4. A “Gemeinschaft” és a “Gesellschaft”


Tönnies ideáltípusai a nemzetségi szervezet és az állami szervezet kettőségének rendjében jelenítik meg a társadalomfejlődés ideális menetrendjét, mely időben és térben rendkívül egyenlőtlenül halad előre az emberek által lakott világban. A „szociális agy” (Dunbar) kezdeti kollektív szervezete lett az alapja a „Gemeinschaft”-nak, melynek átalakulása „Gesellschaft” szerkezetté mélyreható változásokat eredményezett a hatalom struktúráiban. A változások utóbb megszilárdultak, de a kezdetek mitikus alakzatai ma is kísértik a modern társadalomfejlődést.

 

 

Az ember kiszakadása az állatvilágból lassan és kitérőkkel zajlott, ám volt egy történelmi pillanat, amikor bizonyosan megjelent a ’homo sapiens’, aki lehetne akár ’homo socius’ is, hiszen az állati testműködés meghatározottságával szemben a meghatározatlanság meghatározásba való fordítás képessége legalább annyira az értelem, mint a folyamatos és intenzív társas együttlét függvénye. Nem tudni, hogy hány helyen bukkantak föl sok tízezer évvel ezelőtt az első csoportok, melyek tagjai már képesek voltak egymás közelségében biológiai adottságaik által részben vagy teljesen független valóságot létrehozni, melynek kulcselemei a jelek, s a hozzájuk rendelt jelentések voltak. Ezáltal vált lehetségessé a túlélést szolgáló cselekvések céljainak és eszközeinek kijelölése, ami siker esetén újabb és újabb megoldásokat eredményezve függetlenné vált az egyes cselekvőktől, s a közös jelentéseket készletező kulturális formát adva az életnek az új nemzedékek számára már „második természetként” jelent meg, meghatározva és szellemiesítve a természetet. .

Nem lehettek nagy létszámúak az első emberi csoportok, ahol az új valóságot teremtő formák megjelentek és tovább örökítődtek. A kommunikáció és az interakció csak akkor lehetett eredményes, ha a csoport tagjai gyorsan elérték egymást, a megoldásokat a sikeres túlélés érdekében azonnal alkalmazták, a félreértéseket tisztázták. Ez csak akkor volt lehetséges, ha a csoportban nem volt túl sok tag, s egymás közelségében éltek. Dunbar (1998) számításai szerint az első emberi csoportok optimális létszáma 150 volt. Ennyi ember képes egyidejűleg kapcsolatot tartani egymással, lehetővé téve a kölcsönös ellenőrzést, a sikeres megoldások emlékezeti tárolását és tovább adását.

 

Az első emberi csoportok minden bizonnyal mozogtak a térben, magukban és magukkal hozva a túlélést szolgáló, közösen létrehozott és kidolgozott új kognitív eszközöket, melyek sikeres alkalmazása a csoportok növekedését, a csoportok tagjai közötti kapcsolatok differenciálódását eredményezte. Az expanzió elkerülhetetlenné tette a más csoportokkal való találkozást, melynek forgatókönyvei inkább a konfliktus, semmint a harmónia logikája szerint alakultak.

 

A szexuális és erőszakos viselkedés természettől adott fékjei híján az emberi csoportokban a rend csak akkor maradhatott fenn, ha keményen szabályozta a szexualitás és az erőszak megnyilvánulásait mind a csoportok belső életében, mind az idegen csoportokkal való viszonyokban.

 

Az erőszakos közösségi érdekű cselekvés következésképpen kezdettől fogva jelen volt az emberek életében, hiszen másként nem jöhetett volna létre, s nem maradhatott volna fenn a kikényszerített rend, mely a pusztító káosz alternatívájaként a lét biztosítékát jelentette a csoportot belülről és kívülről fenyegető erőkkel szemben. A korai időkben nyilvánvalóan nem reflexív formában jelent meg, amit ma rendként értelmezünk.

 

A szociológia történetében Tönnies volt az első, aki ideáltipikusan megkülönböztette a kezdeti közösségi szerveződéseket a későbbi társadalmi szerveződésektől (Tönnies 2004).

 

Gemeinschaft

 

A mából visszatekintve a közösségi (Gemeinschaft) szerveződés az ember „természetes” állapotaként jelenik meg, ami azonban megtévesztő, hiszen mint láttuk, a „természetes” jelző csak az állati létre igaz. A közösségi társadalmak rendjét fenntartó erőket Tönnies „testi formában megjelenő akaratok” eredőjeként jellemzi, ami azt jelenti, hogy a közösségben elfoglalt státusviszonyok a nem és az életkor természeti meghatározottságának álcájában jelentek meg. Ilyen értelemben mondhatta Tönnies, hogy a közösséget a „test és a vér” metafizikai kapcsolataként foghatjuk fel. A kapcsolatok nyilvántartása a leszármazás mentén volt lehetséges. Ezen belül az anyaság lehetett az első kiindulópont, melyet minden más kapcsolati kiindulóponttól megkülönböztetett egyértelműsége és letagadhatatlansága. Az anyaság a nőket hozta hatalmi helyzetbe, amit azonban egy idő után szinte minden csoportban felváltott az apaság jogán konstituálódott kapcsolat elsőbbsége, mely mélyrehatóan megváltoztatta a közösség státusviszonyait. A nőkkel szemben a férfiak kerültek hatalmi helyzetbe, de csak akkor, ha elérték a felnőtt státuszt, melyet éles határok választottak el a nem felnőtt, fiatal státusztól.    

 

Az együtt élő emberek közösségében az apaság jogán konstituálódott tekintélyen alapult a rend. A kezdetben szó szerint, később átvitt értelemben vett apai tekintély legitimálta a belső rend és a külső biztonság fenntartására irányuló központi akarat működését. A közösségi értelemben felfogott uralom eszméjét az apaság testesítette meg. Az uralkodó szerepnek kettős funkciója volt. Az uralkodótól elvárták, hogy az alá tartozókat védje, vezesse, irányítsa, tanítsa, s ha kell, gondoskodjon róluk. Mindezt akkor volt képes megtenni, ha környezetében voltak olyan emberek, akik segítségére voltak a közösségi művének szervezésben.

 

A leszármazás rendje biztosította a hatalom átörökítését, ami megkülönböztetett helyzetbe hozta az elsőszülött fiút. A vérségen alapuló közösség bázisán lehetővé vált a tér és az idő közös konstrukciója, amiben kifejeződött az élők és a nem élők együttléte. A közösség alapélménye a sors közössége, mely egyként érvényes mindenkire, akár örömöt, akár bajt hoz. A sors közösségi élményét folyamatosan megerősítették az ellenséges csoportokkal való találkozások.

 

A következmény a csoport által konstruált valóság magától értetődősége, zártsága volt, melyhez képest az idegenség által képviselt alternatívák fenyegetést és zavart képeztek.

Egységes, mindenkire kényszerítő morális tér jött létre, ahol mindaz erénynek számított, ami a csoport megmaradását szolgálta, s bűn volt, ami a megmaradást veszélyeztette. Az erény és a bűn valósággal ráforrt a személyre, aki gyakorolta az erényt, elkövette a bűnt. A közösség érdekei alapján vált nyilvánvalóvá, hogy mi a bátorság, a szorgalom, a jóság, a nyíltság, a lelkiismeret, a büszkeség, s akik a közösség rendje ellen tettek, azoknak volt oka szégyenre.  A morális rend elválaszthatatlan része volt a vallási rendnek, s mindkettő a szokás, az ismétlés, az emlékezés közösségileg gyakorolt eljárásai révén rögzült és örökítődött át nemzedékről nemzedékre.

 

A vérségi kapcsolatok mintáit követve a közösségi kapcsolatok koncentrikus körei egyre jobban kiterjedtek, magukba foglalva a közvetlen leszármazás nyilvántartásán alapuló rokonsági kapcsolatokat, a szomszédi kapcsolatokat valamint a kölcsönös szívességek cseréje által működtetett barátságokat (Kon 1977). Ezek a kapcsolati formák éltették a közösség szociális értékeit, a szeretetet, a bizalmat, a hálát, a hűséget.

 

A közösség rendjében nem váltak el a szellemi és materiális összetevők. A gazdaság alapja a naturális termelés volt, a csere aktusai konkrét javakra és szolgáltatásokra terjedtek. Nem volt

tökéletes szolgaság, sem tökéletes szabadság, mindenki a közösség egészéhez tartozott. Rendszer és életvilág nem vált el élesen egymástól, a magánszféra és a nyilvános szféra megkülönböztetése lehetetlen volt.

 

Tönnies szerint a közösség szervező ereje a „lényegi akarat”, ami minden erőt egyesített, ami ugyan a közösség tagjaiban egyénenként jelent meg, de hatásuk csak az együttességben nyilvánulhatott meg. A lényegi akarat volt az emberi testek egységében élő közösség pszichológiai egyenértéke, amelynek szubjektuma a közösség minden külső és belső állapotát és változását emlékezete és lelkiismerete révén magára vonatkoztatta és magával kapcsolatban lévőnek tapasztalta.

 

Az ókori görög mítoszokból ránk hagyományozott szülőgyilkosságok forgatókönyvei a közösségi társadalmak leszármazási rendjén alapuló nemzetségi kapcsolatrendszerének végét, s az új társadalomszerveződési elvek születését jelzik, amikor is, a vérségi kapcsolatok alternatívátlanságát felváltja a választhatóság (Bíró 2010, Csepeli 2010). Az anyját meggyilkoló Oresztész, az apját akaratlanul meggyilkoló Oidipusz (aki ráadásul anyjával élt házasságban) tragikus történetei elválaszthatatlanok a nukleáris család születésétől, mely a vérségi kapcsolatokon alapuló nemzetségi társadalom végét, s az új társadalomszerveződési struktúra kezdetét jelzi. E fordulat eredményeként a formális kapcsolatok lehasadnak az informális kapcsolatokról (Hofstatter 1969). Az Apa egyszer s mindenkorra Király (Fejedelem) lesz, akinek hatalma elveszti a szülő-gyermek viszony közvetlenségét.

 

Gesellschaft

 

A közösségi társadalmat felváltó ideáltípusban a társadalom tagjai közötti kapcsolatok közvetettek, ami azt jelenti, hogy a tényleges kapcsolatok valóságát felváltja a kapcsolatok valószínűsége. A társadalom olyan individuumok együtteseként jelenik meg, akik kapcsolatban vannak egymással, miközben személyükben függetlenek egymástól. A közösség lényegi akaraton alapuló konkrét egységét felváltja az absztrakt egység, mely a választó akaraton alapul. Mindenkiben működhet a választó akarat, aki képes a gondolkodásra.

 

Az emberi választó akarat szféráján belül van minden, ami lehetővé teszi a társadalom tagja számára társadalmi identitásának és életpályájának megválasztását, amennyiben azok állapotait és változásait gondolkodásától meghatározottnak és attól függőnek tudja tudatában tartani.

 

A választás alternatívák terében történik. Az egyes alternatívák súlyát a motívumok, a szándékok határozzák meg, a folyamat végén a döntést találjuk, mely gondolkodás, anticipáció, mérlegelés műve. A szabadság eloldja az egyént a közösségtől, miközben a teljesítményei révén megteremtett státusza beágyazza a társadalom rendszerébe.

 

Választás tárgya bármi lehet, vagyon, hatalom, csoport, társ egyaránt. A hatékonyság mértéke a választás eredményeként jelentkező siker vagy kudarc.

 

Modernizáció

 

A következő fejezetekben látni fogjuk, hogy a Gemeinschaft állapotból a Gesellschaft állapotba való átmenet különböző időben és különböző ütemben következett be a világon létrejött csoportok életében. Hosszú folyamatról van szó, mely mélyrehatóan megváltoztatta a hatalom terének elhelyezkedését, benne a hatalom gyakorlásának eljárásait és módjait anélkül, hogy a változtak volna a hatalom alapfeladatai és antropológiai kihívásai.

 

A modernizációra hézagtalanul illenek a költő szavai: „Minden egész összetört”. A közösség összetört konkrét egységének szilánkjaiból új, integráló absztrakt egység jön létre, melynek éltető eleme a személyi véletlenektől és esetlegességektől független jog. A Gesellschaft társadalom a jogra épül, amely a társadalom alkotóelemeinek illetékességét és kötelmeit jelenti ki, miközben a jog uralmát a társadalom tagjainak tökéletes szabadságából, mint a választó akarat anyagából kell levezetnie és összeállítania. A jogi közvetítés eszköze a szerződés, mely egyként szabályozza a gazdaságot, a magánéletet és a politikát. Nem véletlen, hogy a szerződés elméletek oly nagy népszerűségre tettek szert a politika mibenlétére vonatkozó elméletekben.

 

A politikai és gazdasági rendszer zökkenőmentes működése a társadalom tagjainak a rendszer egészébe és szerepeinek betöltőibe vetett bizalmán (confidence) múlik, ami élesen elválik az egyes emberek egymásba vetett bizalmától (trust). A társadalom működése akkor ideális, ha magas a bizalom szintje mind a szerepközi mind a személyközi kapcsolatok szintjén. Válságról akkor beszélünk, ha a társadalom tagjai nem éreznek bizalmat sem a rendszer, sem egymás iránt. Változások előjele, ha a confidence értelemben vett bizalom megvan, de nincs személyközi bizalom. A Gemeinschaft állapotba való regresszió jele, ha eltűnik a confidence, de megmarad a trust értelemben vett bizalom (Kornai, Rothstein, Rose-Ackerman 2005). Ilyenkor jut túlsúlyra a korrupció, mely a bizalom perverz társadalmi megnyilvánulása.

 

A választói akaratok amalgámjaként az uralom az általános akarat képében jelenik meg (Rousseau 1978).

 

Ha az átmenetet nem a mítosz, hanem a tudomány diskurzusa keretében akarjuk megjeleníteni, akkor Max Weber nyomán három folyamatot, s három intézményt kell említenünk, melyek nélkül nem beszélhetünk modern társadalomról (Weber 1970). Az első folyamat az individualizáció, ami voltaképpen előfeltétele annak, hogy létrejöhessen a modern társadalom, melynek alapja a választó akarat. A racionalizáció a gondolkodás felértékelődését, az empirikus értelemben vett, bizonyítható igazságok előtérbe kerülését jelenti a dogmákon alapuló, tekintélyek által hitelesített tudással szemben. Az individualizáció és a racionalizáció magával hozza a szekularizációt, mely nem a vallás eltűnését, hanem társadalmi-hatalmi szerepének változását jelenti, kitágítva az egyén számára választható vallási magyarázatok terét (Tomka 2010).

A modernizációs folyamatok kereteit új intézmények képezik, amelyek rendszerként működve hozzák létre a közvetítésen alapuló társadalmi kapcsolatok tereit. A piac intézménye egységes rendszerbe kapcsolja a gazdaság valamennyi szereplőjét, lehetővé téve számukra a költségek és a hasznok kiszámítását, s ezen keresztül az adott pillanatban racionális befektetési, vételi és eladási döntéseket. A piacnak ennek megfelelően nincs szíve csak értelme, ami romantikus kritikusai szemében embertelen, elidegenedett intézménnyé teszi.

 

Mindazonáltal minél átfogóbbak és kiterjedtebbek a piaci működések annál inkább nyitnak teret az egyéni sorsoknak, melyek kevésbé függnek a születés véletlenjétől, mint inkább az egyéni képességektől. Szó sincs arról természetesen, hogy a piacgazdaság alapja lehetne a társadalmi egyenlőségnek, hiszen a képességek és a teljesítmények nem lehetnek egyenlőek. Ráadásul a kiinduló piaci teljesítmények teremtette anyagi bázis adta előnyöket élvező később születettek minden különösebb kiemelkedő képesség és teljesítmény nélkül is élvezhetik privilégiumaikat. A nem modern társadalom és a modern társadalom privilégiumai között az a különbség, hogy a piacgazdaság bázisán osztálytársadalom jön létre, mely minden nemzedék számára elvileg megnyitja az utat a felemelkedéshez, s ezáltal az esélyek egyenlőségét hordozza magában. A verseny egyaránt motiválja és teljesítményre sarkallja az alul lévőket és a fentebb lévőket.

 

A modernizációt beteljesítő harmadik intézmény a nemzetállam, mely a modern politizálás szerepeit biztosítja. A nemzet állampolgárok közössége, melyet a választói akarat tart fenn politikailag, s az adófizetés gazdaságilag. A „nép” a választók közössége, az általános akarat alanya, mely kijelöli, hogy kik és meddig gyakorolják a hatalmat. A nemzetállam nemzetközi képződmény, léte attól függ, hogy a nemzetközi életben részt vevő más államok elismerik-e vagy sem.

 

Post-Gemeinschaft

 

A Tönnies által leírt két társadalomszerveződési ideáltípus tisztán sehol sem jött létre, s hasonlóan ideáltipikus a modernizáció folyamatainak és intézményeinek a leírása is. A valóságban tradicionális és modern, kollektív és individuális, irracionális és racionális nem válik szét élesen. A mitikus homályba veszett múlt minden nemzedék életében visszatér. A Gesellschaft társadalomszerveződés nem semmisíti meg, hanem átpozicionálja a Gemeinschaft társadalomszerveződésből ismert politikai jelenségeket. Max Weber leírása szerint a hatalom legitimációs alapja elvileg háromféle lehet. A három legitimációs alap közül kettő jól láthatóan a Gemeinschaft szerveződés sajátja, de maga Weber is utal arra, hogy az előbbi megmarad a későbbiben.

 

„Először is tekintélye lehet az ’örök tegnapinak’, tehát az időtlen érvényességgel és szokásszerű megtartással szentesített hagyománynak. Ebből fakad az a tradicionális hatalom, melyet a nemzetségfő és a régi típusú patrimonális fejedelem gyakorolt. Tekintéllyel bírhat azután a rendkívüli, személyes természetfeletti adottság (karizma), az egészen személyes odaadás és személyes bizalom valamely egyén kinyilatkoztatásai, hősiessége vagy más vezéri képességei iránt. Ilyen karizmatikus hatalomra tesz szert a próféta vagy – a politika terén – a választott hadvezér, a népszavazás révén uralkodó személy, a nagy demagóg és a politikai pártvezető. Végül létezik olyan hatalom, amelynek alapja a legalitás, az a hit, hogy a törvényes előírás és a racionális szabályokon nyugvó objektív kompetencia érvényesül, vagyis az a beállítottság, hogy az előírt kötelességeket engedelmesen teljesíteni kell. Magától értetődik, hogy a valóságban az engedelmességet a legkülönfélébb érdekek mellett a félelem és a remény rendkívül erős motívumai határozzák meg – félelem a mágikus hatalmaknak vagy a hatalom birtokosának bosszújától, remény az e világi vagy túlvilági jutalomban” (Weber, 1995. 56-57.).

 

A Gemeinschaft társadalom egészlegessége, közösségisége soha ki nem apadó forrása a nosztalgiának és a modernitással szemben megfogalmazott romantikus kritikának. Másrészt a modern politikai retorika és gyakorlat is előszeretettel alkalmazza a korábbi legitimációs eljárásokat és technikákat, mivel azok az identitást alakítják. A jelképek, zászlók, ünnepek, énekek, rítusok a tradíció patinájával vonják be a modern politikai intézményeket, érzelmi hidat verve múlt, jelen és jövő között (Csepeli 1992). A presztízs és a büszkeség fontos része a politikai státusznak, alkalmazzák a megszégyenítés és a kirekesztés technikáit is.

 

A modern politikai élet szereplői szívesen folyamodnak vérségi metaforákhoz, a vezető (ha férfi) vállalja a ’pater patriae’ szerepet, s ha csak teheti politikai családról, barátságról, hűségről, háláról, rokonszenvről beszél. Miként a társadalmi kapcsolatok egészéből, a politikai kapcsolatokból sem tűnnek el a Gemeinschaft társadalmi szerveződésre jellemző vérségi és barátsági szempontok, mindössze súlyuk és meghatározó erejük változik.  Politikus dinasztiák, politikai szövetségek és hálózatok jönnek létre. Az információs korszak társadalma a politikai élet és tudás új lehetőségeivel teljes, melyeket a szélessávú internet web 2.0 alkalmazások tartogatnak radikálisan megváltozatva a nyilvánosság szerkezetét (Csepeli, Prazsák 2010).

 

 

 

Irodalom

 

Bíró, J. 2010. Jóakarók. Az anyagyilkosság az európai kultúrában. In Kritika. 6.

Csepeli Gy. 2010. A rossz esztétikája. In Kritika. 6.

Csepeli Gy., Prazsák, G. 2010. Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Budapest: Jószöveg

Csepeli, Gy. 1992. Nemzet által homályosan. Budapest: Századvég

Dunbar, 1998. The Social Brain Hypothesis. In Evolutional Anthropology Vol. 6. No. 5.

Hofstatter, P. 1969. A vezető szerep és annak hordozói. In Pataki, F. (szerk.) Csoportlélektan. Budapest: Gondolat. 366-384.

Kon, I.Sz. 1977. A barátság. Budapest: Kossuth

Kornai, J., Rothstein, B., Rose-Ackerman 2005. Tisztesség és bizalom a posztszocialista átmenet fényében. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó

Rousseau, J-J. 1978. A társadalmi szerződésről. In Rousseau, J-J. Értekezések és filozófiai levelek. Budapest: Magyar Helikon. 463-618.

Tomka, M. 2010 A vallás a modern világban. A szekularizáció értelmezése a szociológiában. Akadémiai doktori értekezés. MTA

Tönnies, F. 2004. Közösség és társadalom. Budapest: Gondolat

Weber, M. 1970. Állam, politika, tudomány. Tanulmányok. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó

Weber, M. 1995. A politika mint hivatás. In A tudomány és a politika mint hivatás. Budapest: Kossuth. 53-138.

данильченко юрій Харків