9. A politikus személyisége


A politikus „különleges szubjektivitását” meghatározza, hogy végtelen magányban van, de sosincs egyedül, s döntéseinek végrehajtásához másokra van szüksége. A célok evilágiak, de az eszközök túl vannak jón és rosszon. A politikai „én” látható és nem látható fele szükségképpen ellentmondásban van, de erről az ellentmondásról senki sem tudhat, aki komolyan veszi Machiavellit.

A hatalom visszahat a személyiségre, mely már eleve ráhangolódott a hatalomra, hiszen akiben nincs akarat, az alkalmatlan a politikára.

A politikus személyiségének jellemzői: az én-felnagyulása, az empátia hiánya, az időhorizont beszűkülése, agresszivitás, palástolt paranoia és alakváltoztatási képesség.

 

A „politikai én” paradoxonai

 

A hatalom gyakorlása külső szemmel nézve szuverén, korlátozatlan aktus, melynek főszereplőjében él az egyes szám első személynek megfelelő „politikai én”, melyet abszolút uralkodó többes szám első személyben („mi”) megfogalmazott mondatokban jelenít meg.

 

A „politikai én” a politikai mezőben elfoglalt legfelső és legelső pozíciójánál fogva paradoxonok között él, melyek visszahatnak személyiségére. Elsőként vegyük sorra az ellentmondásokat.

 

A szabadság és a kötöttség

 

A politikusra is igaz Marx antropológiai megfogalmazása, miszerint „az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják.” (Marx: 1949: 225)  A politikus helye, mint a rend és a káosz között tátongó üres hely a nem politikai pozícióban lévő emberek szokásos pozícióival összehasonlítva két különbséget mutat. Az egyik különbség a szabadság illúziója, melynek paradoxona, hogy minél inkább illuzórikus, annál inkább hajlamos a megvalósulásra, hiszen az illúzió egyben hit is, ami nélkül nincs, és nem lehet szabad cselekvés.

 

Az illuzórikus elem azonban nem tűnik el, hiszen bármilyen erős is a szuverén akarat, a cselekvés következménye, mint azt Max Weber nyomán tudjuk, sosem vághat tökéletesen egybe a szándékkal. (Weber 1995). Ez oda vezet, hogy a megvalósulás nemhogy kielégítené, hanem inkább felfokozza a hatalom vágyát, aminek az illúzió fölerősödése lesz az eredménye. A folyamat ott ér véget, ahol az illúzió végképp beleütközik a nem választható, közvetlenül meglevő, adott és örökölt körülmények hatalmába, mely a szabadságot a holt nemzedékek által áthagyományozott lidércnyomássá alakítja.

 

Az elérhetetlenség elérhetőnek mutatkozik, ami egyébként minden vágy által vezérelt cselekvés sajátja. Ez magyarázza, hogy a politikai cselekvő bármennyire is racionális szeretne lenni, sosem lesz képes megszabadulni a személyes történetébe kódolt, szocializációja hajnalán kialakult irracionális kísértések, csábítások, hajtóerők fogságából. A politikai én szabadságát ily módon nemcsak a nem választható külső körülmények és a múlt feneketlen kútja mélyéből a jelen napvilágjába vágyó lidércek, hanem az ugyancsak nem választható belső körülmények, a gyermekkor Freud által feltárt megszólíthatatlan és megszólalatlan, ám nagyon is beszédes árnyai is korlátozzák. Minél nagyobb politikai tehetségről, a mozgástér tágítására minél alkalmasabb személyiségről, társadalmilag és történelmileg minél jelentősebb és akciórádiusz kivívására képes politikusról van szó, annál sorsszerűbb a külső és belső korlátozó körülmények ütközése a maga akaratát korlátlanul és szabadon érvényesíteni kívánó én-ben.

 

Láthatóság és láthatatlanság

 

Amíg a politikai én belső színpadát a szabadság és kötöttség konfliktusa uralja, a külső színpad szcenikáját egy társadalmi optikai paradoxon jellemzi. A politikus én-je csak akkor és ott hat, ahol a teste is jelen van, melyben az én él és működik. A hatalom evilági dimenziója látható, tapintható módon kell hogy megnyilvánuljon, különben tehetetlen. Korábban már említettük, hogy a középkorban a francia királyok érintése gyógyerejű volt, ami empirikus bizonyítékot szolgáltatott az alattvalók számára annak, hogy a király hatalma eleven, az empirikus valóságot átalakítani képes erő (Bloch 2005). A demokratikus hatalom ugyan nem vonhatja ki magát a modernitásra jellemző varázstalanodás alól, de a hatalmat kétségtelen bizonyosságként megjelenítő eleven test jelenléte mellett a remény és félelem terében ugyanúgy továbbélnek a jóval korábbi eredetű, antropológiai indíttatású tradicionális és karizmatikus vezetési minták.  Ezt neveztük korábban „post-Gemeinschaft” jelenségnek.

 

A testi jelenlét ugyanakkor megtévesztő, mivel a politikai cselekvés lényegi eleme, az akarat maga nem látható, a politikus én-jébe senki be nem pillanthat, a politikai alkotás folyamata külső szemlélő számára hozzáférhetetlen és láthatatlan. Miközben tehát a politikusnak kint kell lennie az emberek között, testének teljes egészében láthatónak, hallhatónak, egészségesnek kell lennie, amit gondol, érez, tesz, az teljességgel észlelhetetlen.

 

Az ép és egészséges test és a hatalom közötti kapcsolat jelentőségét Shakespeare zseniálisan ismerte fel, amikor III. Richard én-jét a durván, szerelem fénye nélkül vésett, minden szép aránytól megfosztott testbe helyezi, s ezáltal a látható világban érvényes politikai pszichológiai szabályok szerint eleve kijelöli a bitorló láthatatlan világában bekövetkező bukás pályáját. A modern politika színpadára nem léphet a beteg, torz, fellépésre testi állapotának fogva alkalmatlan test, bármekkora tehetség is rejlik benne. Roosevelt elnök testi fogyatékosságának leplezésén egész hadsereg dolgozott, s nem véletlen, hogy igazán nagy hatást a remek hangjával, rádión közvetített, úgynevezett kandalló előtti beszélgetések révén tudott kiváltani. Diktatúrákban a politikus hatalma addig tart, amíg teste él, és él a hit abban, hogy egészséges. Sztálin Lenin-t betegsége révén szorította ki a hatalomból, hogy azután 30 évvel később őt is munkatársai betegágyában fojtsák meg. De a testből származtatott hatalom az élet után sem tűnik el. Kádár János rettegése Nagy Imrétől nem ért végzett a vetélytárs kivégzésével, akinek holttestét újra-meg újra temettette, s rettegett, hogy végül éppen azon a napon haljon meg, amikor áldozatának megtalált testét a Hősök terén végleg elbúcsúztatták.

 

Káosz és rend

 

Korábban idéztük Berzsenyi Dániel éles eszű megállapítását, mely szerint a politikai mező voltaképpen káosz, melynek elemei rend és törvény nélkül kavarognak. Másfelől a hatalom birtokosától azt várják, hogy rendet és törvényt adjon, biztonságot nyújtson. A minden rend és törvény nélkül kavargó elementumok káoszában a politika kínálja a végső esélyt a rendre. A politikustól az emberek azt várják, hogy az életet kínzó, zavaró meghatározatlanságoknak meghatározással vessen véget. A politikusnak látnia kell, amit a többiek nem látnak, mert csak őt látják maguk előtt. Tudnia kell, ami nem tudható, pontosabban azt kell színlelnie, hogy tudja. Rendet kell vinnie a rendetlenségbe, de mivel nem tudhatja mi a rend, azt sem tudhatja mi a jobb: ha dönt vagy ha nem dönt, miként azt sem tudhatja, hogy mi lesz a következmény. Az alternatívák némák. Mindegyiknek van szószólója, de a választás terhe a politikusé.

 

Társasság és magány

 

A politika lényegénél fogva társas tevékenység. A politikus folyamatosan és megszakítatlanul szerepel. Soha sincs egyedül. Másokkal van, másokhoz beszél. Embereket irányít, fogad. Személyét, bárhol jelenik meg, emberekből kovácsolt gyűrű veszi körül. A politikus és filozófus Cicero öccse, Quintius Tullius Cicero bátyja számára írt, mai szemmel olvasva is nagyszerű kampánypszichológiai könyvében külön hangsúlyozza a kíséret fontosságát. „Gondoskodnod kell – írja –, hogy nap mint nap minden rendű és rangú életkorú emberekből álló kísérettel rendelkezz, hiszen magából a sokaságból lehet arra nézvést következtetést levonni, hogy mekkora erőt és esélyt mondhatsz majd magadénak a Mars mezőn.” (Cicero 2006)  A modern információs és kommunikációs technológiák szinte teljesen kizárják, hogy a politikus magára maradhasson. Legbizalmasabb megnyilvánulásait is úgy kell alakítania, hogy számolnia kell azok illetéktelen fülekhez és szemekhez jutásávál.

 

Miközben a politikai én közege társas, mely a politikai akarat kizárólagos médiuma, a politikus magányos, elszigetelt, magára hagyott ember. Hitet és bizalmat kell ébresztenie, aki nem hihet és nem bízhat senkiben. Együttműködnie kell azokkal, akikkel versenyez. A politikus nemcsak ellenfeleivel, hanem szövetségeseivel is harcban áll. Ráadásul soha nem tudhatja, hogy kiből mikor mi lesz. Ellenségből egy szemvillanás alatt barát lehet, s barátból ellenség. Ez az ingatag társas alaphelyzet a politikus és környezete közé gyanakvásból, bizalmatlanságból épült falat emel, mely keményebb és áthatolhatatlanabb mint az igazi börtön fala.

 

Isteni és emberi

 

Schiller az ember terét a puszta természeti lények számára széttéphetetlen szükségszerűség gyűrűjének megszakadásaként látta, melybe az ember akarata révén képes behatolni, hogy azután a jelenségek új sorát kezdje el. Az akarat az okozás képessége: teremtés, rombolás vagy mindkettő egyszerre. A politikai akarat sajátossága, mint arról fentebb már beszéltünk, hogy fölötte és előtte nincs senki.

 

A szuverén okozás képessége okán hasonlította Cicero a hatalom birtokosát az istenekhez, s ezt a képességet emeli ki Széchenyi is:

 

„A legnagyobb élettudományú fejedelem maga szinte semmit sem eszközöl, de mindent eszközöltet. Ő okozza a’ hadnak az ellenséggel győztes szembenállását, utak csatornák vitelét, várak, hidak építését, ő a’ honi csend ’s rend fenntartását, ’s midőn mint élesztő erő fenkörén világít, minden mozog és pezseg széke alatt; az időhozta jövendő pedig okozatit, mint tetteit említi, melyek szorosan véve azok is. Igy építé Minerva templomait Pericles, igy vont hidat Dunánkon keresztül Trajanus, így vitt utat Simplonon által Napoleon. ’S minden odajárultok nem volt egyéb, mint ok-adás.” (Széchenyi 1931: 57)

 

A politikus helye üres, hiszen ő éppen ott van, ahol a szükségszerűség gyűrűje megszakad, a rend fegyelmét, biztonságát és előreláthatóságát áttöri a káosz fegyelmezetlensége, bizonytalansága és előreláthatatlansága. Ez a sajátos hely a rend és a káosz között összeköttetést teremt az emberi és az isteni világ között, beleértve annak nietzschei értelemben vett apollói és dionüszoszi dimenzióit. A politikus itt van az emberi világban, ahol elvárják tőle a rend fenntartását, újrateremtését, az élet megszervezését, a dilemmák és problémák megoldását. A politikai célok evilágiak. Az eszközök azonban, melyek révén a célok megvalósíthatók, kívül vannak a kulturális és morális konvenciókon: a fenségesség és az aljasság tereiből származnak. Nem is alkalmazhatók másképpen mint a hit, a bizalom, az elfogadás szociálpszichológiai közegébe való beágyazás révén. A politikusnak nem feltétlenül kell hinne bármiben, de benne magában mindenkinek hinnie el, másképpen elveszett, s helyét át kell adnia másnak, akiben hisznek.

A múlt század 40-es éveiben élt egy „self-made” császár Etiópiában, aki egy ismeretlen családban, az ország egy távoli falujában született, de önmagát Dávid király leszármazottjának hitte, s viszonylag rövid idő alatt sikerült ezt a hitet országa lakosaiban is felkelteni, akik körében hamarosan császárrá koronázta magát. Életrajzírója, Philip Marsden írja róla, hogy „volt benne valami abból a különös misztikumból, mely bizonyos embereket körül vesz, akik azt a benyomást képesek kelteni, mintha Isten energiája áramlana bennük”. II. Theodorról hamarosan kiderült, hogy az ördög energiái is benne voltak. Ha csak saját törvényeit szegte volna meg, életben maradt volna. Véres csínytevéseit végül megelégelték az angolok, és leverték. A császár öngyilkos lett.

Nincs igaz, nincs hamis

 

A politikus világában nincs igaz, hamis, jó, rossz, szép és rút. Nincsenek ideális mércék, hiszen aki legelöl és legfelül van, annak feladata éppen a mércék keresése, megteremtése, a nemlétből a létbe hívása. A politikus egyszerre él az isteni és az emberi világban. Mint szuverén, akaratát senki akaratának alá nem vető lény, úgy érzi, mindent megtehet. A törvények saját teremtményei, a törvények alkalmazóihoz, követőihez képest sokkal kevésbé magától értetődőek. Talán a törvényszegő áll hozzá legközelebb, aki ugyanúgy tudja, mint a politikus, hogy a törvényen túl nincs semmi. A törvényszegő ezt az űrt csupán deviáns viselkedésre használja ki, míg a politikus számára ez az igazi inspiráció. A semmi a politikai akarat legméltóbb tárgya, abból lehet valami.

 

Nincs jó és nincs rossz

 

Miközben a politikus belső, mások számára láthatatlan élete jón, rosszon túl, az igaz és a hamis bizonyosságain kívül, az etikai és ismeretelméleti értelemben vett semmiben telik, külső, mások számára látható életében a jó és az igaz szolgájának, a rossz és a hazug ellenfelének kell mutatkoznia. A politikai én megélése és prezentációja között tátongó szakadék titkát Machiavelli tárja fel a legbrutálisabban. „Vigyáznia kell tehát a fejedelemnek, hogy soha mást ki ne ejtsen a száján, csak olyan dolgokat, melyek magukba foglalják a fenti öt jó tulajdonságot, s amikor mások látják vagy hallják, legyen csupa könyörületesség, csupa becsületesség, csupa fedetlenség, csupa emberség, csupa vallásosság.” Ugyanakkor, mondja Machiavelli, „meg kell érteni, hogy a fejedelem, kiváltképp az új fejedelem, nem tudja mindig azt tenni, amiért az emberek jónak szokták tartani, részben az állam megtartásának szándékától vezetve, gyakorta kénytelen a hit, könyörületesség, emberiesség és vallás ellen cselekedni.” (Machiavelli 1978: 59)

 

 

 

A Machiavelli által exponált dilemma a bolsevizmus és az erkölcs viszonyát boncolgató Lukács szerint „külső kompromisszum, amelynek nem szabad belső kompromisszummá válnia.” Lukács 1918 őszén Budapesten, pár hónappal a Tanácsköztársaság bekövetkezése előtt, éles szemmel látta, hogy a belső kompromisszummá válást nehéz megakadályozni. „Ez alól a kompromisszum alól való felszabadulásban rejlik a bolsevizmus faszcináló ereje. De akiket megbabonáz, azok talán nincsenek mindig teljes tudatában, hogy ennek elkerülése kedvéért mit vállalnak magukra. Az ő dilemmájuk így hangzik: lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni, létrejöhet-e egy új világrend, ha létrehozásának eszközei csak a technikailag különböznek a régi rend joggal utált és megvetett eszközeitől?” (Lukács, 1971: 16)

 

 

A dilemma a jakobinusoktól ered. Robespierre politikája akkor vett forradalmi irányt, amikor a Nemzetgyűlés által kreált törvényeket, melyek létrehozásában maga is részt vett, szembeállította a Rousseau tanaiból levezetett szabadság és egyenlőség törvényeivel (Manfred 1986: 82). A tétek ezáltal megemelkedtek. Machiavellinél még csak arról volt szó, hogy a politikusnak, ha hatalmon akar maradni, mást kell mondania és mást kell gondolnia. Robespierre óta, a helyzet rosszabb. A politikus ez esetben harcos, aki tényleg hisz egy hitben, melyen kívül nem ismer el más igazságot, és igaza érdekében nem válogat az eszközökben, nem ismer el semmilyen jogi kötöttséget. Felettébb csuszamlóssá válik ezáltal a politikai terep, mint azt a politikai tragédiákban bővelkedő modern korban láthattuk.

 

Maradandó alkotás és mulandó helyzet

 

A politikai akarat mindezen körülmények között keresi tárgyát. A paradoxon itt abban van, hogy a politikus mint okozó a pillanat foglya, az okozatnak esélye van arra, hogy a halhatatlanságba lépjen át. A politika legnagyobb csábítása az alkotás lehetősége, melynek eredménye múlhatatlan, miközben a helyzet, melyben születik mulandó. Még különösebb, hogy a helyzet, melyben a politikus akarata él és hat, nemcsak mulandó, hanem esetleges is. Bár a történészi szakma szabályai tiltják, vannak történészek, mint Niall Ferguson, akik szeretnek eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha egy-egy történelmi helyzet más lett volna, mint amilyen volt. Ez a vizsgálat annyiban nem haszontalan, hogy feltárja, egy-egy döntésben milyen sok esetleges, véletlenszerű körülmény játszik be, melyek emlékét a végzetes vagy dicsőséges, s mindenképpen maradandó következmények elmossák. Hasonló esetleges körülmény a politikus személye. Rengeteg személyes ismertető jegy lehet, éppen úgy mint mindenki másnak a társadalomban. Politikus esetében egyes személyiségjegyek elsöprő erejű pozitív vagy negatív értékítéletek hordozóivá válhatnak, ami a személyest már eleve a személytelen szférába emeli. De még fontosabb, hogy az egyes döntések és választások mögött személyes motívumok rejlhetnek, melyek rejtve is maradnak, míg eltárgyiasult, személytelen formában a következő nemzedékek számára nyilvánvalóan léteznek.

 

 

A politikus személyisége

 

A fentebb vázolt paradoxonok közé szorított személy belső világát Hegel joggal nevezi „különleges szubjektivitásnak”. Leírása, melyet a római császárokról ad, természetesen szélsőséges képet ad erről a különleges szubjektivitásról.

 

 

„Az imperátor személyében a különös szubjektivitás teljesen mértéktelen valóságot kapott. A szellem egészen magánkívül jutott, mivel a lét és az akarás végessége korlátlanná lett. A császár akaratának nincs határa, csak az, hogy ember volt. Önkényének tehát csak egy határa van, minden emberinek határa, a halál, s még a halál is színjátékkal lett. Így Nero oly halállal halt meg, amely a legnemesebb hősnek és a legrezignáltabb embernek lehet a mintaképe. Egyébként az uralkodó számára nem volt se jog, se kötelesség, se erkölcsiség, önkény és szenvedély irányították, mindenki sorsa ő. E császárok képviselik a szellem magán-kívül-jutottságát, a tudó, akaró, korlátlan végességet. A különös szubjektivitásnak a maga teljes szabadosságában nincs bensősége, nem néz sem előre, sem hátra, nincs megbánása, se reménye, se félelme, se gondolata – mert mindez szilárd meghatározásokat és célokat foglal magában, itt azonban minden meghatározás teljesen véletlen. Ez a vágy, a gyönyör, a szenvedély, az ötlet, egyszóval az önkény a maga teljes korlátlanságában. Mások akarata éppoly kevéssé jelent korlátot a számára, hogy inkább az akarat viszonya az akarathoz ugyanaz, mint a korlátlan uralom és szolgaság viszonya. Amennyire az emberek tudják, az ismert földön nincs akarat, amely kívül esnék az imperátor akaratán. A római imperátorok állása páratlan a maga nemében. Nekik minden lehetséges, minden ötletüket végrehajtják, minden élvezetük csak múló, s új élvezeteket keresnek, hogy újakat ébresszenek.” (Hegel, 1979: 365)

 

Hegel leírása jól mutatja, hogy mennyire tömény az egyébként minden emberben létrejövő találkozás a külső és belső apeiron között az abszolút hatalom pozícióját betöltő személyiségben, amelyet áthatnak a mindenhatóság, a mindentudás és a mindenhez értés illúziói.

 

Varga Zoltán nagyszerű elemzése szerint a hatalom helyzetében szükségszerűen bekövetkezik az én-felnagyulása (Varga 2010). Beszűkül az időhorizont, ami azt jelenti, hogy a mindenkori „itt” és „most” leértékeli a „nem itt” és a „nem most” dimenzióit. Ennek következtében az interakcióknak és kommunikációknak nincs hátterük. Bizalom, anticipáció és múlt-tudat hiányában a politikusok közötti kapcsolatokat  rítusok tartják össze. A politikus én-je azonban csak kifelé felnagyult, befelé szorongó és paranoiás. Valóban különleges szubjektivitás.

 

A szabvány pszichiátriai diagnosztika skatulyái szerint a politikus személyisége paranoid skizofrén tünetek valóságos tárháza. A helyzet, melyben van, szükségképpen termeli a nagyzásos és üldözéses téveszméket, miközben, nincs betegségtudata.

 

Sértődékenység, az ellentmondás és a kritika nem tűrése, a hiúság, exhibicionizmus, bizalmatlanság, féltékenység tartozik még hozzá e tünetcsoporthoz (Barber 1992). A saját arc, a saját test nem mint tükörkép, hanem mint külső tárgy jelenik meg számára, mely munkája eszköze. Miként Nárcissus a patak vizében csak önmagát látta, a politikus is csak azt nézi a mások szemében, hogy őt hogyan látják. Innen az empátia hiánya (Lányi 1997).

 

Az egyeztetés, sokféle érdek szem előtt tartása csak akkor lehetséges, ha a politikus személyiségét a plaszticitás, a minden oldalú nyitottság, a minden lehetséges irányban elköteleződés jellemzi. Ez sem kedvez a szilárd személyiség struktúra kialakulásának.

 

Mi az a tényező, amely úgy képes szelektálni az embereket, hogy olyanok kerüljenek döntő pozíciókba politikusnak, akik ilyen mértékben ki vannak szolgáltatva saját személyiségüknek? Miért lehet az ilyenekből politikus?

 

Csak az ilyenekből lehet politikus. A politikus, mint minden vezető, azokból meríti erejét, akiket vezet. Következésképpen ő csak megjelenít. Nem ő írja a szerepet, csak játssza. Minél üresebb és tartalmatlanabb személyiség, annál inkább alkalmas a médium szerepére. Agresszívnak kell lennie annak érdekében, hogy sikeres legyen.

 

Az agresszivitás az alapja a határozottságnak. Egy politikusnak tudnia kell igen-t vagy nem-et mondania. (Ha jól meggondoljuk, ez a két szó elég is a mesterség gyakorlásához.)

 

Kognitív jegyek

A politikai cselekvésről szóló fejezetben láttuk, hogy a hatalom gyakorlása örökös döntés. A dönteni csak az tud, aki elemezni tud (ha csak nem bízza magát a vak véletlenre).

 

A politikai értelem legfontosabb vonása a gondolkodás, mely a lényeges és a lényegtelen megkülönböztetését jelenti. Akiben ez nincs meg, nem tud stratégiát csinálni, nem látja előre a jövőt pedig éppen ez az, ami az államférfit megkülönbözteti a puszta politikai aktortól.

A stratégia persze több mint gondolkodás műve, képzelő erő és kreativitás is kell hozzá.

 

Paleologue, aki a Francia Köztársaság nagyköveteként éveket töltött el külföldi uralkodók közvetlen környezetében, II. Miklós cárt bírálva helyesen állapítja meg, hogy „az általános eszmék és a politikai rendszerek ismerete nem elegendő az emberi ügyek intéséhez: ahhoz még valóságérzékre, a lehetséges és a szükségszerű felismerésére, a döntésekben gyorsaságra, a szándékokban határozottságra, a nyilvános szereplésekben okosságra s átgondolt merészségre van szükség.” (Paleologue 1982: 210).

 

Az ítélőképességen kívül elengedhetetlen a memória. Mindenre emlékeznie kell a politikai pozíciót betöltő embernek. Emlékeznie kell arra, ami volt, de arra is, ami lehetett volna, de nem lett. Fejében ott kellenek legyenek az ügyek, s az is, hogy éppen hol tartanak. Elképesztő számú emberrel találkozik, s mindre emlékeznie kell.

 

Mint utaltunk rá, a politikus tere társas. Következésképpen kulcsfontosságú az emberismeret, mely hétköznapi helyzetekben sem könnyű feladat, hiszen az emberek megismerése, mint arra már Szolon oly bölcsen rámutatott, csak akkor lehetséges, ha már halott. A politikusnak azonban eleven emberekkel kell együtt dolgoznia, s fel kell tudnia mérni, hogy ki mire alkalmas.

 

A hatalom működését szolgáló szervezetek működtetése szervező képességet igényel, melyet ha a politikus nem bír, akkor delegálnia kell. A szervezés önmagában nem elég, folyamatos ellenőrzésnek, számonkérésnek kell társulnia hozzá.

 

Fontos képesség az időzítés. A kivárás, a lesben állás, a váratlan lecsapás. Ezek a képességek a politikai harc megvívásához szükségesek.

 

Érzelmi jegyek

 

A hatalom gyakorlóját nem irányíthatják érzelmek. Szenvtelennek kell lennie. Más kérdés, hogy meggyőző erő csak akkor árad belőle (akár írásban, akár előszóban vagy mediumok közvetítésével fejezi ki magát), ha képes heves érzéseket felkelteni. A színlelés önmeggyőzést eredményezhet, s nem meglepő, hogy idővel ugyanúgy gyűlöl vagy szeret a politikus, mint a közönség, melyet produkcióival felbolygatott.

Politikusi ideáltípusok

 

Alapvetően két változata van a modern politikusnak. Az egyik bürokratikus, szervezés centrikus, technokrata. A másik vizionárius, aki mozgósítani képes. Aki egyik ideáltípusba sem illik bele, az a politikusi szerepet személyiségétől idegenként kezeli, s hamarabb bukik meg, mint az előző kettő.

A politikus szocializációja

 

A hatalom szervezeti kereteinek kiépülésével foglalkozó fejezetben láttuk, hogy alapvetően kétféle módon kerülhet egy ember a hatalom pozíciójába. Beleszületik vagy megszerzi. Ha valaki beleszületik a hatalomba, s alkalmas, akkor kiváló, esetleg nagy uralkodó lesz belőle. Erre azonban kicsi az esély. Gyakoribb, hogy a születés jogán uralkodó személyt eszközként használják föl azok, akik megszerzik a hatalmat, s nevében gyakorolják. A megszerzett hatalom és a személyiség viszonya gyökeresen különbözik aszerint, hogy nem demokratikus vagy demokratikus rendszer tette lehetővé a hatalom megszerzését.

 

Bárhogyan is történjék, a gyermekkornak, s különösen a gyermekkori narratívának, melyet a politikus önmagáról kialakít, döntő szerepe lesz abban, hogy a személyiség felnagyulása, nárcizmusa, s az egyéb klasszikus pszichiátriai mércékkel mérve patologikus tünetek milyen mértékben „szállják meg” a személyiséget. A gyermekkori traumák, mellőzöttségek, feldolgozatlan sérelmek különösen veszélyesek, különösen, ha jó értelmi képességekkel társulnak. Ebben az esetben a felnőtt test és értelem álarcában egy agresszív kisgyermek uralkodik a többiek felett.

 

 Irodalom


Barber, J.D. 1992, The Presidental Character (4th edition). Eglewood Cliffs, New Jersey: Prentice Hall

Bloch, M. 2005. Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és Angliában.  Budapest: Osiris

Cicero, Q.T. 2006. A hivatalra pályázók könyve. Szeged: Lectum

Hegel, G.W.F. 1979. Előadások a világtörténelem filozófiájáról. Budapest: Akadémiai

Lányi G. 1997. Politikai pszichológia és politikatudomány. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet

Lukács, Gy. 1918. A bolsevizmus, mint erkölcsi probléma. In Történelem és osztálytudat. Budapest: Magvető

Machiavelli, N. 1978. A fejedelem. Budapest: Európa

Manfred, A. Z. 1986. Robespierre. Budapest: Európa

Marsden, P. 2007. The Barefoot Emperor. An Ethipian tragedy. Harper Press Az idézet a TLS 2008. január 8-i számából való.

Marx, K. 1949. Luis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In Marx-Engels: Válogatott Művek. Budapest: Szikra

Paleologue, M. 1982. A cárok Oroszországa az első világháború alatt. Budapest: Európa

Széchenyi, I. 1831. Világ. Pest: Füskúti Landerer Nyomtató Intézet

Varga Z. 2010. Szinán építész dühösen dobbantott. Hatalomról, emberi kapcsolatokról. Budapest: Athenaeum

Weber, M. 1995. A politika mint hivatás. In A tudomány és a politika mint hivatás. Budapest: Kossuth

Фильчаков прокурор харьков