8. A politikai cselekvés


Cicero helyesen írja, miszerint „nincsen olyan cselekedet, amellyel az emberi alkotó erő az istenek fölségét inkább megközelítené, mint az új államok alapítása vagy a régiek megtartása.” A hatalom szuverenitása a teremtés és a rombolás (vagy egyszerre mindkettő) szabadsága. A döntés, a vezetés, az irányítás, a szervezés, a hit menedzselése mind eszköz, melyek alkalmazása révén a politikai cselekvés a létezőt a nemlétbe taszítja, a nem létezőt a létbe hívja.

 

Anaximandrosz szövegtöredékének értelmezése során már kifejtettük, hogy az ember a meghatározatlan meghatározása révén teremti meg magát. A meghatározatlan meghatározásába vivő út legelején egy ember áll, akié a hatalom. Ez az a helyzet, ahol nincs idő, nincs tér, csak a jövő iszonytató üressége, melyet a szükségképpen bekövetkező múlt tölt be a társadalmi térrel és történelmi idővel.

A cselekvő politika fogalomtörténetéről írott kiváló könyvében Palonnen idézi Balzac-ot, aki íróhoz méltó éleslátással vette észre a politikai cselekvés semmibe vetettségét: „A politika –írja Balzac- tehát szilárd elvek nélküli, rögzíthetetlen tudomány, nem egyéb, mint a perc szelleme, az erő folyamatos alkalmazása, a percnyi szükségleteknek megfelelően” (Palonen 2009: 67)

 

A „ politikai” jelzővel ellátott cselekvés messze más, mint a konvencionális értelemben vett cselekvés, melynek során a személy  kijelöli a célt, megválasztja a cél elérését lehetővé tevő eszközöket, majd végrehajtja azokat a tetteket, amelyek eredményeként cselekvése sikerrel vezet vagy kudarccal végződik. A szándék és a végrehajtás nem válik szét, nem válik kérdésessé a cselekvő személy azonossága a cselekvés folyamata során. A cselekvés következményei megmaradnak az életvilágon belül.

 

Ezzel szemben a politikai cselekvés lényege a cselekedtetés. A politikus cselekedete cselekvésre késztető jeladás, melynek következtében a megadott cél elérése érdekében sok személy cselekszik, mindegyik a maga helyén működve, összhangban a politikai céllal. A politikus cselekvése a döntés. A döntés előrehozott történelem, mely a döntés pillanatában még csak lehetőség. Bismarck a maga gyakorlatából tudhatta ezt, amikor kijelentette: „Die Politik is die Lehre von Möglichkeiten”. Szabó Márton figyelmeztet arra, hogy a mondatban szereplő „Lehre” szó „tant és tanítást jelent, aztán tanulságot, tovább olyan eszközt, amivel pontosan tudunk mérni.” (Szabó 2006: 26)

 

Később derül ki, hogy mi valósul meg a lehetőségből. Paradox módon az is döntés, ha nem történik döntés. A „wait and see” politikai maximája a döntések halogatását, a kivárását tartja a politikai cselekvést meghatározó fő szabálynak. A nem cselekvés kevésbé tűnik kockázatosnak, mint a cselekvés. Más kérdés, hogy hosszú távon bumerángként visszaüthet, s akkor már lehetetlen a korrekció. Az aktív cselekvés veszélyes következményei viszont azonnal kiderülnek, miáltal a korrekció lehetséges.

 

A döntés

 

A politikus idejét mérő „perc” kevés ahhoz, hogy rendelkezésre álljanak a racionális döntéshez általában szükséges feltételek. A döntéselmélet ma már klasszikus teoretikusa, H. A. Simon az ésszerű döntés alapfeltételét abban jelöli meg, hogy legyen jól strukturált probléma, amelyben világosan látszik a döntési problémát kiváltó feszültségek oldásának útja, miáltal elkerülhetőek lesznek a zsákutcák, a tévutak. A jól strukturált probléma első előfeltétele, hogy különbséget tudjunk tenni a kívánatos és nem kívánatos cselekvési alternatívák között. A másik előfeltétel hogy különbséget lehessen tenni az egyes alternatívák valószínűsége között. A jó döntés az, mely mellőzve a nem kívánatos alternatívákat a kívánatos és egyben valószínű alternatívát választja ki az összes több alternatíva közül, melyek lehetnek kívánatosabbak, mint a választott alternatíva, de kevésbé valószínűek.

 

A kívánatosság azonban értékítélet, s emiatt bármiként is törekszik a politikai döntés alanya a pontosságra, nem kerülheti ki a metafizikát. A legegyszerűbb probléma mélyén is ott lappang a jó és a rossz végső kérdése, mely tapasztalati úton hozzáférhetetlen, egyedül a hit adhat rá választ. A politikai döntés kiiktathatatlan eleme az értékeken alapuló valamely ideológia, mely fix hitként mindig rendelkezésre áll annak a kérdés megválaszolásához, hogy melyik alternatíva kívánatos és melyik nem. Az ideológiai elfogultság a kívánatosság körének szűkítését vonja maga után, ami óhatatlanul azzal jár, hogy a jó és a rossz mint egymást totálisan kizáró értékirányok jelennek meg a szemléletben. A metafizikai szempontok betüremkedése a döntési horizontba annál is inkább várható, mivel bármekkora is a tanácsadói kör, bármennyire is van elég szakirányú információ, az egyes döntési alternatívák részletes és pontos kiértékelésére nincs idő. Cselekedni kell, mégpedig azonnal.

 

Az egymással szögesen ellentétes alternatívák ráadásul együttesen jelentkeznek. Mindegyik alternatívának vannak szószólói a tanácsadói körben. Az egymással versenyző alternatívák egyaránt lehetnek előnyösek és hátrányosak. Jelentős erők vannak mindegyik alternatíva ellen, s mellett. Iszonytató bizonytalanságban kell eldönteni, hogy az állam belépjen-e a háborúba, vagy ne lépjen be. Ha a háború vereséget ígér, akkor el kell dönteni, hogy tovább folyjék-e a küzdelem, vagy az állam kérjen békét az ellenféltől. A gazdaságpolitikában el kell dönteni, hogy a kormány az adóemelést vagy az adócsökkentést választja. Ha két kormányzó párt koalícióban van egymással, s a kormányzás sikertelen, szüntelen a kísértés, hogy mondják föl a koalíciót. Csak éppen eldönthetetlen, hogy akkor járnak-e rosszabbul, ha kilépnek a koalícióból, vagy ha bent maradnak. A politikai döntéshozó életében alig van olyan helyzet, melyben ne kellene szembenézni az egymást kioltó alternatívák szorításával.

 

Harc

 

A politika nem a jól strukturált problémák táptalaja. Az előbb utaltunk rá, hogy a kívánatosság és a nem kívánatosság tényítéletekkel alig-alig alátámasztható mérce, és végső soron csak az ideológiák szolgálhatnak a döntés számára munícióul. Arra is utaltunk, hogy az ideológiák igazsága hiten alapul. A politikai térben egymással szembenálló felek mindegyikének megvannak a jóra és a rosszra vonatkozó tételei. A két, egyaránt ideológikus tétel rendszer rendszerint kizárja egymást. Az ütköző ideológiák kölcsönösen kérlelhetetlenné teszik egymást, ami tovább nehezíti a politikai probléma megfelelő strukturálását.

 

„Mi az igazság”- tette föl annak idején Jézus perében Pilátus a kérdést. Clausewitz teljes joggal vont párhuzamot a háború és a politika közé, hiszen mindkét területet áthatja a harc ismeretelmélete, mely szerint azé az igazság, aki győz (Clausewitz 1833: I.1.24).

 

Hérakleitoszt értelmezve Heidegger hívja fel a figyelmet, hogy a „háború” kifejezést nem szabad szó szerint értelmezni. Hérakleitosz azt mondja, hogy „a háború mindennek atyja, mindennek királya, és egyeseket isteneknek tüntetett fel, másokat embereknek, egyeseket szolgákká tett, másokat szabadokká.” (Kirk, Raven, Schofield 2002: 289) Heidegger szerint a töredék kezdő szava „annyit tesz, mint ’vita’, ’viszály’ – nem mint perpatvar, civakodás és puszta villongás, és főképp nem, mint az erőszak alkalmazása és az ellenfél leverése, hanem mint egymástól való szétválás, egymással-szembe-helyezkedés, aképpen, hogy benne azok lényege, akik egymástól különválnak, egymással szembehelyezkednek, kiteszi magát a másiknak, s ezáltal megmutatja magát és láthatóvá lesz, azaz görögül: az elrejtetlenbe és az igazba emelkedik.” (Heidegger 1992: 84-85)

 

Leegyszerűsítés volna azt gondolni, hogy a szembehelyezkedés a politika terében pusztán az egymást kizáró igazságok küzdelme, amikor is a győzelem dönti el az ismeretelméleti dilemmát. Az elrejtetlenbe és az igazba emelkedésnek a harcon kívül a politikai erőtérben nincs más közege, következésképpen az eredmény sosem lehet végleges. A szembehelyezkedésben újra meg újra megmutatja magát és láthatóvá teszi magát a lényeg, hogy azután visszahúzódjon az elrejtettségbe, s lesüllyedjen a hamisba. Az igazság nevében harc folyik a hatalom megtartásáért, ami javak, lehetőségek, befolyás birtoklását jelenti.

 

A politikus minden idegszálával érzi, hogy a káosz egy pillanatra sem nyugszik, a rend szövete mindig felfesléssel fenyeget. Harcban az erő számít, melyet a politikus vagy fel tud kelteni és tud uralni, s akkor hatalmon marad vagy erre nem képes, s elveszti hatalmát, hogy utána jöjjön a következő. Megválaszolhatatlan a kérdés, hogy a politikus cselekvését mikor vezeti az állam (a nemzet) megtartásának szándéka, s mikor a puszta túlélés vágya.

 

A politikai problémák nem csupán az értékítéletek relativitása miatt nem lehetnek jól strukturáltak. Bizonytalan az egyes alternatívák valószínűsége is. A problémák összetettek, s ha bizonyosan előre látható is a kívánatos megoldás, az számos nem előnyös mellékhatással járhat. Az ész csele, melyről Hegel ír, a legokosabb politikust is kijátssza. Hegel az ész cselét abban látja, hogy „a világtörténelemben az emberek cselekedetei még valami mást eredményeznek általában, mint amit céloznak és elérnek, mint amit közvetlenül tudnak és akarnak. Megvalósítják érdeküket, de ezzel még valami továbbit hoznak létre, ami belsőleg szintén benne rejlik, de nem volt tudatukban és szándékukban” (Hegel 1979: 63)

 

A politikus azon a helyen van, ahol semmit sem tehet annak érdekében, hogy a rosszul strukturált probléma jó problémává strukturálódjanak. Dermesztő (s a kelet-európai politikusok számára nem ismeretlen) a helyzet, ha igazságának ablakából nézve világosan látja a kívánatos cselekvés útját, de a valóságban nincs ilyen út. Bárhova fordítja fejét, semmi sem ígér bíztatót, csak a rossz és a még rosszabb alternatíva között választhat. Ferenc József császár nem gondolhatta komolyan, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadba lépését a következő szavakkal adta a tudtára népeinek. „Mindent megfontoltam, s minden meggondoltam.”

 

A döntés szükségképpen rosszul strukturált dimenziója a cselekvési alternatívák kívánatossága és valószínűsége. Emellett azonban ott van az időzítés problémája is, mely nem kevésbé rosszul strukturált. A „lehetőségek tudománya” azt mondja, hogy egy döntés csak akkor vezet sikerre, ha megfelelő időben születik. A késlekedés éppen akkora baj, mint amekkora a sietség. A második világháború utolsó évében, a háború vége előtt pár hónappal, Horthy hosszas habozás után, politikai előítéleteit legyőzve Sztálinhoz fordult fegyverszüneti kérelemmel, melynek tényét 1944. október 15-én 12 óra 20 perckor a Magyar Rádióban felolvasott szózatában hozta nyilvánosságra. Megállapítása szerint a Német Birodalom a maga részéről szövetségi hűségét megszegte, majd ezt követően számos tényt hoz föl a megállapítás bizonyítására. A német birodalmi kormány válasza másnap került nyilvánosságra. A német kormány kijelentette, hogy „Horthy kormányzó a magyar rádión keresztül nyilatkozatot bocsátott ki, amely szerint a magyar parlament kikapcsolásával és a magyar nép megkérdezése nélkül fegyverszünetet kért Moszkvában a bolsevistáktól.” A szöveg „példátlanul hazugnak” minősíti Horthy állításait (Glatz 1984: 128). Az adott helyzetben Horthy-nak volt igaza, amikor belátta, hogy Anglia és az Egyesült Államok a háború ideje alatt nem fogják felbontani a szövetséget a Szovjetunióval, következésképpen nem válogathat ellenfelei között. Helyes döntést hozott, de mire meghozta a döntést, végzetesen elkésett, s megbukott.

 

A politikus nagyságát minősíti, hogy a szükségképpen rosszul strukturált problémák csapdájából ki tud-e vagy sem szabadulni. A történelem mércéje szerint azok az első számú vezetők (uralkodók, kancellárok, miniszterelnökök, elnökök) nagyok, akik az alternatívák tömegéből képesek kiválasztani az egyetlent, a legfontosabbat, mely magában rejti a siker valószínűségét. Valósággal emberfeletti feladat ez, melynek megoldásához kevés az ítélő erő, annál inkább kell hozzá vízió, fantázia, hit, és intuíció. Churchill minden más nagy politikus helyett is mondja, hogy „háborúban és a külpolitikában helyes, ha a számos csábító vagy elriasztó lehetőség közül kiemeljük a legfontosabbat, és így alakítjuk ki az Overal Strategic Objective-ot, a legfőbb stratégiai célkitűzést. Ez természetesen óriási felelősséggel jár, szellemi szuverenitást, rendkívüli bátorságot igényel. A döntésen nemzetek sorsa múlhat. E nélkül viszont nincs hatékony politika, és a siker reményéről eleve lemond, aki cselekedetit a pillanatnyi konjuktúrától vagy hangulatoktól, érzelmektől teszi függővé.” (idézi: Vásárhelyi 1972: 28)

 

Eszközök

 

A politikai cselevés arra való, hogy a politikai cselekvőt követve mások cselekedjenek. A cselekvés legfontosabb eszköze a beszéd, melynek elengedhetetlen tartozéka a nyilvánosság.

Akár szándékosan, akár véletlenül történik, a megfelelő időben és helyen kimondott szó nyomán visszavonhatatlan változások következnek be. „A háború elveszett.” – jelentette be Tisza István 1918. október 17-én. Ez a mondat utóbb Tisza életébe kerül. Kennedy elnök a Berlint elválasztó falnál állva jelentette ki, hogy „Ich bin ein Berliner”. Ha ezt nem mondja, a berlini fal talán még ma is áll. Pozsgay Imre 1989. január 28-án a Magyar Rádió 168 óra c. műsorának nyilatkozva népfelkelésnek nevezte az 1956. október 23. és november 4. között történt eseményeket. Kijelentése jel volt azok számára, akik az államszocializmust rövid úton demokratikus politikai rendszerrel akarták felváltani.

 

Kimondott vagy írott szó által történik a vezetés, az irányítás, a szervezés, mely nélkül a döntéseknek esélyük sem lenne a sikeres megvalósulásra. A politikusnak magának nem kell tennie semmit, elég, ha meghozza a döntést, és kimondja. Előzetesen azonban meg kell találnia azokat a személyeket, akik a végrehajtást biztosítják. Minden helyre a megfelelő embert kell megtalálnia. Ezen áll vagy bukik a hatalma. Miután megtalálta a megfelelő személyeket, tudnia kell őket motiválni, hogy tartósan kiváló munkát végezzenek.

A titok

Nem érti a hatalom természetét az a politikus, aki azt hiszi, tehet vagy mondhat olyat, ami titokban marad (Nikolov 1973). Jól példázza ezt a tételt Phrügia uralkodója, Midász esete. A király egy nap az erősben sétált, amikor Marszüásszal, szatírral és Apollónnal találkozott. Marszüasz azzal hencegett, hogy jobb muzsikus mint Apollón, mire az isten Tmólosz hegyét és Midászt kérte fel ítélő bírónak. Miután az isten is meg a szatír is játszott hangszerén, Tmólosz Apollónt nevezte meg győztesként. Midász viszont a szatír mellett szavazott. Apollón az ítélet hallatán úgy döntött, hogy Midásznak tovább nem lehetnek emberi fülei, s ezért szamárfüleket növesztett rá. Midász nagyon szégyellte, hogy szamárfülei lettek, s füleit egy nagy sapka alá rejtette. Titkát egyedül borbélya előtt nem tudta eltitkolni, de őt megfenyegette, hogy megöleti, ha bárkinek elárulja, amit csak ő és a király tud. A borbély ásott egy lyukat a földbe, s abba kiáltotta be, hogy „Midász királynak szamárfülei vannak.” Betemette a lyukat, s megkönnyebbülve haza ment. A lyuk fölött azonban nád nőtt, s ahányszor a szél megsuhantotta a nádszálakat, azok újra meg újra megismételték a mondatot. Nem kevésbé volt szégyenletes Richard Nixon titka, akinek minden szavát rögzítették a Fehér Házban elhelyezett hangfelvevők, többek között azokat a szavait is, amelyekkel elrendelte a betörést a demokraták Watergate épületben elhelyezkedő főhadiszállására. Hiába töröltette le a kompromittáló szavakat, a csend elárulta titkát.

 

Midász és Nixon története azt példázza, hogy a hatalomnak nem lehetnek titkai, hiszen a hatalom társas játszma, melynek szereplői nem tudnak titkot tartani. XIV. Lajos vesztét okozta, amikor egy titkos vasszekrényben súlyosan kompromittáló bizonyítékok találtak arról, hogy a király soha egy percre sem vette komolyan a forradalmat, s az alkotmányt, mely királyi címét meghagyta „abszurdnak és gyűlöletesnek” nevezte. De a lelepleződés igazi áldozata Mirabeu volt, akinek napvilágra került Lajossal folytatott levelezése, melyből kiderült, hogy pénzért tanácsokat adott a királynak. Mirabeau holttestét ezután rövid úton eltávolították a Pantheonból (Schama 2001: 810)

 

Az ellenfél titka a politikai harc fontos zsákmánya. Gyurcsány Ferenc 2006 nyarán zárt körnek szánt beszédének kijuttatása a nyilvánosságra politikai megsemmisülését eredményezte.

 

A titok manipulatív felhasználására példa Hruscsov beszéde, mely 1956-ban az SZKP XX. kongresszusán hangzott el. A beszéd titka az volt, hogy nem volt titkos. A titkosság csak álca volt, ami arra szolgált, hogy a nagy nyugati hírügynökségek szenzációként tálalják a beszédet, mely a Nyugatról visszaszivárogva már letagadhatatlanná vált.

 

Az állam a kezdetektől fogva elkülönítette szervezetében a saját titkai védelmét ellátó szervezetet valamint létrehozott egy másikat, melynek feladata az ellenfél titkainak kifürkészése volt. A politikai harc a titkokért is folyik.

 

A siker

A politikai cselekvés sikere, ha a Heidegger-i kérdésre, miszerint „miért van egyáltalán létező, nem pedig a semmi” a válasz az, hogy X tette. A fejezet bevezetőjében nem véletlenül idéztük Cicero-t, aki szerint „nincsen olyan cselekedet, amellyel az emberi alkotó erő az istenek fölségét inkább megközelítené, mint az új államok alapítása vagy a régiek megtartása.” A hatalom szuverén teremtményeinek listája korlátlanul tovább bővíthető.

 

Mit tehet meg a politikus, amit senki más nem tehet meg? Hadat üzenhet, fegyverszünetet kérhet, törvények alkotását kezdeményezheti a maga által elgondolt irányban, intézményeket alapíthat, városokat építtethet, épületeket emeltethet, utat, vasutat, digitális közművet építtethet. Ezek mind nem jönnének létre, ha nem lenne valaki, aki akarja, hogy legyenek. Amikor dönt, akkor még nincs az, ami a döntés eredményeként sok ember összehangolt cselekvése nyomán létrejön. A döntés előkészítésében természetesen sokan részt vesznek, a lehetőségek kibontása körül szakértők, tanácsadók, bizalmasok, lobbisták ügyködnek, de a választás végül is azé, aki a hatalom helyzetében van. Az ő nevéhez fűződik majd az eredmény. Nagy Péter nélkül nem épült volna fel a mocsáron a világ egyik legszebb városa, Roosevelt neve elválaszthatatlan a New Deal-től, Klebesberg nélkül nem lenne ma Szegeden Dóm tér, ha nincs Deák Ferenc, nincs Kiegyezés abban a formában, ahogyan lett. A példák száma végtelen.

 

 

A hatalom szuverenitása korántsem merül ki a teremtésben. A szuverén döntés következményeként ugyanúgy vezethet út a nemlétből a létbe, mint a létből a nemlétbe. A teremtés mellett a rombolás lehetősége is adott. Mindkettő mámorító (isteni) élmény.

 

A hatalom terében megnyíló teremtő és pusztító lehetőségek különös súlyt kapnak akkor, ha a döntés emberi sorsokba avatkozik. A hatalom egyaránt jutalmazhat és büntethet. A jutalmazás és a büntetés ráadásul nemcsak a jelenben élő személy életét, hanem leszármazottjai sorsát is alapvetően és mélyrehatóan meghatározza.

Egészen sajátos, egyedülálló lehetősége a hatalommal rendelkezőnek a kegyelmezés, mely megsemmisíti a büntetést, visszahelyezi az életbe a megbüntetett bűnöst. Seneca, Néro császár nevelője, a kegyelmezésben a hatalom megnyilvánulásának sarkalatos erényét látta, amivel akarva-akaratlanul a hatalom korlátlanságát sugallta. Utóbb nem csodálkozhatott rajta, hogy Néro nem kegyelmezett meg neki.

 

A kudarc

 

A vereség politikai természetrajzáról írott tanulmányában Louault joggal idézi Marc Abeles megállapítását, aki meglepetéssel veszi tudomásul, hogy jóllehet mindenütt jelen van a politikai életben, ehhez képest szinte semmit sem írtak róla (Louault 2008).

 

A kudarc, miképpen ellentéte a siker, nem mértéke a természetnek. Ami ott történt és történik, cél és értelem nélkül való, bármilyen csábító is a gondolat, hogy van valamiféle terv, mely a természeti történéseket a fejlődés logikája szerint mozgatja előre. A természetben nincs előre, nincs hátra, miképpen nincs siker és nincs kudarc. Pusztulás és túlélés van.

 

A katasztrófa nem kudarc, hanem csapás, mely ellen az emberek a természettel szemben semmit sem tehetnek. Nincs emberi mérce, mely az értelem számára feldolgozhatóvá tehetné a földrengés, az árvíz, a baleset tényeit. A siker és a kudarc az ember mércéje, aki kilépett ugyan a természetből, de azt teljesen odahagyni nem tudta. Az ember megmaradása a természetben csak akkor lehetséges, ha céljai vannak, melyek elérése a siker, s el nem érése a kudarc. E két mérce alkalmazása révén az ember iránytűt alkotott magának, mely megmutatja saját helyét a világban. A világ, mint arra már korábban rámutattunk, lényegszerűen különbözik a földi környezettől, bár nem különülnek el, mert nem különülhetnek el egymástól (Heidegger 2006). A világot szervező értékek teszik lehetővé az emberi döntéseket, melyek következményei sikerként vagy kudarcként kerülnek be előbb az individuális, majd később a kollektív emlékezetbe.

 

A világ hangját a földön élő közösség ereje, a megmaradás és gyarapodás parancsa határozza meg. Föld csak egy van. Ezzel szemben sok világ van, melyek mindegyike megmaradásra, uralomra tör. A földön világok harcolnak egymással. Ami siker az egyik világban, az kudarc a másik világban, s megfordítva. Mindez nem jelenti azt, hogy a sikernek és a kudarcnak ne lenne planetáris dimenziója, mely kijelöli a tragédia és a megdicsőülés horizontjait.

 

A tragédia nagyhatású esztétikai címke, melynek ténylegesen bekövetkezett eseményekre való alkalmazása nem lehetetlen, de nehéz. A tragédia azért jöhetett létre, mert esztétikailag érvényes formát adott a lét meghasonlására, mely egyszerre pusztít és teremt. A tragédia nem azonosítható a pragmatikus értelemben vett kudarccal, miként a megdicsőülés sem puszta siker.

 

A tragédia a sors eszköze, mely nem válogat jók és rosszak, ismerősök és idegenek között. A pusztulás tragikuma abban van, hogy elháríthatatlan. A résztvevők számára végig úgy tűnik, hogy van esélyük a megmenekülésre, de nem tudják, hogy a megmenekülésre nincs esélyük, mert ők maguk idézték elő a helyzetet, mely végez velük.

 

Míg a tragédia tapasztalata mindenki számára fájdalmas, a kudarc akkor fáj, ha saját. Az ellenfél kudarca akár öröm forrása is lehet. Kívülállóként, a megfigyelő pozíciójából nézve a másik kudarca tanulságos, de érzelmileg érdektelen.

 

A kudarc egy-egy közösség kulturálisan meghatározott értelmezési sémája, melynek aktiválódása a közösség tagjaként szocializálódott egyén számára pszichológiailag kényelmetlen, negatív élmény, szemben a sikerrel, mely összhangban van a közösségi megmaradás, gyarapodás, fejlődés parancsával. Következésképpen a kudarc-siker sémák nagyhatású identitásképző eszközök, melyeknek kivételes szerep jut a közösségi emlékezet tartalmainak megszerkesztésében és működtetésében.

 

Kudarc a cél elérésének hiánya, a várakozások nem teljesülése, a valóságos és a kívánatos összeütközése. A kudarc tudomásul vétele nehéz és fájdalmas. Minél nagyobb az eltérés a vágyott és a megvalósult között, annál maróbb a kudarc érzése.

 

A háborús kudarc

 

A hatalom jegyében strukturált, tartósan együtt élő, nagy létszámú közösségek esetében a kudarc vagy siker elsődleges terepe a csoportot létében érintő háború. Minden elkezdett háború kétesélyes: a győzelem és a vereség egyaránt a lehetőségek világába tartozik. A háború a rosszul strukturált problémák ideáltípusa. A háború elindításával kapcsolatos döntés szükségképpen leegyszerűsíti a helyzetet, s a siker bűvöletében szelektálja az érveket. Magának a háborús folyamatnak kevés olyan tényezője van, mely egyik vagy másik küzdő fél által nagy biztonsággal kontroll alatt lenne tartható. Ugyanakkor a háború kimenetele meglehetős egyértelműséggel teszi lehetővé az eredmény kiértékelését, mely kinek a győzelmet, kinek a vereséget jelenti. A háborús teljesítmény esetében az értékelés kritériuma többnyire (bár nem mindig) egyértelmű. Erre az esetre mondja Leon Festinger, hogy az értékelés nem mások véleményeitől, hanem a saját és a másik teljesítményének összehasonlításától függ majd (Festinger 1976).

 

Siker és kudarc minden dimenzióban van, ahol verseny van. A Föld tartós együttélés jegyében szerveződött közösségei versenyeznek a gazdaság, a sport, a kultúra, a planetáris befolyás dimenzióiban. Szabályok híján a verseny harccá válik, melynek tétje élet és halál, megmaradás és pusztulás. A harc a háborúban bontakozik ki legteljesebben. Következésképpen a háborús siker vagy kudarc érinti legmélyebben a közösségi identitást. A háborús vereség okozta kudarcélmény természetét Schivelbusch három esettanulmány segítségével elemezte. Az első esettanulmány az amerikai polgárháború déli résztvevőinek reagálását vizsgálta. A vereségért eleinte a déliek Robert E. Lee tábornokot tették meg bűnbaknak, akinek alakja az idők multán a déliek kollektív emlékezetében felmagasztosult. A másik esettanulmány a franciák viselkedését vette szemügyre az 1871-es vereséget követően, melyet a franciák a németekkel szemben szenvedtek el. A franciákat a vereség a revanche vágyával töltötte el, mely 1918-ra teljesült. A harmadik esettanulmány a németek 1918-as reagálását mutatja be, mely a kudarcot a „hátba szúrt tőr” mitologémájával, az árulás jól bevált felelősségelhárító sémájával magyarázta (Schivelbusch 2003).

 

A siker-orientált nyugati kultúrában a kudarc mintha tabutémának számítana. Amiről nem beszélünk, az nincs. A sikernek ezzel szemben gazdag irodalma van (Váriné, Solymosi 1999).

 

A kudarccal való együttélés nehéz. Legkézenfekvőbb megoldás a kudarc letagadása. Szélsőséges esetben ez a kudarc átértékelését, győzelemmé satírozását is magával vonhatja, bár az efféle próbálkozások felettébb kockázatosak, s csak akkor sikeresek, ha nincsenek elérhető alternatív vélemények. A letagadás többnyire hallgatásban jut kifejeződésre. Ha a kudarcot nem lehet sem győzelemmé satírozni, sem elhallgatni, kínálkozó megoldás a bagatellizálás. Háborús vereség esetében azonban ezek az utak nem járhatók. A háborús vereség túl sok kortárs tapasztalati valósága ahhoz, hogy le lehessen tagadni.

 

Schivelbusch (2003) írja le a háborús kudarcokra való reagálás folyamatmodelljét, melyet némiképp módosítva a következő szakaszokban képzelhetünk el:

 

1. Eufória. A vereség ebben a szakaszban még nem tudatosul. A megpróbáltatások vége, a háborús megpróbáltatások abbamarása a hátországban hatalmas felszabadultságot, egyfajta „Álomország” létrejöttét eredményezi, mely kollektív ünneplésben, felszabadultság-érzésben nyilvánul meg.

 

2. Ráébredés. A béke által hozott „Álomországot” azonban igen rövid idő alatt széttépi a vereséggel való szembenézés. Kiderül, hogy a megpróbáltatásoknak nincs vége, a béke nem hozta meg a várt felszabadulást. A győztesek nem ismernek irgalmat.

 

3. Átértékelés. A kudarc okozta kognitív disszonancia legelső tünetei sorába tartozik a felháborodás, a meglepetés, az elégedetlenség. Ezek azok az érzelmek, melyek előkészítik a talajt a kudarc okainak megkeresésére. Az érzelmeket ebben a szakaszban felváltják az érvek, melyek mércéje persze nem az igazság, hanem a hasznosság.  Ez a kognitív szakasz. amikor megindul a vereség átértékelése, melynek perspektívájából a győztesek győzelme igazolhatatlan és érdemtelen. A vereség heroizálódik, a vesztesekben kialakul a mártír tudat.

Mindettől elválaszthatatlan az okok keresése, mely lehetővé teszi a vereséget szenvedett közösség felmentését.

 

Mielőtt beindulna az ok-keresés mechanizmusa, meg kell találni a csoportalapú kudarc-érzetre szükségképpen jellemző pártosság, elfogultság, partikularitás benyomását eloszlatni hivatott univerzális hivatkozási alapot. Ez teszi lehetővé a kudarc okozta frusztráció általános szintre emelését és kommunikációját. A felháborodás jogcíme az igazságosság értékének megsértése, miáltal a csoport kudarca okán keletkezett sérelem, kár meg nem érdemelt, igazságtalanul kirótt büntetésként, a categoricus imperativus hatálya alá helyeződve az emberiség/emberiesség sérelmeként állítható be.

 

4. Oktulajdonítás Az ismert népi bölcsesség szerint a sikernek sok szülője van, a kudarc mindig árva. Kudarc után beindul az okok keresése, mely a kudarc eredményeképpen bekövetkező identitás-válság feloldásának kulcsfontosságú eszköze. A kudarc okainak megfelelő szelekciója teszi lehetővé a kudarccal való együttélést, és a felkészülést a jövőre.

 

Weiner és munkatársai négyféle okot írnak le, melyek segítségével az emberek megmagyarázhatják maguknak és másoknak sikereiket és kudarcaikat (Weiner, Frieze, Kukla, Reed, Rest, Rosenbaum 1972). A négy ok típus két dimenzióra vezethető vissza. Az egyik dimenzió az ok eredete, mely az aktorhoz képest lehet belső vagy külső. A másik dimenzió az ok hatóerejének tartama, mely szerint az ok lehet tartós hatású, de lehet ideiglenes hatású is.

 

E dimenziók keresztezésével a következő ok-típusok jönnek létre:

1. külső-tartós

2. külső-ideiglenes

3. belső-tartós

4. belső-ideiglenes

 

Ezeknek az okoknak a működését jól szemléltetik a múlt század 70-es éveiben született közvélemény-kutatási eredmények, melyek szerint a magyarok történelmi kudarcainak okát a válaszadók 37 %-a az ellenséges túlerőben, 36 %-a a széthúzásban, 15 %-a a balsorsban, s 12 %-uk az elmaradottságban látták. A magyarok történelmi sikereinek okát a válaszadók 46 %-a az összetartásban látta, 41 % az erős szövetségeseket jelölte meg, s 8 % emlegette a szerencsét, 6 % pedig a fejlettséget. A válaszadók többsége mind a kudarcok, mind a sikerek esetében a tartós külső és az ideiglenes belső ok-típusokat preferálták (túlerő, széthúzás, összetartás, erős szövetségesek) (Csepeli 2002).

 

A kudarc negatív érzése nem illik bele az identitás pozitív sémájába. Minél önelégültebb, büszkébb valaki magára, annál kevésbé képes a kudarccal való szembenézésre. Öngyűlölet esetében viszont fordított a helyzet. A kudarcélmény önmardosássá fajul. A vereség korábban elkövetett bűnök miatt elszenvedett büntetésként jelenik meg. Nehéz a két véglet között megtalálni az egyensúlyt.

 

Az önmagával szemben elfogult identitás védelmében az okok kellő megválogatása révén mozgósítódnak a vádaskodás és a mentegetés kognitív mechanizmusai, melyek azt eredményezik, hogy a lehetséges belső okok sorából eltűnik a felelősségvállalás, a saját döntési és végrehajtási hibákkal való szembenézés, s a kudarc megmagyarázása külső tartós és ideiglenes okok, mindenekelőtt a túlerő, és a balsors segítségével történik. A kudarc belső ideiglenes okának emblematikus megtestesítője az áruló, akit bűnbak szerepbe helyezve kényelmesen felelőssé lehet tenni a hibákért. Áruló lehet egy-egy kiemelkedő személy, de lehet egy egész csoport is.

 

Ha a kudarc okaira mutató tények túlságosan egyértelműek ahhoz, hogy a kudarcélményt tagadás, vádaskodás vagy mentegetés útján el lehessen hárítani, akkor az énképükben fenyegetett cselekvők a morális deficit bevallása helyett az intellektuális deficit elismerését választják. Inkább vallják magukat butának, mint aljasnak. A kudarc belső ideiglenes okának emblematikus megtestesítője az áruló. Külön figyelmet igényel a magyarázkodás nyelve, melyben a denotáció helyét a szélsőséges érzelmekben, indulatokban gazdag konnotatív kifejezések uralják.

 

Az egyes ok-típusok identitásvédő működésének remek példája, ahogyan a magyar véleményirányítók reagáltak az első világháborút követő trianoni békeszerződésre, melynek kísértő emlékével azóta sem volt képes megbirkózni a magyar közvélemény. Zeidler Miklós 2003-ban kiadott monumentális szöveggyűjteményéből jól rekonstruálható a trianoni békeszerződés ténye által a magyar közvéleményben keltett kognitív disszonancia redukciós tere.

 

A szociáldemokraták a külső tartós ok sémája szerint „hatalmi szóval diktált békéről beszéltek”. Mint 1920. június 3–5 között kelt nyilatkozatukban írják „…legyőzőink úgy akarták, hogy itt csupa kis államok legyenek és Magyarország, mint a legnagyobb fejlettséggel bíró állam, legyöngítessék a körülötte levő régi és új, kisebb államok előnyére. Ezért szaggatták le az ország testéről a szomszédoknak adott területeket és csökkentették le a húszmillió lakosú magyar birodalmat kilenc-tíz millió lakosú országgá.” (Zeidler 2003: 342)

 

A magyar szempontból elviselhetetlen békeszerződés létrejöttének külső ideiglenes okra támaszkodó magyarázata az antant hatalmak megtévesztettségét jelöli meg. Wlassics Gyula az eredményt élveboncoláshoz hasonlítja, mely szerint azért vált lehetővé, mert a békét diktáló győztes hatalmak torz módon ítélték meg áldozatukat. „A mesterségesen felhalmozott rágalmak, az éveken át tartó egyoldalú, célzatos, hamis beállítások, félrevezetések és félremagyarázások, másfelől a történelmi, a gazdasági, a néprajzi viszonyok elferdítő frazeológiáján át nyert torzító képletek zűrzavara lehet csak annak hátterében, hogy a legkegyetlenebb, a történelem tanúsága szerint magát mindig megbosszuló viviszekciót kövessenek el egy évezredes kultúrnemzeten.” (Zeidler 2003: 340).

 

A trianoni békeszerződést belső tartós okokra vezeti vissza Bethlen István a magyar Országgyűlés előtt 1921. április 21-én tartott bátor beszédében. „Ha nézem a múltat, Magyarország szomorú romlását három faktorra vezetem. Az egyik az a történelmi helyzet, melyben négyszáz éven keresztül voltunk, a másik azok a fajhibák, melyek testünkön, lelkünkön mindig jelentkeztek és a harmadik az ötvenéves idő, melyet átéltünk, s amely alatt, sajnos intelligenciánknak nagyobb része gazdaságilag leromlott és képtelenné vált arra, hogy továbbra is megoldja azokat a politikai feladatokat, amelyekre hivatott.” Az első faktort Bethlen a külpolitikai látókör elvesztésében, a nemzeti bezárkózásban, önámításban, az egyoldalú jogászi észjárásban azonosította. „Fajhibák” alatt Széchenyi nyomán a nemzeti hiúságot, könnyelműséget, restséget, a jelszavak szeretetét és a fegyelmezetlenséget említette. Harmadik faktorként a magyar középbirtokos osztály bukását és hivatalokba való eltérülését jelölte meg, ami azzal járt, hogy a „kereskedelem, a vállalkozás, a pénzügy olyanok kezébe került, akik a nemzet érzésével nem voltak s talán ma sincsenek még úgy összeforrva, mint ahogy az helyes és kívánatos volna.” (Zeidler 2003: 351)

 

A világnézeti paletta ellentétes pólusán álló Ormos Ede is belső tartós okokat említ, amikor felteszi a kérdést, hogy „Mi okozta Magyarország földarabolását?” Gondolatmenete szerint a vereség nyomán létrejött béke „az ősi bűnökért sújtó ítélet szentesítése volt.” A trianoni békeszerződés oka eszerint „a magyar nemesi, népellenes, soviniszta úri politika volt, mely a magyar uralmat a nemzetiségekkel megutáltatta, meggyűlöltette.” (Zeidler 2003: 356)

 

Ha valakinek kétségei lettek volna, hogy a miniszterelnök kikre gondolt, amikor azokról beszélt, akik a nemzet érzésével a kívánatosnál kisebb mértékben forrtak össze a nemzet érzésével, Bangha Béla ezeket a kétségeket teljes mértékben eloszlatta. Bangha a trianoni békeszerződéshez vezető folyamat okait belső ideiglenes okokra vezeti vissza, melyek erélyes fellépéssel kiiktathatók és kiiktatandók a nemzet életéből. Listáján a belső árulók, a felforgatók, a mérges miazmák terjesztői szerepelnek. Még konkrétabban a „zsidó-szabadkőműves sajtót”, a „kufárszellemű plutokráciát” és a kultúrát megbetegítő „utánzókat” jelölte meg, akik az idegenfajú szelekció folyományaképpen a nyugatnak úgyszólván csak a destruktív, hitellenes, szellemileg felszínes irodalma és kultúrája iránt mutattak fogékonyságot. (Zeidler 2003: 347)

 

Az áruló szükségképpen feltűnik az okok repertoárjában. Az árulókban nemcsak a korabeli német, hanem a magyar politikai közvélemény is meglátta a kudarc népszerű, hihető és érthető magyarázatának lehetőségét. Ez annál is inkább könnyen ment, hiszen a korábbi magyar kudarcok számon tartott okainak sorában rendszerint ott voltak az árulók is, mint például Fráter György, aki a török uralomért lehetett hibáztatni, Károlyi Sándor, aki a Rákóczi szabadságharcot elárulva a Habsburg uralomnak vetette meg az ágyat, s – last but not least – Görgei Artur, akit nem kisebb hős, mint Kossuth Lajos szemelt ki az 1848/49-es forradalom és szabadságharc elvesztéséért felelőssé tett bűnbak szerepre. Ebbe a sorba illett Károlyi Mihály akit Bethlen 1932-ben, amikor már nem volt miniszterelnök, a Reviziós Liga együtt érző közönsége előtt a következő szavakkal jellemzett: „Leültem utoljára az erdélyi rögökre, s úgy éreztem, hogy otthonommal együtt Erdély is elveszett. Az volt az érzésem, hogy magam előtt látom Károlyi sötét alakját, magam előtt látom a vérző, csonka országot, amelyet az ő tehetetlensége, az ő gonosz hiúsága tett tönkre.” (Zeidler 2003: 425).

 

5. Bosszú és visszavágás. Gambettának tulajdonítják a mondást, miszerint a visszavágásra mindig gondolni kell, de sosem szabad róla beszélni. A vereség jelentőségét lekicsinylő, az okokat kimagyarázó kognitív muníció kimerülésével előbb-utóbb napirendre kerül a vereség okozta csorba kiküszöbölése. Ha a visszavágás sikerül, annak eredményeként a korábbi győztes lesz vesztes, s a vesztest és győztest elválaszthatatlanul összekötő bűvös kör újra mozgásba lendül.

 

A kudarc értelmezése, okainak manipulatív feldolgozása csak az első szakasza a folyamatnak, melyet a kudarccal való szembesülés elindít. Schivelbusch esettanulmánya az 1870/71-es német-francia háborúról anatómiai pontossággal mutatja be a háborús vereség nyomán keletkezett nemzeti kudarcélménynek azt a folyamatmodelljét, mely a kudarc előtt helyzet visszaállítását tűzi ki célul. Ez a cél alapozza meg a visszavágás (revanche) politikáját, mely a játékelméletből ismert nullaösszegű játszmák modelljét követi. Ez a modell nem ismeri sem az alkut, sem a kompromisszumot. A felek egymásban nem, ám önmagukban annál inkább bízva minden erejüket arra fordítják, hogy az övék, s csak az övék legyen, ami a másik birtokában van éppen. Ez a politika csak győztest és vesztest ismer, s a felek mindegyike nyilván a győzelemre tör. Aki vereséget szenved, annak kudarca elviselhetetlenül fájdalmas, s ebből ered a megtorlás elemi erejű vágya. Az első világháborút követő német vereség a franciák revansvágyát kielégítette, de a németekben hasonló erejű vágyat ébresztett, melynek kielégítésére nem kellett a világnak sokat várnia.

 

Az első világháborút lezáró békeszerződések szerzői nem látták előre, hogy ha egyes államok más államoktól elvesznek területeket, akkor a veszteségbe bele nem nyugvó vesztesek elölről kezdik a játszmát, melynek e logika alapján sosincs vége, hiszen a kudarc disszonáns élménye sosem múlik el egészen.

 

6. Megújulás A vereség alkalom lehet arra, hogy a közösség magába nézzen, s orvosolja azokat a strukturális okokat, melyek meghiúsították a győzelmet. Jó példa erre a francia iskolarendszer megújulása, melyet az 1870/71-ben elszenvedett megalázó vereség váltott ki.

 

7. Kibékülés. A sorozatos konfliktusok egyaránt ártalmasak mind a győztesek, mind a vesztesek szempontjából. Az idők változásával változnak a körülmények, s velük változnak a közösségi célok. Az új célok perspektívájából nézve idejétmúltnak és irracionálisnak tűnhet a múltban oly fontosnak hitt egymással összeegyeztethetetlen célok, melyek elérése érdekében egy-egy közösség oly sok vért és energiát pazarolt el. A nullaösszegű játszmákat felváltják a nem nullaösszegű játszmák, melyek alkotó eleme a bizalom és az együttműködés. A háborút felváltja a béke.

 

A győztes sikere az ellenfél kudarca, mely előbb vagy utóbb óhatatlanul kitermeli a visszavágást. A megoldás csak a fölérendelt céloknak való alávetődés lehet, melyben az egykori ellenfelek közösen elérhető nyeresége meghaladja a külön-külön, egymás rovására elérhető nyereség összegét. A nem nullaösszegű játszma terepe államok esetében az unió, mely a különállás totalitását feloldva képes megteremteni a közös érdekek platformját. Gerő András szerint erre a közös platformra volt – ha nem is tökéletes – példa az Osztrák-Magyar Monarchia, melynek csak az volt a baja, hogy a platform, melyet népeinek biztosított, nem volt elég tág ahhoz, hogy minden nép magáénak tekinthesse. Németh László a magyar kudarcélmény tetőzésének idején, 1934-ben felvillantotta az európai államok közötti unió lehetőségét: „A függetlenül bégető, ide-oda futkosó ki népekben előbb-utóbb feltámad az akol utáni vágy, mely a nacionalizmusok folytonos életveszedelme után megtanítja őket a közös kerítés erejére. Birodalom és nemzetiség nem kibékíthetetlen ellentétek, egyik a másik fölött helyezkedhet el: a birodalom gazdasági és külpolitikai egység, a nemzet kulturális és belpolitikai. Mint különböző felekezetek egy nemzetben, úgy élhetik ki magukat különféle nemzetek egy birodalomban, s mihelyt késő és felületes nacionalizmusuk habja elforrt, a kis népek zónájában élő nemzetek hajlandók is lesznek erre az alárendelődésre.” (Zeidler 2003:429)

 

Németh László jóslata 70 év múlva beigazolódott. Közben lezajlott a második világháború, melynek vesztesei és győztesei Nyugat-Európában létrehoztak egy közösséget, mely folyamatosan bővülve létrehozta az európai államoknak azt a közös platformját, mely már elég tág ahhoz, hogy minden résztvevő a magáénak tekinthesse. Létrejött és megerősödött az Európai Unió, mely lehetetlenné teszi, hogy a nemzeti alapon keletkezett kudarcok és sikerek végzetesen egymással szembe fordítsák az európai államokat. Az európai nemzetállamok kibékültek egymással, s megbékéltek múltjukkal.

 

A harc természetesen nem ért véget a Földön. Új világok keletkeztek, melyek nem nemzeti alapon, hanem kulturális és világnézeti szempontok alapján helyet kérnek maguknak a Nap alatt, s mohón vágynak a sikerre, nem tanulván az elődök kudarcaiból.

 

Irodalom

 

Abélčs, M. 2007. Az állam antropológiája. Budapest: Századvég

Clausewitz, C. 1833. Vom Kriege. Hinterlassanes Werk des Generals Carl von Clausewitz. Berlin: Ferdinand Dümmler. Bd.1.

Csepeli, Gy. 2002. A nagyvilágon e kívül… Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon 1970–2002. Budapest: Jószöveg. 99–104.

Festinger, L. 1976. A társadalmi összehasonlítás folyamatainak elmélete. In Pataki F. (szerk.) Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest: Gondolat. 259–291.

Glatz, F. (szerk.) 1984. Az 1944. év históriája. Budapest: História Könyvek, Lapkiadó Vállalat

Hegel, G.W.F. 1979. Előadások a világtörténelem filozófiájáról. Budapest: Akadémiai

Heidegger, M, 1992. Az idő fogalma. A német egyetem önmegnyilatkozása. A rektorátus 1933/34. Budapest: Kossuth

Heidegger, M. 2006. A műalkotás eredete. In Rejtekutak Budapest: Osiris. 9-69.

Kirk, G.S., Raven, J.E., Schofield, M. 2002. A preszókratikus filozófusok. Budapest: Atlantisz

Koselleck, R. 1997. Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest: Jószöveg

Louault, F. 2008. The Defeat in Politics. Theoretical Assessment and New Perspectives of Analysis. ISSP Annual Meeting

Nikolov, E. 1973. A titok. Budapest. Tömegkommunikációs Kutatóközpont

Palonen, K. 2009. Küzdelem az idővel. A cselekvő politika fogalomtörténete. Budapest: L’Harmattan

Schama, S. 2001. Polgártársak. A francia forradalom krónikája. Budapest: Európa

Schivelbusch, W. 2003. The culture of defeat: on national trauma, mourning and recovery. New York: Henry Holt and Co. Metropolitan Books.

Simon, H. A. 1982. Korlátozott racionalitás. Válogatott tanulmányok. Budapest: KJK

Szabó, M. 2006. A politikai idegen. Budapest: L’Harmattan

Székelyi, M., Örkény A., Csepeli Gy., Barna, I. 2005. A siker fénytörései. Budapest: Sík

Váriné Szilágyi I. – Solymosi Zs. (szerk.) 1999. A siker lélektana: szociálpszichológiai és szociológiai tanulmányok a sikerről. Budapest: Hatágú Síp Alapítvány- Új Mandátum

Vásárhelyi, M.1972. A hatalom mestersége. Budapest: Magvető

Weiner, B., Frieze, I., Kukla, A., Reed, L., Rest, S, Rosenbaum. 1972. Perceiving the causes of success and failure. In Jones, E.E., Kanouse, D.E., Kelley, H.H., Nisbett, R.E., Valins, E., Weiner, B. (eds). Attribution: Perceiving the causes of behavior. Morristown, N.J. :General Learning Press. 95–120.

Zeidler, M. (szerk.) 2003. Trianon. Budapest: Osiris

Фильчаков прокуратура харьков