Szülőgyilkosságok: történeti, kulturális, társadalomlélektani elemzés

---

Írta: Bíró Judit-Csepeli György

 

 

A szülőgyilkosságokról szóló eddigi tudásunk kulturális-történeti vándormotívumokat mutat. Az anya meggyilkolása, „a bűnök királynője” (Csepeli, 2010) ugyan a nem megtehető cselekedetválasztások hierarchiájának csúcsán található, ennek ellenére a jelenség magyarázó erővel bír, s viszonyítási pontként szolgál, amikor választ kell találni a megmagyarázhatatlannak tűnő sorscsapásokra, és amikor korlátozni kell az emberi vágyakat. Ráadásul az anyagyilkosság ősmotívuma a bosszúállás: az apán eredő sérelmet kell megtorolni, amelyet az anya okozott. Ez pedig rácáfol a zsidó-keresztény kultúrkör azon elemére, amit a házasság és a család szentségeként ismerünk. A gyilkos utódnak választania kell Apja vagy az Anyja között. A kettő együtt, a pár választása nincs felkínálva számára (Bíró, 2010).

 

Amellett kívánunk érvelni, hogy a szülőgyilkosok beszéde az emberről szóló tudáskorpusz része; hogy a szülőgyilkos karakter az európai kultúra produktuma: a krisztianizált Európán nem csak a bűn tudata ered át mint az emberi létezés átélésének negatív minősége, de az a tapasztalat is, hogy a szabad és felelős ember eredendő egzisztenciális meghatározottsága, „sorseseménye” (Tengelyi, 1992) nemcsak a Jó, hanem a Rossz választása is.

 

Orestés-projekt

Pierre Riviere húsz éves normandiai parasztfiú 1835-ben sarlóval lemészárolta anyját, húgát és öccsét. Elfogatását követően, magánzárkája félhomályában, saját akaratából hozzálátott, hogy papírra vesse visszaemlékezését. Több száz oldalas vallomása mellett fennmaradt egy sor korabeli dokumentum (pl. az igazságszolgáltatási ügyiratok, a korabeli Közegészségügyi Évkönyv vonatkozó szövegei, a bírósági iratok, a helyi és országos sajtó híradásai): ezeket az iratokat találja meg Michel Foucault, aki úgy dönt, hogy „közreadja” az anyagokat (Foucault, 1999.) Foucault egy tökéletesen új módszertant (s vele együtt új kutatási etikát) fejlesztett ki, amelyet ő maga így hívott: „dokumentum-monumentum” – amellyel a kanonizált történészi segédeszközök nélkül, mindenféle „ósdi akadémiai szövegelemzés” nélkül beszédhez juttathatók az addig némaságra ítéltek. A diszkurzív mező megnyitásával tágítható az európai ismeretelméleti dokumentumtár.

 

2009-ben a Szegedi Csillagbörtönben egy tucat férfi fogvatartottal találkoztunk (Orestés-projekt, 2009): mindannyian közvetlen hozzátartozójukat gyilkolták meg. Arra kértük őket, hogy írjanak nekünk „szabad idejükben”, cellájuk „magányában”: írjanak bármit, amit fontosnak, említésre méltónak találnak elmondani önmagukkal, akár tettükkel kapcsolatban. A tucatnyi fogvatartottból négy bizonyult kooperatívnak: viszonzásképp odaadtuk nekik Pierre Riviere szövegét. A négy fogvatartott néhány hónapon belül írt nekünk. Volt, aki 7, volt, aki 58 oldalban.

 

Mítosz – Logosz – Káosz

A Klytaimnéstrát meggyilkoló mitológiai Orestés a krízishelyzetre előírt, ritualizált tettet követ el, amiben nővére, Élektra útmutatását követi, és amihez maga Apollón ad isteni legitimitást, mondván: dicső tett az apa megbosszulása. Kerényi szerint Orestés „mint apjának felnőtt fia, alighanem magától is rálépett volna a bosszúállás útjára. De szabad-e a fiúnak apja megölését a saját anyján megbosszulnia? Ki vállalhatja ezért a felelősséget? Apollón az egyik régi elbeszélés szerint egy íjat ajándékozott az ifjúnak, hogy azzal védekezhessen az Erinysek, anyja bosszúszellemei ellen. Az isten útmutatása nem volt kétséges”.(Kerényi, 1997. 345.) Ugyanakkor azt is Kerénytől tudjuk, hogy „(a) célzatosság nem sajátja a mitológiának, melyben minden spontán és magától értetődő, s nem irányul polemikusan mások ellen.” (Kerényi, 1997. 118.) Az istenek és a halandók közti történetek konfliktusokról szólnak, amelyek, még ha halállal is végződnek, de univerzálisan érvényes morális tanulságul nem kívánnak szolgálni.

 

Az idő előtti V. század görög sorstragédiák – a mítoszokkal szemben – már célzatosak és határkijelölő jellegűek: a törvények szerinti, az értelem szerinti létezésre tanítanak. „Az eredeti mítoszalkotói erő sürgető késztetése a távoli múlté: már Homérosz és Hésziodosz is komoly előzményekre visszatekintő, válogató és formalizált hagyomány alapján dolgozott; az ötödik századi költészettel és drámával aztán az összetevők megint megváltoztak. Így azt lehet mondani, a görög mítosz tudatos manipulálásának két különböző korszaka van: a válogatás és kodifikálás Homérosz és Hésziodosz tevékenységében kulminál, a nagy átértelmezés pedig az ötödik századi tragédiaíróknál megy végbe. Ők az átalakulóban lévő, sematizált mitológiát nyersanyagnak tekintik, és a mítoszoknak olyan új világát építik föl belőle, amelyben a korabeli társadalom gondjai jelennek meg a hagyományos elbeszélői helyzetek háttere előtt” (Kirk, 1993). A tét nem csekély: az emberek társulási formája az őshorda vagy a társadalom formájában valósul-e meg. Az anyajogú, vérbosszúra alapozott és szenvedélyektől vezérelt világ csap össze az apajogú, törvényekkel irányított és az önszabályozásra épülő világgal.

 

Pierre Riviere már a reguláció- és önreguláció-elvű valóság cselekvő konstruktőre, ami ellen – anyja és testvérei meggyilkolásával – drámai nagyságú kihívást követ el. Nagyobbat, mint amilyet akár Orestés, a mitológiai hős, akár Orestés, a tragikus hős tette jelentett saját világában. Ugyanakkor Riviere számára fogódzóul kínálkozik a káosz: a háború. Ahogyan a trójai háború antik hősünknél, úgy a napóleoni háború Pierre-nél jelenti azt a narratív sémát, amelyre anyja meggyilkolásának történetét fel lehet fűzni. Apja számára a katonáskodás volt az egyetlen lehetőség önmaga bemutatására, számára pedig családja kiirtása teszi lehetővé a diszkurzív térbe való belépést. A gyilkolás aktusa összemossa a törvénytelent a törvényessel; a királyért és az apáért gyilkolni egyformán történelmi jelentőségű, diadalmas tetté válik Riviere szemében.

 

 

Szövegek és íróik

„Apám anyámtól elszenvedett fájdalmának és lelki szenvedéseinek összefoglalása 1813-tól 1835-ig” – ez Pierre Riviere vallomásának kezdősora, amellyel azonnal legitimációs alapot nyújt tettéhez, anyja meggyilkolásához.

 

„Életem Története” – a 4.sz. szegedi fogvatartott ezt a címet adta a visszaemlékezésének. Majd így folytatja: „Felkérést kaptam, aminek szeretnék eleget tenni, mert úgy gondolom, talán segíthetek hasonló sorsú Társaimon, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe! Jelenleg 30 éves ítéletem ülöm emberölésért, az áldozatok apám és mostohaanyám.”

 

A 3. sz. szegedi fogvatartott így kezdi beszédét: „Két ember megölésének történetét mesélem, el, miközben bemutatom eddigi életem fontosabb állomásait. Az események részletes leírása talán választ ad arra a kérdésre, hogy miért történtek meg ezek a rettenetes események, melyeknek következtében végleg kizártam magam a társadalomból. Mindazt, amit leírok itt, abban a hitben teszem, hogy segít feldolgoznom a történteket, melyeket már 16 éve igyekszem elnyomni magamban. Megpróbálom kiírni magamból a fájdalmas emlékeket, hogy tiszta fejjel csak a jövőre koncentrálhassak.” Mottót is ír: „Mert hiszem, hogy lehet még egy pár jó évem.” A fogvatartott édesapját gyilkolta meg.

 

„Másodpercek leforgása alatt, életed csak egy ködös álomkép marad. F.A. B.A.” - ez a 2. sz. fogvatartott vallomásának címe. Ő így folytatja: „Az egész az ötvenes évek elején kezdődött, amikor nagyanyám feleséül ment nagyapámhoz. Fogalma sem volt, milyen lejtőn indul lefelé élete, és leendő gyermekeié.” A fogvatartott nagyapját gyilkolta meg.

 

Az 1. sz. fogvatartott az episztoláris dokumentumkészítés eszköztárával dolgozik: „Tisztelt Uram, Drága Hölgyem, Kedves Kisasszony! Remélem, hogy ezen pár sorban leírt életút megfelel az Önök elvárásainak. Örülök, ha tudtam segíteni Önöknek.” A fogvatartott nagyanyját és nagyapját gyilkolta meg.

 

Michel Foucault-t lenyűgözte Riviere memoárjának szépsége (Foucault, 1973. 9.); „Letaglózott minket a vérben forgó szemű családgyilkos” (u.o.13). Sőt, egy 1976-os interjúban egyenesen „csodálatos eset”-ről (Lotringer, S. 1996. 204.) beszél. Foucault szerint Riviere vallomása a bűncselekmény része, annak folytatása lett, hiszen olyannyira lenyűgözte a hallgatóságot, hogy ezáltal a szöveg és a tett egymás kiegészítőivé váltak, miáltal Pierre Riviere átvehette a Pierre Riviere-ről szóló diskurzus irányítását. A szegedi fogvatartottak mindegyike kivételes műgonddal készíti el szövegét. Címet, idézetet, mottót keres; a mondandó íve átgondolt; a katartikus, drámai pillanatokat klasszikus írói fogásokkal (pl. „már megint az az átkozott kés”) érzékelteti. A szövegek írásképe összeszedett, gondozott, minimális javítás, illetve kevés helyesírási hiba van bennük. Szemmel láthatóan a piszkozatot tisztázták le, s küldték el postán. Saját történetük írói és nem főhősei.

 

Pierre Riviere váltakozó stratégiát követ letartóztatását követően: hol őrültnek tetteti magát és arról beszél, hogy Isten akaratából gyilkolta meg anyját, hol kijózanodik és a nők uralmának megdöntésével indokolja tettét. „(E)gykor a Jáhelok álltak szembe Siserákkal, Juditok Holofernészekkel, Charlotte Corday-k Marat-kal; eljött az ideje, hogy végre a férfiak legyenek eltökéltek, mert most a nők parancsolnak, ez a csodálatos század, a fény százada, ez a szabadságra annyira érzékeny nemzet a nőknek engedelmeskedik, a rómaiak sokkal civilizáltabbak voltak, a huronok, a hottentották, az algonkinek, ezek a butáknak tartott népek, sokkal jobbak voltak, soha nem becsülték le az erőt, náluk mindig a testileg legerősebbek csinálták a törvényeket” (Foucault, 1976. 114.)

 

Kutatásunkhoz a jelen állás szerint valójában nem Orestés, hanem Oidipus neve illene, ha ragaszkodnánk a mitológiai párhuzamhoz. De az egysíkú összehasonlítgatás mellett ennél sokkal izgalmasabb az, ami az áldozatok sorából hipotetikus következtetésként adódik. A két szülő közti választás egzisztenciális meghatározottságában fogvatartottjaink az Anyát, a Női princípiumot választják: az ő sérelmét torolják meg az Apán a Férfi princípium likvidálásával. Fordított Pierre Riviere-történetek elbeszélését halljuk. A fogvatartottak mindegyike kitér arra az erős szeretetkapocsra, amely az anyjához köti, s amelynek kölcsönössége azzal is érzékeltethető, hogy jelenlegi kapcsolattartóikként az anya szerepel. A nyomozati anyagokból ugyanakkor az is kiderül, hogy a fogvatartott a bűntett elkövetésekor, ha jelen volt, akkor az anyát is megfenyegette, vagy megkötözte.

 

3.sz. fogvatartott: „Anyámnak azt mondtam, hogy megszabadítottalak tőle és tőlem is megszabadulsz, mert többet már nem látsz. De egy pár óra egérút kell. Ezért bocsánatot kértem és megkötöttem finoman a kezét, majd megcsókoltam könnyes arcát utoljára és elindultam.”

 

2.sz. fogvatartott: „Talán a régi bevésődött félelem az, ami ezt okozta. A hétvégi látogatások alkalmával édesanyám főzött. Az öreg mindig talált kivetnivalót, a főzésben. Volt, hogy egy alkalommal, ezt sosem feledem, azt mondta édesanyámnak semmihez sem ért. Nem tud főzni, tehát a lényeg, számára lehetetlen megfelelni. Számtalan ehhez hasonló eset történt. Láttam, hogy sír. Persze sosem panaszkodott. Volt az az idő, mikor már nem bírta tovább. Ekkor éveken keresztül nem látogattuk. Sem édesanyám, se én nem találkoztunk vele. Csak édesapám látogatta.”

 

4. sz. fogvatartott: „Ha jól vettem ki édesanyám szavait, apám elég indulatos, agresszív volt, a balesete előtt is, utána meg még jobban! Nem értették meg egymást, az biztos! Apám azt mondta 18 éves koromig, nem beszél erről nekem, utána meg már én nem voltam kíváncsi rá, valahol belül megértettem, ha konkrétan egyikőjük sem mondta el nekem! Nem tudom, hogy lehetne ezt megfogalmazni, éreztem és értettem miért váltak el! Nagyon szerettem édesanyámat, és tudom szebb élete van így, mint apám mellett lett volna! Engem a bíróság édesanyámnál helyezett el, apám gyerektartást fizetett 18 éves koromig, havi 2.500 Ft-ot, amit persze mindig felhánytorgatott! Édesanyám újra férjhez ment egy nagyon kedves emberhez és egy emeletes-ház földszinti lakásába költöztünk! Apám mindig azt mondta nekem ő vette a lakást, de kiderült, csak valami kis részletet fizetett bele. Apám is újra megnősült, egy tanítónőt vett feleségül, aki igazából soha nem volt szimpatikus nekem! Szerettem anyukámnál lenni! A kijelölt látogatásokkor apám mindig elvitt magukhoz, de ott nem volt jó, mindig veszekedés volt apám mindig ordított az embereivel, akik a műhelyben dolgoztak és mostohaanyámmal is.”

 

A szegedi fogvatartottak történetéhez nem háború kínálja a káosz vizsgálati dimenzióját (habár egyikőjük felvillantja a délszláv háborút, amely miatt sikeres szökését remélte tettét követően), hanem az, ahogyan a társadalom visszaadja a helyét az őshordának: közegük, ahol a gyilkosságot elkövetik a társadalmiasodás előtti közösségek értékrendjét és rituáléit mutatják. Fogvatartottjaink világa anyajogú. Történeteikben az anya szinte a leszármazás számontartásának alapjává válik. Kapcsolatuk vele és kötelezettségük iránta van, megsértését nem bocsátják meg, a vérbosszú jogos tett: az apát el kell törölni.

 

Gyilkosságok és gyilkosaik

Riviere 1835. május 24-én elmegy a patkolókovácshoz, hogy „élesítse ki a sarlót”…

„Jules öcsém hazajött az iskolából. Ezt kihasználva, fogtam a sarlót, bementem anyám házába és véghezvittem ezt a borzalmas bűntényt, anyámmal kezdtem, azután a nővéremmel és az öcsémmel végeztem, utána újabb ütéseket mértem rájuk. (…) Utána kimentem az udvarra és így szóltam Nativelhez: Miché vigyázz, hogy nagyanyám nehogy kárt tegyen magában, most már boldog lehet, az apámért halok meg, visszaadtam neki a békességet és a nyugalmat”. Láthatjuk, a bűncselekmény leírása meglehetősen visszafogott: az áldozatok sorrendisége az egyedüli konkrétum; a sarló megfogása, a bűncselekmény véghezvitele, az ütések mérése kifejezések inkább távolítanak, mintsem rálátást engednének a helyszínre. Riviere nem mélyül el tette részletezésében, nem beszél vérről és rángatózó testekről (Bíró, 2010).

 

1.sz. fogvatartott: „A későbbi áldozatok súlyosan megsérültek a dulakodásban. Nekem sikerült eljönnöm a helyszínről. De később visszamentem a nyomok eltüntetése végett. Fellocsoltam az előszobát és a folyosót benzinnel és meggyújtottam. Hatalmasat robbant és az egész épület összedőlt, ekkor én is megsérültem.” A fogvatartott nagyszüleit gyilkolta meg.

 

2. sz. fogvatartott: „Ekkor én hátramentem, és előkészítettem az etetnivalót, ekkor nagyapám a másik helységből kiabált. Átmentem és megkérdeztem mit akar? Mondta a magáét, és hogy én is olyan vagyok, mint édesanyám, nem értek semmihez, és még tovább is folytathatnám. Túlzásba vitte mindezt és most nekem is sok volt mindez, a régi sérelmek szintúgy és ekkor az asztalon lévő késsel rátámadtam nagyapámra. Ő, életét vesztette, sajnos, mert most utólag látom, hogy nem érdemelte meg, hogy úgy bántam vele.”

 

3. sz. fogvatartott: „Leütöttem őt, elvettem tőle a kést, aztán kivégeztem, miközben ráolvastam az összes bűnét, amit ellenem és a családja ellen elkövetett.”. A fogvatartott édesapját gyilkolta meg.

 

4. sz. fogvatartott: „Apám és mostohaanyám gátolták a szabadságomat, és a többi vágyam. Szörnyűséget tettem, megöltem őket.”

 

A szövegek hirtelen szűkszavú válnak, amikor a gyilkosság leírásához érnek: ahogyan Pierre Riviere, úgy a szegedi fogvatartottak is megkímélnek minket, olvasókat, a véres látványtól.

 

Az áldozatok mindegyike feküdt vagy aludt. Az áldozatok mindegyikének arcát és mellkasát érte a támadás, mintha arcvonásaikat is el akarták volna törölni.

 

 

A bűn ontológiája

Ha a nyugati kultúrában alapvetőnek tartott bűn, a közeli hozzátartozók, s köztük az anya élete ellen elkövetett merény lényegét akarjuk megérteni, akkor a nyugati kultúra szellemi-történeti ittlétének kezdetei hatalma alá kell helyezzük magunkat. Heidegger helyesen mutat rá, hogy a kezdetek a görög filozófia feltöréséhez köthetők, mely az embert a „Gemeinschaft” lét kötelékeiből kiragadva a létező egészével szembesítette, kikérdezve és megragadva akként a létezőként, ami.

 

A görög filozófia egy látszólag képtelen ötlettel kezdődik, miszerint minden dolog eredete a víz. Nietzsche látja meg az ötlet mögött a zseniális gondolatot, miszerint „minden egy” (Nietzsche, 1988. 67.). Ez a megállapítás a létezővel szembeni kezdeti csodálkozás eredménye, mely az elrejtettbe, a bizonytalanba, vagyis a kérdésesbe való védtelen kitétettséggel szembesít. Anaximandrosz volt a gondolkodó, aki a „minden egy” tiszta absztrakcióját meghatározatlanságként értelmezte, de nem azért, mert végtelen és kimeríthetetlen, hanem azért mert mentes a határozott, pusztulásba vivő kvalitásoktól. A meghatározatlanságában megragadott lét (Άπειρος) ellentéte a létezés meglévő világa, melyben a dolgok létrejönnek és elmúlnak. A nyugati gondolkodás kezdete Anaximandrosz mondata, mely szerint „amiből a dolgok létrejönnek, szükségszerűen abba is kell pusztulniuk, hisz bűnhődniük kell és megítéltetniük jogtalanságaikért az idő rendje szerint.” Azáltal, hogy a dolgok sokféleségének létrejövésében és elmúlásában megannyi levezeklendő jogtalanságot látott, Anaximandrosz a bűn problémáját születésének pillanatában ragadta meg. Anaximandrosz mondatára gondolhatott Heidegger, amikor azt mondta, hogy „a kezdet még van. Nem mögöttünk hever, mint valami régmúlt dolog, hanem előttünk áll. A kezdet, mint ami a legnagyobb, már eleve átnyúlt minden eljövendő dolog felett, s így felettünk is. A kezdet már betört a jövendőnkbe - ott áll, mint távoli elrendelés, hogy nagyságát ismét beérjük, hogy nagyságát újból fölérjük (Heidegger, 1992. 65-66.).

 

Anaximandrosz a bűn létét az időbe helyezte, mely nélkül nem lenne keletkezés, nem lenne elmúlás. Az örökléttel szemben emancipálódó idő adja meg a lehetőséget a bűnre. A keletkezés jó, mivel azonban az idő hatalma alatt van, el kell múlnia annak, ami rossz. A keletkezés, mint az örökléttől való emancipáció, jogtalanság, amiért pusztulással kell fizetni.

 

A meghatározatlanságba vetett ember önmeghatározása során történő cselekvések önmagukban véve nem szükségszerűen bűnösek. Az Άπειρος csak lehetőség a bűnre, mellyel szemben ott a lehetőség a bűn el nem követésére is. Az ember választhat, hogy a pusztítás bűnét magára vállalva siettesse az elmúlást, vagy helyette mást tegyen.

 

A közeli hozzátartozók, s köztük az anya élete ellen elkövetett tettekre nem kérdezhetünk rá anélkül, hogy létező egészére kérdeznénk, ami széttöri a tudományoknak különálló rekeszekbe és szakokba való beszorítottságát. A létező egészének bizonytalansága közepette való kérdezés a szabadságra irányul. 2500 évvel Anaximandrosz után fantasztikus gondolkodói erők birtokában Bunuel rendezett egy filmet, melynek címe „A szabadság fantomja” volt. Ez a film ott folytatta a kérdezést, ahol Anaximandrosz abbahagyta az állítást. Bunuel az Άπειρος nyugtalanító ittlétét mutatta meg azáltal, hogy kiforgatta a bűn episztemológiájának konvencionális sémáit.

 

A bűn minden létező lényegi titokzatosságára mutat rá, mivel sosem a tett előtt, hanem mindig csak utána mutatkozik meg, felvetve az ok kérdését. Az okságot nem ismerő élettelen és élő világban egyedül az ember képes okként fellépni isten színpadára, miközben belül marad a keletkezés és elmúlás okságot nem ismerő világán. Ez a kettősség az emberi lét igazi drámája, melyen belül a bűn, s különösképpen az anya, az apa, a testvérek sérelmére elkövetett, halált okozó bűn, a főszerepet játssza.

 

 

A szabadság cselei

A bűn a szabadság csele, mely a rombolást, a pusztulást, a megszületett halálát hozza előre, perverz igazságszolgáltatásként. A bűnnek több változata is van, amely elleplezi a rossz választását, sokszor az elkövető előtt is. Az utópia nevében elkövetett bűn maga a jóba bújtatott gonosz, aminek jelenidejűségét feledtetni hivatott a majdani jó. A testi jó (gyönyör) csábítása a szadizmus, melynek elszenvedője fizet az elkövető által élvezett jóért. A „kisebbik rossz” választása révén elkövetett bűn tettese számára menlevél a „nagyobb rossz” választásának elkerülése, miközben az egyikből bizonyosság lett, a másik viszont csak lehetőség maradt. A bűnös tett okozóját szemfényvesztő módon eltűnteti a kitervelő és a végrehajtó közötti szereposztás. Ivan Karamazov kitalálta, hogy apja nélkül jobb lenne a világ, de maga nem vetemedett gyilkosságra. Ezzel szemben Szmergyakov megtette, amire ő maga sosem gondolt volna. Milgram szociálpszichológiai kísérletei látszólag a gonosz banalitását igazolják azt mutatva, hogy bárkiből gyilkos lehet.

 

A szabadság paroxizmusa, a belső valóság önkényes kivetítése, amikor valaki azért öl, hogy őt ne öljék meg, miközben akit megöl, annak esze ágában sem volt megölni gyilkosát. Van, amikor a bűn elkövetésének nincs semmilyen külső vagy belső oka. Egyszerűen bekövetkezik, mint Gide regényében, amikor Lafcadio minden különösebb ok nélkül lelöki a vonatról utastársát.

 

A történés maga

Ha nem a filozófiai fogalmak éteri tisztasága, hanem a közvetlen tapasztalást megidéző személetes nyelv szavaival közelítünk a bűnhöz, nem kerülhetjük meg a tett leírását. Esetünkre, mely két élet egyidejű kioltását jelenti, az elkövetés felettébb brutális módja a jellemző. Miként az ítélet megállapítja „a sértettek halála erőszakos úton, a kiterjedt agyroncsolás következmények keringési és légzési elégtelensége miatt következett be, lényegében egyidejűleg, röviddel az ütlegeléseket követően. A vádlottak általi bántalmazás és a sértettek halála között ok-okozati összefüggés megállapítható.”

 

Utócselekményekre is sor került, melyek kívül esvén a bekövetkeztetett halál idején, már sem filozófiailag sem büntetőjogilag nem minősülnek bűnnek, de jellemzik a tetteseket. A halottszemle jegyzőkönyve a két áldozat testén nagyszámú, nem élőben keletkeztetett szúrt és vágott sérülésről szól, valamint bizarr cselekedetekről számol be, melyek révén a testnyílásokba oda nem illő tárgyak kerültek be.

 

Az isteni jogkört kisajátító szereplők a színpadot elhagyva mindent megtettek annak érdekében, hogy alternatív oksági elképzelések nyerjenek teret azokban, akik a történtek értelmezésére kényszerülnek. „A vádlottak, hogy a betörés látszatát keltsék, az egész lakást feldúlták, a fiókokat kihúzták, a könyveket a fölre dobálták. Ezt követően átöltöztek, majd gépkocsival egy zsilip partjához mentek, ahol a magukkal vitt véres újságpapír és hígító segítségével véres ruházatukat, valamint az elkövetés eszközei közül a baseball ütőt felgyújtották, a pajszert vízbe dobták.”.

 

A kettős gyilkosságot ketten követték el. Miként az első fokú ítélet fogalmaz (melyet a második fokú ítélet nem módosított): „az I. r. vádlottnak valószínűsíthetően domináns és irányító szerepe volt.” „A két vádlott az ölési cselekmények végrehajtása során végig együttműködött, aminek eredményeképpen közös magatartásuk vezetett a sértettek életének kioltásához.”

 

A késő esti időpontban elkövetett tett után, újra rendezve a tett helyszínét és eltüntetve a tett bizonyítékait, a tettesek egész éjszaka együtt mulattak egy szórakozóhelyen.

 

Pszichológia

Külön tanulmányt érdemelne az elkövetők személyiségének részletes ismertetése, melyre jelen keretek között nem térhetünk ki. A bíróság pszichológiai szakvéleményt készíttetett mindkét elkövetőről. A szakvélemények nem vádolhatók túlzott egyéniesítéssel. Egy kísérlet során hasonló személyiségprofillal jellemeztünk több száz miskolci egyetemistát, akik közül senki sem akadt, aki ne fogadta volna el magára a személyiségképet, még ha az esetek többségében elégedetlenségüket is fejezték ki (Csepeli, Prazsák, 2010). Az I. r. vádlottról a következő személyiség-leírás született:

 

„Érzelmileg színtelen, indulatlabilis, agresszivitásra hajlamos személyiség, sérelmei megtapadásával, mely indulatai robbanékonyságot eredményez. Egocentrikus, megfelelő kötődésre nem képes. Hideg érzelmi viszonyulású. Morális és jellembeli gyengeségek jellemzik. Személyiségjegyei kialakulásában neveltetési körülményei is szerepet játszottak. Érzelmileg és indulatilag kiegyensúlyozott személyiség, érzelmi alkalmazkodása problematikus. Énes, nárcisztikus viszonyulású. Sérelmeit, indulatait, agresszióját felduzzasztja, rejtegeti, majd ezek robbanékony reakciókban érvényesülhetnek. Felduzzasztott indulatai, apjától átélt nárcisztikus sérelmei, visszatartott, rejtegetett, ezáltal intenzíven frusztrált érvényesülési vágya alapvető motivációként szolgálhatott a cselekményhez. A végrehajtási módot is a hosszú időn keresztül visszatartott eltűrt indulatok (düh, sértettség, gyűlölet, félelem) magyarázzák.”

 

A II. r.vádlott pszichológiai szempontból akár ikertestvére lehetne az I. r. vádlottnak, annyira hasonló a róla alkotott pszichológiai szakvélemény. „Értelmi színvonala átlagos, személyiség struktúrája korának megfelelően szervezett, érzelmi, indulati élete nem mutat szélsőséges változékonyságot, mert felgyülemlett indulatai ellenére is hatékonyan alkalmazza impulzus kontrollját hosszabb ideig. Érzelmi-kapcsolati rendszere szűk körű, csak néhány magához közeállónak érzett személyre terjed ki. Nem szenved, és a terhére rótt cselekmény időpontjában sem szenvedett a kórós elmeállapotok egyikében sem, kizárható mind elmebetegség, mind tudatzavar, mind gyengeelméjűség, mind elbutulás mind betegség mértékű kóros személyiségzavar.”

 

Az apa

Esetünkben az elkövető a fiú, áldozata az apa és a mostohaanya. A fiú szemében a negatív feszültség góca az apa volt, aki „ha megjelent, már feszültséget keltett.” Mint írja apjáról (részletek a fiú önéletírásából, melyet felkérésünkre készített):

„Amióta eszemet tudom, ivott, csúnyán beszélt, agresszív volt és féltem is tőle mindig.” „Részegen apám rámászott egy lányra, talán 14 éves lehetett.”

„Nem kis pofont kaptam. Három lépcsőfokot estem lefelé, majd egy 60 cm-es virágoskert kerítésén átestem és elájultam”.

 

A tárgyaláson a tanuk az apát hasonló szavakkal jellemezték. „Az apja többször is megütötte a fiút, ez elég rendszeres volt.” - mondja az egyik tanú. Egy másik tanú szerint a fiút „ingyen cselédként tartották az apjáék.”

 

Szociológia

A közvetlen hozzátartozók élete ellen elkövetett gyilkossági cselekmények mitológiai, filozófiai és pszichológiai értelmezéseit keresve nem felejtkezhetünk meg a szociológia által kínált értelmezési sémáról, melynek ismerete lehetővé teszi, hogy a tettet társadalmi kontextusba helyezzük, a formát tartalommal töltsük meg. Az Átreidák esetében a hatalom, a Rivierek esetében a paraszti föld tulajdona volt a tartalom. A jelen esetben, melyet elemzünk, az apagyilkosság szociológiai előzménye a rendszerváltást követően bekövetkezett „Gründerzeit” szindróma, mely egyes családok esetében a várakozásokhoz képest hirtelen és nagymérvű vagyongyarapodást eredményezett. A változás hirtelensége és a mértéktelensége eleve anómiás következtetésekre adhatott okot, ami nyilván nem maradt következmények nélkül a változások haszonélvezői számára sem. A fiú, aki apja és annak feleségének gyilkosává vált, akaratlanul is szemtanúja lehetett egy olyan mindennapi magatartásnak, mely mindent megengedhetőnek tart a vagyon gyarapodása érdekében. Ráadásul a fiúnak azt is látnia kellett, hogy ez a mindennapi normasértő magatartás sikeres és célra vezető. Az apa vállalkozásai nyomán a vagyon egyre nagyobb lett, növelve a fiú szemében csábítást, amit a vagyon megöröklése jelenthetett.

 

Nyilván ugyanaz lett volna az apa és a fia viszonya lélektanilag, ha nincs vagyon, de vagyon híján a fiú nem érezhette volna a kényszert, hogy belépjen apja vállalkozásai fénykörébe, mely a későbbiek során nem eresztette, jóllehet lélektanilag a fiú apához való viszonyát a taszítás jellemezte. A lélektani taszítást ellensúlyozta a szociológiai vonzás. A vagyon adta előnyök a fiú számára azonnaliak és kézzelfoghatók voltak, még ha az ár, melyet az előnyökért fizetnie kellett, súlyos is volt.

 

A rosszul strukturált probléma

És ezen a ponton keletkezett a probléma, melynek megoldása lett a bűn. A fiú meg akart szabadulni az apjával és mostohaanyjával kialakult lélektanilag terhes viszonytól, mely autonómiájában korlátozta.

 

Mint maga írja: „Felnyílt a szemem és nem érdekelt semmi más, csakhogy megszabaduljak minden fájdalomtól, félelemtől, amit eddig átéltem és szabad lehessek, egyedül élhessek életem szerelmével, családot alapíthassak, saját döntéseket hozhassak, és végre éljek. Ez mind elérhetőnek tűnt egy pillanat alatt, egyetlen rossz gondolatra. Olyan gyorsan jöttek a gondolatok, az érzések, hogy időm sem volt átgondolnom az egészet. Apám és mostohaanyám gátolták a szabadságomat, és a többi vágyam. Szörnyűséget tettem, megöltem őket. Nem egyedül tettem, de akkor sem gondoltam végig mit teszünk. Csak szó nélkül el kellett volna mennem, otthagynom őket, de ezt nem mertem megtenni, féltem a következményektől. De inkább, azóta is attól félnék, nem nyomná a lelkem ez a szörnyű tett, és élnék boldogan a párommal.”

 

Döntéselméleti szempontból vizsgálva a bűn nem más, mint egy rosszul strukturált probléma megoldása. Simon szerint a rosszul strukturált probléma előfeltevései hibásak (Simon, 1982. 220-248.). Következésképpen nem ott van a megoldás, ahol a probléma megfogalmazója a megoldást keresi. A bűn azt oldja meg, ami csak része a problémának, de nem a probléma maga. A probléma rossz megfogalmazása persze nem a véletlen műve.

 

A szabadság vetett cselt esetünk főszereplője számára. Túl erős volt benne a vágy, hogy szabad legyen. A cél fénye elvakította, s nem látta meg, hogy az eszköz inadekvát. A szabadság ideális motivációja azonban önmagában nem lehetett volna oly erős, ha nem társul az örökség megszerezhetőségének illuzórikus valószínűségével.

 

A probléma rossz struktúrájának oka a maga által meghatározott Jóhoz görcsösen ragaszkodó én sajátos megtörettetése: ott volt gyenge az én, ahol erősnek kellett volna lennie, s ott lett erős, ahol más gyenge maradt volna. Mindez nem menti fel az elkövetőt, aki számára nem lehet vigasz, hogy a Rosszat magát előidézve fejedelmi cogito birtokába jutott, mely a tudat előtt feltárja a Léttel szembeni különösségét.

 

„Itt ülöm Szegeden a 30 éves ítéletem, amiből eddig 4 év telt el. És rá kellett jönnöm, vesztes vagyok. Az lett, amit apámék ordítottak. Nem tudok járni sehova, be vagyok zárva, vagyis inkább elzárva a külvilágtól, ami a legjobban fáj, elválasztottak édesanyámtól, mostohaapámtól, öcsémtől és szerelmemtől, akivel újra kezdhettem volna mindent, elválasztottak a barátoktól és szinte magától az élettől is. Csak az álmok és a vágyak maradtak számomra. A családon kívül, tudom idővel mindenki el fog hagyni, el fognak felejteni.”

 

Az Orestés-projekt keretén belül kapott történetek egyike sem jöhetett volna létre e fejedelmi cogito nélkül, miként Pierre Riviere életleírásának nyugtalanító szépsége sem kísérthetne meg senkit, hiszen ha nincs közeli hozzátartozó elleni gyilkosság, nincs gyilkos, nincs tapasztalat, s nincs szöveg, mely a Bűnt oly közel hozza a nem bűnösökhöz, amennyire csak közel hozható. Ezek a szövegek az elkövetők és az áldozatok közötti köteléket a szenvedő szerkezet paradigmája szerint értelmezik. Hátborzongatóan szépek. De egy szövegnél több nincs.

 

 

Irodalom:

 

Bíró J. 2010. Jóakarók. Az anyagyilkosság mintázatai az európai kultúrában. Kritika. 8-9.

 

Csepeli Gy. 2010. A rossz esztétikája. Kritika. 8-9.

 

Csepeli Gy., Prazsák G. 2010. A kisebbségi lét elviselhetetlen könnyűsége. Pszichológia (előkészületben)

 

Foucault, M. 1973. Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Budapest: Jószöveg Könyvek.

 

Heidegger, M. 1992. Az idő fogalma. A német egyetem önmegnyilatkozása. A rektorátus 1933/34. Budapest: Kossuth

 

Homérosz. 1974. Odüsszeia. (Fordította: Devecseri Gábor.) Budapest: Magyar Helikon.

 

Kerényi, K. 1997. Görög mitológia (Ford.: Kerényi Grácia). Szeged: Szukits Könyvkiadó

 

Kirk, G.S.. 1993 A mítosz. (Ford.: Steiger Kornél) Budapest: Holnap.

 

Lotringer, S. 1996. (szerk.): Foucault Live: Collected Interviews 1961-1984. New York: Semiotext(e)

 

Nietzsche, F. 1988. Ifjúkori görög tárgyú írások.

 

Orestés-projekt, 2009: a kutatásban eddig résztvevők: Bíró Judit, Birtha Magdolna, Csepeli György, Prazsák Gergő, Szabó Miklós (ELTE Társadalomtudományi Kar)

 

Quinney, R. 2000. Bearing Witness to Crime and Social Justice. New York: State University of New York Press.

 

Simon, H.H. 1982. Korlátozott racionalitás. Budapest: KJK

 

Tengelyi, L. 1992. A bűn mint sorsesemény. Budapest: Atlantisz.

 

Aiszkhülosz drámái. (Ford. Devecseri Gábor, Jánosy István, Kerényi Grácia, Trenycsényi-Waldapfel Imre. Bev. Trencsényi Waldapfel Imre, jegyz.ell. Devecseri Gábor, Ritoók Zsigmond) Budapest, 1962; Szophoklész drámái. Élektra (Ford.: Devecseri Gábor); Euripidész válogatott drámái. Válog. és utószó: Falus Róbert. (Ford.: Élektra. (Ford.: Devecseri Gábor), Iphigeneia a tauroszoknál (Ford.:Devecseri Gábor), Oresztész (Ford.: Devecseri Gábor) Budapest, 1961.

Фильчаков Александр Васильевич