Főnemesi származásúak nemzetképe: „Aki úr volt a régi világban, a bajban se hagyja magára az országot!”


Írta: Fiáth Titanilla

Nemzetek Európája

 

„A ’70-es évek végén, 31 évesen látogattam Magyarországra először – mesélte egy németországi emigrációból hazatelepült, jelenleg Budapest környékén élő grófnő. – A nagymamámhoz mentem, akivel sosem találkoztunk még azelőtt. Beléptem a szobájába, ott ült a karosszékben, mögötte Nagy-Magyarország térképe, óriási családfa és az ősök képei. Megkérdezte, hogy beszélek-e franciául, természetesen francia nyelven. Évek óta nem használtam a franciát, kicsit bizonytalanul feleltem, hogy valamennyire beszélek. Erre roppant szigorúan azt mondta, hogy ha itthon maradtál volna, nem engedhetted volna meg magadnak, hogy ne beszélj tökéletesen idegen nyelveket. Meg hogy tulajdonképpen mit csináltam én évekig… Szabad voltam, válaszoltam, de el is szégyelltem magam. Akkor nagyon erősen belegondoltam abba, hogy lényegében mit csináltam én ezzel a szabadsággal, használtam-e bárkinek egyáltalán.” Jelen írásom célja, hogy megértsem és megérttessem az idézett „sűrű” történetet: hogy értelmezni tudjuk a berendezést – különösen a kiemelt helyet elfoglaló térképet és arcképcsarnokot –, az elhangzott mondatokat, azaz a családról, a hazáról, a magyarságról és az emigrációról, a kötelességekről és a szabadságról, valamint az arisztokráciáról, illetve a főnemesekhez „méltó viselkedésről” alkotott különféle képzeteket.

 

 

 

Miért foglalkozzunk 2011-ben egy kis létszámú, napjainkban különösebb társadalmi fontossággal nem bíró csoporttal? A magam részéről – amellett, hogy úgy vélem, valamennyi szubkultúra önmagában is érdemes lehet a figyelmünkre – azt gondolom, hogy a magyarországi arisztokrácia sajátos, XX. századi történelme miatt alkalmas lehet arra, hogy a hozzá kapcsolódó vizsgálódások alapján következtetéseket vonjunk le nagyobb társadalmi és kulturális csoportok életére vonatkozóan is. Hogy néhány konkrét kérdést említsek: megfigyelhetjük, mi történik egy olyan csoporttal, amelyik egyik pillanatról a másikra megszűnik közösségként létezni. A tagok szétszóródnak a világ minden táján, az itthon maradottak pedig egy olyan közeggel találják szemben magukat, amelyik nem csupán azt nem teszi lehetővé, hogy a korábbi értékeiknek és életstílusuknak megfelelően éljenek, hanem kifejezetten elutasító is velük szemben. Mi történik azokkal, akik még száz évvel korábban is a „nemzettest alkotóinak” gondolhatták magukat, s akikből hirtelen a „magyar nép ellenségei” lettek? Hogyan zajlik az akkulturációs folyamat azok esetében, akik nem vándoroltak el sehová, hanem egyszerűen a világ – a saját világuk – változott meg körülöttük?

 

Kulturális antropológia szakos hallgatóként 1999-től kezdődően végeztem terepmunkát a magyarországi arisztokrácia leszármazottai1 körében. Számos családnál vendégeskedtem és készítettem interjúkat (negyvenet Budapesten és harminckettőt vidéki településeken). Részt vettem egy főnemesi bálon, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete havonta megtartott ülésein és egy családi találkozón is. Vizsgálódásaim elsősorban az identitásra és a generációk közötti kommunikációra, a hagyomány átadásának és folytonosságának problémáira irányultak (Fiáth 2004). Ezt követően, 2004 nyarán igyekeztem kérdőíves kutatásokkal és további interjúkkal megerősíteni, illetve – elsősorban a nacionalizmus kérdéskörének irányában – kiszélesíteni és elmélyíteni a kapott eredményeket. A továbbiakban – a nacionalizmus vonatkozó elméleteinek, illetve a terepmunkám tanulságainak vázlatos összefoglalását követően – a kérdőíves kutatás eredményei alapján ismertetem az arisztokraták magyarságról alkotott elképzeléseit és a nemzethez való viszonyát.

 

A nacionalizmus funkciói


A társadalmi átalakulás-modellek különböző válaszokat adnak arra, hogy milyen szerepet töltött, illetve tölt be a nacionalizmus – a társadalmi-politikai válságok kezelése mellett – a különböző csoportok életében. Kedourie (idézi Smith 2004: 33) szerint a nacionalizmus olyan doktrína, amely a hanyatló, hagyományos közösségek helyébe a nemzetet kívánja állítani. Az ideológia és a hozzá tartozó cselekvés a koherens, stabil csoporthoz való odatartozás szükségletét elégíti ki. Számos, Kedourie nyomdokain haladó kutató kiemeli a közösséghez való kapcsolódás eszméjét: azt, hogy egy nemzethez tartozás, a nemzeti identitás a modern világban valami olyasmit jelent, amit „alapvető identitásnak” nevezhetnénk. Ez az az identitás, amiről úgy vélik, hogy meghatározza az egyén legbenső lényegét; amelyet a többi identitásforma módosíthat ugyan, de csak csekély mértékben, s amelyhez viszonyítva a többi identitás másodlagos csupán (Greenfeld 2004). Gellner (2004) a modernizációval együtt járó változások – pl. az üzenetek gyors áramoltatásának vagy a kontextusfüggetlen kommunikációnak a kényszere – miatt bekövetkező homogenizációs törekvésekkel érvel: a cél itt egy olyan politikai közösség létrehozása, amelyben a különféle bürokráciák ugyanabban a kulturális idiómában működnek. Hroch (2004), Smith (1997) és Anderson (2004) – Kedourie-hoz némiképp hasonlóan – a vallásos hit és a dinasztikus hatalom gyengülésével kapcsolják össze a nacionalizmus születését és megerősödését. Véleményük szerint a nemzet eszméjénél kevés dolog alkalmasabb az – istenhit hiányában – önkényesnek, véletlenszerűnek tűnő fatalitás jelentéstelivé történő szekuláris átalakítására, illetve a hagyományos erkölcsi rendszerek és közösségek „pótlására”. Az ily módon felfogott nacionalizmus – azaz, transzcendens hatalmak helyett a saját kultúra önmagáért való imádata – a modern államok polgárait összetartó kohéziós erő (Gellner 1995: 199).

 

A pszichológiai szempontú megközelítések részben a frusztráció-agresszió hipotézissel magyarázzák a nacionalizmus megjelenését, illetve megerősödését (a relatív hiányt átélő csoportok deprivációra vagy saját kisebbrendűségi érzésükre adott gyakori válaszaként), részben pedig a pozitív identitás fenntartásának szükségletével. Önbecsülésünk megőrzése érdekében hajlamosak vagyunk túlértékelni azt a társadalmi nagycsoportot – jelen esetben a nemzetet –, amelyhez tartozunk (Lemberg 1964). Vegyük észre, hogy mindkét említett lélektani megközelítés a nacionalizmust egyfajta túlzásként, túlfűtött nemzeti érzésként azonosítja. A pszichologizáló elméletekkel, és a hétköznapi szóhasználattal ellentétben – ahol a nacionalizmust többnyire negatívan: „túlságosan heves nemzeti érzésként, és ennek megfelelő cselekvésként” értelmezzük –, a szakirodalomban alapvetően semleges fogalomként szerepel. Smith (1995) négyféle értelmezést különböztet meg attól függően, hogy milyen értelemben használják a kifejezést a különböző szerzők. Így a nacionalizmus jelölheti a nemzetek kialakulásának általános folyamatát, a nemzeti érzést, a nemzeti státus eléréséért vagy fennmaradásáért folyó küzdelmet, és lehet ideológia is. Hechter (idézi Kántor 2004: 15) a célok alapján szintén négyféle nacionalizmust határoz meg: az államépítő nacionalizmust, a perifériák nacionalizmusát, az irredentát és az egységesítő nacionalizmust. Brubaker (2004: 391) a nacionalizmus képviselője alapján különít el típusokat (nemzetállami nacionalizmus; nemzeti kisebbségek nacionalizmusa; anyaországi nacionalizmus).

 

Jelen írásomban a nacionalizmus egyszerűen a nemzeti érzést, a magyarsághoz való viszonyt jelenti (elsősorban a szóhasználat egyszerűsítése érdekében). Greenfeldhez (2004: 185) hasonlóan olyan gyűjtőterminusként használom, amely magába foglalja a nemzeti identitás és a nemzeti öntudat jelenségeit. A nacionalizmus itt olyan eszme- és érzelemkészletet jelöl, amely a nemzeti identitás fogalmi keretét alkotja. A főnemességgel kapcsolatban látni fogjuk, hogy a nacionalizmus egy adott nép vagy csoport nemzeti vagy kulturális identitásának megőrzésére, illetve erősítésére irányuló vágyként is értelmezhető, mely akkor jelentkezik, ha ezt az identitást veszély fenyegeti (Plamenatz 1997: 53).

 

A fogalom ebben az értelemben közel áll Billig (1997) felfogásához is, aki elemzései során kimutatja, hogy hogyan vált a nacionalizmus napjainkban láthatatlan „rutin-ideológiává”. Ha önmagunkról beszélünk, többnyire patriotizmusról, szociális identifikációról ejtünk szót: mindig mások a nacionalisták. A szerző ezzel szemben a gondolkodásunkat át- meg átszövő „hétköznapi nacionalizmus” jelenléte mellett érvel. Mivel az identitás nem szubsztancia, sokkal inkább az önmagunkról való beszéd és a világról való gondolkodás egy meghatározott módja, illetve, mivel a nemzeteket egyben „interpretatív közösségeknek” is tekinthetjük, el kell ismernünk, hogy a nemzet tagjaként való létezés egyben a nemzetek világán belüli létezést is jelent. A világot – egyebek mellett – nemzetek mentén osztjuk fel és képezzük le, s ebben a kognitív térben helyezzük el önmagunkat is (Billig 1997).

 

Arisztokrácia és nacionalizmus: a terepmunka tanulságai


A „nehéz évek”, a megváltozott világ és életkörülmények elviselésének egyik leggyakrabban említett módja az volt, hogy a második világháborút felnőttként vagy fiatal felnőttként átélt interjúalanyaim megpróbáltak valamiképpen értelmet adni a megpróbáltatásaiknak. Igyekeztek önmaguk számára is megindokolni, hogy miért történt, történik mindez velük. Egyrészt úgy vélték, hogy az arisztokráciának mint osztálynak be kellett bizonyítania a rátermettségét a háború után, igazolandó, hogy évszázadokon át jogosan birtokolta a legjobbaknak járó kiváltságokat. Másrészt – a „bizonyítással” szoros összefüggésben – az ország sorsa iránti felelősségvállalás kötelezettségével kíséreltek meg elfogadható magyarázatot nyújtani arra, miért nem hagyták el az országot, és hogyan birkóztak meg a számukra szokatlan szegénységgel vagy kimerítő munkával.

 

A műsor vége felé megkérdezték a szereplőket – írja Esterházy Péter a Harmonia Caelestisben –, mit kívánnának, mi volna a három kívánságuk. Egészség, nagyobb nyugdíj, válaszolta épeszűen a többség, és béke. Az én nagymamám kicsit mást mondott.

Az első: az egész családnak jó egészséget kívánok. Második: a megmaradt egyetlen fiamnak jó egészséget és a munkájában előmenetelt, a gyermekeiben örömet. A harmadik, legfőbb kívánság: Magyarországnak a jó előmenetelét és történelmi hivatásának teljesítését.

Azt hiszem, akkoriban a nagymamámon kívül élő embernek nem jutott volna eszébe, hogy az országnak jót kívánjon. Az ország a kommunistáké, gondolta az ország népe, ki volna olyan ostoba és cinikus, hogy a kommunisták tulajdonáról egyáltalán gondolkozzék, dögöljenek meg mindenestül, amit meg lehet, azt visszalopjuk úgyis.

A nagymamám messzebbre látott, úgy volt beállva a szeme.

Például komolyan vette, illetve értelmet tulajdonított annak, hogy a szovjet hadsereg – így mondták – ideiglenesen tartózkodik hazánkban; az állandóság és az ideiglenesség viszonyát más léptékkel nézte, háromszáz éve is volt Magyarország és háromszáz év múlva is lesz… (…) Mindenesetre képtelenség az emberekre gondolni, a fiunkra, az unokáinkra, anélkül hogy az országunkra ne gondolnánk, amely akkor is a miénk, ha nem a miénk..."

Egy hatvanéves budapesti férfi hasonlóképpen emlékszik vissza a szüleire: „’56-ban anyám el akart menekülni. Apám szörnyen kiabálni kezdett, hogy mi lesz a néppel, az emberekkel, ha minden arisztokrata elhagyja az országot, hiszen ők adták az értelmiséget századokon át!”. „Apám lehetett volna osztrák állampolgár – mesélte egy szintén hatvanéves, vidéki nő –, mert ott is voltak birtokaink, de azt mondta, ő magyar ember, és leköltözött a somogyi kúriába.” Egy 44 éves, vidéki nő a következőket mondta el az interjú során: „Apám hadifogoly volt Németországban, a háború után ott találkozott össze az egész család. Nem maradtak ott! Felesküdtek a Szent Koronára, ezért haza kellett jönniük, ezt nagyon komolyan vették.” Végezetül egy 76 éves, budapesti nővel készített interjúból idéznék: „A férjem, amikor kérdezték, hogy miért maradt itt, azt felelte: „Aki úr volt a régi világban, a bajban se hagyja magára az országot!”. Sokan elferdítik ezt, azt állítják, hogy a mondat vége így hangzott: „…az vállalja most a szolgaságot is!” Ez természetesen nem igaz” (Esterházy 2000: 447).

 

Az ország sorsáért érzett felelősség érdekes módon a státuszvesztés után, közéleti szerepvállalás hiányában is tovább élt. Ennek oka részben az lehet, hogy valamennyi családfán találhatunk olyan neves – mindenki által ismert – elődöket, akik a politika, a kultúra és a tudományok terén, vagy akár a harctereken „tettek valamit a hazáért”. Az ősökkel való identifikáció egyben az ország helyzetével való azonosulást, annak jövőjével való törődést is jelent. A történelmi családok leszármazottai úgy tekintenek magukra, mint akik azon túl, hogy az osztályukat képviselik, a magyarságot is reprezentálják.2 Nemcsak azért kell becsületesen, tisztességesen etc. viselkedniük, mert arisztokraták, hanem mert az ország és a közösség volt – és tegyük hozzá: újabban lehetséges – vezetőiként a nemzet egésze számára kell példát mutatniuk. Azért nem menekülhettek el az országból, mert ezzel, úgy érzik, a bennük bízó embereket is magukra hagyták volna (anélkül azonban, hogy a rangvesztés és a kiszolgáltatottság ellenére elismerték volna a „szolgaságot”).3 Mindezek miatt nemzeti identitásukban egyaránt megtalálhatjuk az individuális és a kollektív elemeket is (Csepeli 1992: 116).

 

Az arisztokrácia szempontjából nincs – és a történelem folyamán nem is volt – ellentmondás a konzervatív politikai attitűdök és értékrend, illetve az európaiság évszázados tradíciója között. Amellett, hogy a történelmi családok gyermekei többnyire előbb tanultak meg világnyelveken beszélni, mint magyarul, híres osztrák, német, angol és francia intézeteket látogattak, és kiterjedt külföldi rokonsággal rendelkeztek, többnyire erősen kötődtek az országhoz. A nemzeti identitás bázisát ugyan elsősorban nem a nyelv jelentette,4 de a több száz éves múlt, a történelmi szerepvállalás és az ország területén fekvő földbirtokok tulajdonjoga elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy a nemesség nyíltan magyarnak vallja magát.5> A magyar államiság és a nemesség gazdasági és politikai ereje az évszázadokra visszanyúló rendi nacionalizmusnak is alapot szolgáltattak (Romsits 1998: 86). Az „arisztokratasághoz” nyilvánvalóan hozzátartozó „európai” és nemzeti identitás közötti látszólagos törésre – pontosabban: a közöttük fennálló egyensúly megbomlására – a második világháborút követően figyelhetünk fel.

 

Akik elhagyták az országot, és kapcsolati tőkéjüket felhasználva képesek voltak a korábbi életforma legalább részleges reprodukciójára, identitásukban a nemességet mint társadalmi osztály-hovatartozást erőteljesebben hangsúlyozták, hangsúlyozzák, mint a magyarságot. Ennek köszönhető a külföldről visszatelepültekkel kapcsolatos súrlódások és félreértések jó része is. Olyan sértődések például, hogy az itthon maradottak miért nem küldenek az emigrációból hazatértek partijain való részvételt követően vizitkártyát, de megfigyelhető számos egyéb, a – megváltozott életmód következtében idejétmúlt – szokásokról való eltérő gondolkodás következtében kialakult nézeteltérés. Amikor egy kitelepítésből visszatért család tüll báli ruhát húz ki az emigráns rokonoktól érkező csomagból, vagy amikor a negyedik gyermekét váró asszonynak azt írja az édesanyja Londonból, hogy miért nem volt elég a másik három, illetve, hogy „ez” úrinőhöz méltatlan viselkedés, akkor nem csupán arról van szó, hogy az elmenekülteknek nincs lehetőségük pontos képet alkotni az itthon maradottak helyzetéről, életkörülményeiről és szükségleteiről. A példák azt is tükrözhetik, hogy számukra a főnemesként való létezés szokáscselekvésekben megnyilvánuló formái még elérhetők és értelmezhetők, s ugyanezt a „tartást” várnák el a magyarországiaktól is (legalábbis ennek megőrzésében szeretnének a ruhákkal és a „tanácsokkal” segíteni).

 

Bár a Magyarországon maradottak – véleményük szerint – megváltak az arisztokráciához korábban szervesen hozzátartozó „külsőségektől”, bizonyos dimenziók mentén mégis igyekeztek látható módon megkülönböztetni magukat a nem arisztokrata környezettől (nyelvtanulás, kommunikációs stílus, „jó modor”, a '70-es évektől kezdődően bridzspartik, táncestek szervezése a fővárosban etc.); ez utóbbiak azonban nyilvánvalóan nem mérhetők a többfogásos lakomákhoz és az elegáns estélyi ruhákhoz. Hogy mekkora eltérés volt a kétféle arisztokrata-felfogás között, jól mutatja annak a nőnek az esete, aki a háború befejezését követően Budapesten még társaságba járt, és bár a címét nem használta, meg sem kérdőjeleződött számára, hogy hová tartozik, majd:

 

A testvéremmel ellentétben, aki egy talpig becsületes ember, és azt mondta: „Ha mindenki elmegy, akkor ki marad itt?”, nos, én ’56-ban elhagytam az országot. Ausztriában lettem nevelőnő egy arisztokrata családnál, ismerősök segítségével. Olyan volt, mint egy időutazás, mintha visszatértem volna a gyerekkorom színhelyére a kastélyok, bálok közé… Újból olyan asztalnál ehettem, ahol inasok szolgáltak fel! Mégis, akkor már kényelmetlenül éreztem magam, ha Komtesse-nek szólítottak, mintha mindazok után, amiken keresztülmentem, amiket láttam és amilyen munkákat el kellett végeznem, a cím nem illett volna rám többé. Meg is kértem az akkor már Németországban élő másik bátyámat, hogy ne így címezze a leveleimet”.

 

A látványos „külsőségek” mellett az arisztokrácia a társadalmi szerepét és presztízsét is elveszítette Magyarországon. Azáltal, hogy a haza iránti felelősségre való hivatkozással a „deklasszálódást” választották, a nemzeti identitás szerepe felértékelődött a kiüresedett társadalmi kategóriákkal szemben. Míg korábban a társadalmi pozíció és az ahhoz tartozó szerep – a maga összes látványosságával együtt – nagyobb, vagy legalábbis a magyarság tudatával azonos súlyú lehetett az önmeghatározás szempontjából, addig az ’50-es évektől kezdődően már a nemzeti tudat hordozta a főnemesi identitás fontosabb tartalmait. Egy külföldről visszatelepült negyvenéves férfi – aki a bankszakmában dolgozik, partikat ad, egy német arisztokrata nőt vett feleségül, vagyis a „külsőségekhez” is ragaszkodik – így látja itthon maradott társait:

Állandóan magyarkodnak, de úgy, hogy az sokszor már nem szalonképes. Büszkék arra, hogy mennyi mindent kibírtak, de nem gondolnak arra, hogy akik külföldre menekültek, mint ahogy azt a szüleim is tették, lényegében szintén a nulláról kezdték. (…) Az itteni magyarok azon túl, hogy nem tudnak viselkedni, még gusztustalanul is öltöznek, például felvesznek egy öltönyt mellénnyel és nem gombolják be a mellényt!”

 

Hogyan válhat a nemzeti identitás a főnemesi származás tudatának – legalább részleges –hordozójává? Hogyan „terhelhető” olyan tartalmakkal, amelyek korábban nem tartoztak szervesen hozzá (láthattuk, hogy a dicső múltban való osztozás vagy a közösségi vezető szerep mindkét identitás-típushoz hozzáköthető)? Hobsbawm szerint a „nemzeti identitás a társadalmi létet konstituáló identitáskonstrukción belül csupán az identifikációs készlet egy részét jelenti; van, aki számára azonban elsődleges és szuperior identitás” (idézi Bindorffer 2001: 31). Az arisztokraták számára, úgy tűnik, olyasfajta metastruktúraként funkcionál, amelyhez az identitás számos egyéb eleme hozzákapcsolható: amely értelmezi és érvényesíti azokat. Amikor olyan, korábban főnemesség számára előírt viselkedésmintákat követnek a megkérdezettek, mint a nők beteggondozása „társadalmi munkában”, vagy a féltve őrzött természettudományos könyvtár nemzetnek való odaajándékozása („Pedig nagy szükségem lett volna arra a pénzre, amikor a lányom egyetemre került, mégsem adtam el!”), nem egy „arisztokrata viselkedés-kódexre”, hanem az „ország javára”, hivatkoznak. A hazáért való cselekvés, a „jó magyarság” tudata legitimálja az arisztokrataként való létezést. A nemzeti dimenzió társadalminál erőteljesebb hangsúlyozása, és ezzel együtt az értékek sorrendjének megváltozása lehetővé tették, hogy még akkor is, amikor a címek és rangok már stigmaként működtek a társadalomban, megőrizzék az önbecsülésüket (az ország javáért való önfeláldozó cselekedetek minden korban értékesnek számítottak). Az államszocializmus évei alatt tehát az eredendően a „főnemesség” kategóriájához sorolható identifikációs elemeknek a „magyarságtudat” szuperior struktúrájába való elrendeződését, „betagozódását” figyelhetjük meg.

 

A vizsgált minta jellegzetességei


A terepmunkámat követő – elsősorban az identitásra, a nacionalizmusra és a történelemfelfogásra koncentráló – kvantitatív kutatás során (Fiáth 2005) a postára adott 150 kérdőívből 64 darab érkezett vissza. A válaszadók között 35 férfi és 29 nő szerepelt; három személy legmagasabb iskolai végzettsége nyolc általános volt; 27-en szereztek közép-, 34-en pedig felsőfokú végzettséget. Hatan éltek korábban emigrációban (ők azok, akik a rendszerváltást követően települtek vissza). Legtöbbjük, 34 fő, az úgynevezett első generációhoz tartozott (1942-ben, vagy az előtt született, azaz a vizsgálat idején, 2004-ben 61 évnél idősebb volt). A második generációt (az 1943-tól 1964-ig születetteket, vagyis a 40–61 éveseket) 19-en, a harmadik nemzedéket pedig (az 1964 után születetteket, 39 éves korig) 11-en képviselték. Az 50 fős, illesztett kontrollcsoport szociodemográfiai jellemzői az alábbiak szerint alakultak: a válaszadók között 28 férfi és 22 nő szerepelt. Közülük harmincöten középfokú végzettségűek voltak, tizenöten pedig diplomával rendelkeztek. A 39 éves kor alatti személyek száma 8, a 40–61 éves korosztályhoz tartozóké 22 volt, míg a legidősebb generációt húszan képviselték.

 

A vizsgált főnemesi minta három generációra bontását számos, történelmi, politikai, illetve az ezekkel összefüggésben kibontakozó, életmódbeli és gondolkodásbeli változás indokolta. Az első generációhoz tartozók azok, akiknek – életkorukból adódóan – még vannak emlékei az „úri világról”. Az 1964-es évszámot mint nemzedékek közötti választóvonalat az indokolta, hogy az ennél később születettek már semmilyen, vagy igen csekély mértékű diszkriminációról számoltak be – munkába állásnál, középiskolai és egyetemi felvételinél etc. –, így egészen más típusú közegben nevelkedtek, más életpályát jártak végig, mint a szüleik (és különösen: mint a nagyszüleik).

 

Ahhoz, hogy a nacionalizmussal kapcsolatos hipotéziseimet érthetőbbé tegyem, fontosnak tartom a terepmunkám során feltárt, az arisztokrácia leszármazottainak identitásában bekövetkezett fontosabb változások rövid ismertetését. A Magyarországon maradt első generációsok a megpróbáltatások – kitelepítés, fizikai munkavégzés, a szegénység elviselése – során tanultakat oly módon igyekeztek beépíteni az identitásukba, hogy bizonyos, az arisztokrácia által korábban is nagy becsben tartott vonásokhoz és értékekhez kapcsolták őket (például a kitartást a fegyelmezettség eszményéhez, a takarékosságot a katolicizmushoz, a "kemény munkát" a szorgalomhoz és a becsületességhez; a munkások körében elsajátított káromkodások ismeretét a műveltséghez tartozó szociolingvisztikai tudás fontosságához és így tovább), ily módon képesek voltak a főnemesi identitás, illetve egyfajta folytonosság megtartására.

 

A fővárosi és a vidéki életpályák eltérései leginkább a második generációsok önazonosságának eltéréseiben érhetők tetten: a budapestiek, akik az enyhülést követően költözhettek vissza a fővárosba, és közösséget alkotva immár érintkezhettek sorstársaikkal, vagy kizárólag a szüleiktől kapott – az ’50-es, ’60-as évek során alaposan átdolgozott – főnemesi mintát követték, vagy megpróbálták beilleszteni mindezt – részben az "új világ" által velük szemben támasztott követelmények következtében kialakuló – „individualista” vonásaik, értékeik közé. Vidéken a nehezebb életkörülményeknek, rosszabb mobilitási lehetőségeknek és az izolációnak köszönhetően egyesek igyekeztek a nem arisztokrata környezetbe „beolvadni” (azaz, még amikor lehetőségük nyílott volna rá, akkor sem tanultak tovább; a szokásokról, „úri modorról” megfeledkeztek, vagy – főként óvatosságból – meg sem kapták ezeket az ismereteket). Mások, akik később diplomát és vagyont szereztek, egyfajta, az arisztokrácia többségének jelenlegi értékeitől és életkörülményeitől távol eső ideálképhez próbáltak és próbálnak ma is igazodni. (Azaz, mivel a feltűnést kerülni igyekvő, óvatos szülők nem örökítették tovább a jellegzetes magatartásmintákat, javarészt valamiféle elképzelt főnemesi eszménynek próbáltak megfelelni akkor, amikor az ország politikai viszonyai, és az anyagi, társadalmi helyzetük javulása ezt már lehetővé tette.)

 

A vidékiek és a budapestiek közötti különbségek részben a harmadik generációsok esetében oldódtak fel: a magas presztízsértékű pozíciókat betöltő, vagy neves egyetemeken tanuló, tehetősebb fiatalok nagyrészt egymáshoz hasonlóan tekintenek a származásukra. Az „arisztokrataság” számukra bizonyos belső tulajdonságok készleteként reprezentálódik, amely alkalmas arra, hogy elit státusukat árnyalja (pl. megkülönböztesse őket az „újgazdagoktól”).

 

Módszer és hipotézisek, kérdésfelvetések


A kérdőív jelen tanulmányban ismertetett második részében a vizsgálati személyeknek ötfokozatú skálákon, 16 tulajdonság6 mentén (értelmes, művelt, politizáló, öntudatos, hazafias, becsületes, szorgalmas, barátságos, jó humorú, népszerű, szerény, vallásos, gazdag, családszerető, megbecsült, a helyzetével elégedett) kellett értékelniük a „magyarokat”, az „arisztokratákat” és önmagukat. A kérdőív magyarokra és arisztokratákra vonatkozó részeit az 50 főből álló, illesztett kontrollcsoport is kitöltötte. Ezzel kapcsolatos hipotéziseim a következők:

 

1. Az előző fejezetben leírtakkal összhangban – azaz annak alapján, hogy a főnemesi identitásban a „magyar vagyok” érzése a második világháború után a korábbinál jóval hangsúlyosabbá vált – arra számítok, hogy a magyarok megítélése az országos reprezentatív minta ítéleteinél pozitívabb lesz.

2. A nemzeti identitásnak az arisztokrata identitásban betöltött jelentős szerepe miatt arra számítok, hogy a főnemesi származású válaszadók esetében a „magyarok” és az „arisztokraták” profilja a kontrollszemélyektől kapott profiloknál hasonlóbb lesz egymáshoz.

3. Kérdéses, hogy milyen tulajdonság-dimenziók mentén, és milyen mértékben térnek majd el az itthon maradottak és az emigránsok jellemzései.

4. Feltételezhetjük, hogy mivel a harmadik generációsok kevésbé hazafiasakként vélekednek önmagukról, esetükben a „magyarok” megítélése negatívabb lesz, illetve jóval kevésbé mutat majd szoros korrelációt az önjellemzéssel, mint akár az első, akár a második generáció esetében.

 

Eredmények

 

A profilok elemzése

1. Annak ellenére, hogy a „magyarok” megítélésének átlagai nem különböznek jelentős mértékben egymástól (kontrollcsoport: 3,15; arisztokraták: 3,34), az egyes tulajdonságok mentén találhatunk néhány szignifikáns eltérést.

 

1. ábra A "magyarok" értékelése (arisztokraták és kontrollcsoport)

 

ITDP3-NemzEu-Fiath-fonemesi_html_1abra

 

A kontrollszemélyek statisztikailag jelentős mértékben (p<0,01) megbecsültebbnek látják a „magyarokat” (mindez összefügghet azzal is, hogy a nyitott kérdésekre adott válaszaikban a főnemesi származásúak gyakran említik „szégyellnivalóként” azokat a honfitársainkat, akik „idegenben” az ország rossz hírét keltik, illetve hazafias kötelességnek tartják, hogy külföldön kizárólag pozitív információkat közöljünk Magyarországról).

 

A személyiségvonásokat kifejező tulajdonságok mentén ugyanakkor a főnemesek szignifikánsan kedvezőbben vélekednek a nemzetről (bár mindettől függetlenül el kell ismernünk, hogy a kontrollszemélyek válaszai is igen pozitívak: csak a gazdagság megítélésének kérdésében esnek csekély mértékben a skála középértéke alá). A „magyarok” jelentős mértékben (p<0,01) műveltebbnek, hazafiasabbnak, becsületesebbnek, szorgalmasabbnak, barátságosabbnak, illetve (p<0,05) értelmesebbnek, megbecsültebbnek és népszerűbbnek tűnnek az arisztokraták által adott profil alapján. Válaszaikból egy kiváló intellektuális képességekkel rendelkező, szimpatikus, szorgos, ámde mind anyagilag, mind más népek által kevésbé megbecsült nép képe rajzolódik ki. A kontrollszemélyek ellenben értelmi képességeik ellenére műveletlenebbnek, kevésbé szorgalmasnak, viszont jó humorúnak, kedélyesnek és igen nagy mértékben politizálónak látják a magyar embert (1981-ben a „magyart” közvetlennek, derűsnek, ugyanakkor kevésbé kitartónak és eredményesnek mondták a vizsgálati személyek; 1991-ben már jóval politikusabbaknak és kevésbé becsületeseknek látták ugyanőket (Hunyady 1996: 132).

 

2. A korrelációk jól mutatják, hogy a nemesi származású válaszadók esetében az „arisztokrataság” egyben a "magyarság" egyfajta esszenciájaként képeződik le.

 

2. ábra Az "arisztokraták" és a "magyarok" értékelése (arisztokraták és kontrollcsoport)

 

ITDP3-NemzEu-Fiath-fonemesi_html_2abra

 

A kontrollszemélyek értelmesség, politikai aktivitás, hazafiasság, vallásosság és családszeretet tekintetében látják a célcsoportokat egymáshoz hasonlóknak. A legnagyobb (0,01-os szinten szignifikáns) különbségeket a műveltség, az öntudatosság, a becsületesség, a barátságosság, a humor, illetve különösen nagy mértékben a gazdagság, a megbecsültség és az elégedettség területein vélik felfedezni. Az arisztokraták ezzel szemben épp a személyiségvonás jellegű, illetve a mások általi megítélés kérdéseiben tartják önmagukat a „magyarokhoz” különösképp hasonlóaknak. A „magyarokat” kevésbé látják ugyan művelteknek, vallásosaknak, becsületeseknek és öntudatosaknak, de ezzel kapcsolatban láthattuk, hogy különösen magas az önmaguk által felállított mércéjük.

 

3. Figyelemre méltó különbség, hogy az emigrációból hazatértek némiképp negatívabban vélekednek a magyarokról, mint a „nehéz éveket” itthon átvészelők (csoportátlagok: emigránsok: 3,09; Magyarországon maradottak: 3,36).

 

3. ábra A "magyarok" megítélése (emigrációban élt, illetve nem emigráns arisztokraták)

 

ITDP3-NemzEu-Fiath-fonemesi_html_3abra

 

Szignifikánsan (p<0,01) kevésbé szerénynek, vallásosnak és megbecsültnek látják a magyarokat, mint nem emigráns társaik. A szerénység mentén tapasztalható jelentős eltérés talán az egyik interjúrészlet alapján is magyarázható: a visszatértek az ittenieket számukra meglepő módon gőgöseknek találják; olyanoknak, akik lépten-nyomon a magyarságukkal és a megpróbáltatásaikkal hozakodnak elő, s akik nem képesek tudomásul venni, hogy külföldön sem volt egyszerű talpon maradni.

 

4. A generációs bontásból kapott átlagok kis mértékben arra utalnak, hogy a magyarok megítélése az életkor csökkenésével egyre negatívabb. Míg a legidősebbeknél ez az érték 3.45, addig a középgenerációnál 3.36, a legfiatalabbaknál pedig csupán 3.09. Míg a magyarok külső megítélését – azt, hogy mennyre népszerűek, megbecsültek, illetve, hogy mennyire gazdagok és elégedettek – igen hasonlóan értékelik, addig a vonás jellegű kifejezések mentén már nagyobbak az eltérések. A legifjabbak szignifikánsan (p<0,01) kevésbé szorgalmasaknak és barátságosaknak, illetve (p<0,05) kevésbé értelmeseknek és művelteknek látják a „magyarokat”, mint a felmenőik. Úgy tűnik, hogy vélekedéseik ezekben a kérdésekben jobban igazodnak a kontrollcsoport értékeléseihez, mint a náluk idősebb arisztokratákéhoz (vagy akár: a saját családtagjaikéhoz).

 

4. ábra A "magyarok" megítélése (az arisztokraták első, második és harmadik generációja)

 

ITDP3-NemzEu-Fiath-fonemesi_html_4abra

 

5. A továbbiakban azt vizsgálom, mennyire járnak együtt a különböző generációk önjellemzései a „magyarokról” adott jellemzésekkel (azaz, lényegében arra vagyok kíváncsi, hogy milyen mértékben vetülnek ki „csoporttulajdonságokként” a saját, személyes tulajdonságok). Az első generáció esetében viszonylag erős együttjárást találunk (a korrelációs együttható 0,64). Az egyes tulajdonságokra való bontásban már kirajzolódnak a különbségek is. A legidősebbek csak a politizálás tekintetében vélekednek a magyarokról önmaguknál kedvezőbben. Szignifikánsan (p<0,01) pozitívabban értékelik magukat a műveltség, öntudatosság, hazafiasság, becsületesség, vallásosság, családszeretet, megbecsültség és elégedettség területein. Mindezek ellenére a magyarokról alkotott ítélet összességében igen pozitív. A viszonylag erős korreláció és a profilok hasonlósága arra utal, hogy noha az arisztokraták a sajátjukéhoz hasonló jellemszerkezettel képezik le a magyarokat, magukat pedig jóval kedvezőbben ítélik meg az adott tulajdonságok mentén (ami lényegében jelentheti azt, hogy önmagukat a magyarság egyfajta esszenciájaként, a legkiválóbb magyarokként képzelik el).

 

5. ábra A "magyarok" és "önmaga" megítélése (arisztokraták, első generáció)

 

ITDP3-NemzEu-Fiath-fonemesi_html_5abra

 

6. A második generáció esetében az elődöknél érdekes módon szorosabb korrelációt kapunk (az együttható 0,85). A különbségek a hazafiasság, a becsületesség, a szerénység, a vallásosság, a megbecsültség és az elégedettség területein szignifikánsak (p<0,01).

 

6. ábra A "magyarok" és "önmaga" megítélése (arisztokraták, második generáció)

 

ITDP3-NemzEu-Fiath-fonemesi_html_6abra

 

7. A harmadik generáció esetében szinte egyáltalán nincs együttjárás az önjellemzések és a magyarokról adott értékelések között (a korrelációs együttható 0,22). Több szempontból önmaguknál szignifikánsan (p<0,01) magasabb pontszámokkal értékelik a „magyarokat”: a nemzet tagjai öntudatosabbaknak és hazafiasabbaknak tűnnek, mint a legifjabb arisztokraták. Lényeges eltérés az előző generációkhoz képest, hogy a becsületesség, szorgalmasság és barátságosság tekintetében sincs meg az idáig „megszokott” hasonlóság (az önjellemzések jóval pozitívabbak), ugyanakkor a vallásosság mentén önmagukat a „magyarokhoz” hasonlóan értékelik. Mint azt már korábban említettem, a harmadik generáció vélekedései inkább a kontrollszemélyekéihez hasonlók, azaz, esetükben nem állíthatjuk, hogy a saját tulajdonságok projekciójáról lenne szó, ahogy azt sem, hogy önmagukra mint a magyarság legreprezentatívabb képviselőire tekintenének.

 

7. ábra A "magyarok" és "önmaga" megítélése (arisztokraták, harmadik generáció)


ITDP3-NemzEu-Fiath-fonemesi_html_7abra



Összegzés


A fentiekben láthattuk, hogy az arisztokraták a kontrollszemélyeknél több tulajdonság mentén is pozitívabban vélekednek a „magyarokról”; ezek a jellemzők többnyire ugyanazok, melyek a főnemesi identitásban is hangsúlyosak. Bár a főnemesi származásúak esetében igen szoros együttjárást tapasztalhatunk a „magyarok” és az „arisztokraták” megítélése között, az önjellemzéseket tekintve azt mondhatjuk, hogy különösen az első és a második generáció esetében igaz az, hogy az „arisztokratát” a magyarság esszenciájaként, a „legkiválóbb magyarként” képzelnék el. A családtörténeti változásokból mindez alighanem érthető: mivel a legfiatalabbak már egyáltalán nem szenvedtek hátrányt a származásuk miatt, kevésbé volt szükségük a negatív csoportidentitásuknak a nemzeti identitás túlhangsúlyozásával történő pozitívvá alakítására, azaz az önazonosságot védő nacionalizmusra.

 

Sokatmondó eredmény, hogy az emigránsok pozitívabban vélekednek a „magyarok” külső megítéléséről, mint a hazánkban élők. Mivel lényegében ők azok, akik huzamosabb ideig éltek együtt külföldiekkel – akik a magyarok „megbecsülésének” kérdéskörében értékelőkként szóba jöhetnek –, azt mondhatjuk, hogy az itthoniak indokolatlanul aggodalmasak a nemzet más népek által történő elfogadottságával kapcsolatosan. Végezetül, a fent leírt attitűdbeli változások példájaként megemlítenék egy érdekes esetet, amelyből jól látszik, hogyan alakulhatnak át a „főnemesség” és a „magyarság” kategóriái az identitás formálódása, majd annak "próbára tétele" során. Egy 29 éves, Amerikából csupán néhány éve hazatért fiatalemberrel készítettem interjút:

 

Apám a második világháború után emigrált, mi a nővéremmel már ott születtünk. Folyton a magyarokról beszélt, arról, hogy erre igazán büszkének kell lennünk, hiszen mi adtuk a legtöbb Nobel-díjast a világnak, sőt, lehet, hogy maga Jézus Krisztus is elődünk, ha a sumér rokonságot elfogadjuk. Azt mondogatta, hogy nem az osztály a fő dolog, nem az az érdekes, hogy gróf vagy, az félig-meddig egyfajta ajándék. De mivel nemesember vagy, a lényeg, hogy magyar legyél. Serdülőkoromban egyre fogékonyabbá váltam minderre, minden magyar filmet megnéztem, könyveket olvastam, minden iskolai feladatomat ebben a témában készítettem el. Idealizáltam a magyarokat, mondták is rám, hogy tiszta „magyar-mániás” lettem. Végül, a főiskola elvégzése után úgy döntöttem, hogy ideköltözöm. (…) Úgy érzem, Amerikában el voltunk kényeztetve. Ha itt nem tudsz valamit, vége a világnak, lehülyéznek, a boltban nem segítenek. Előítéletesek velem szemben, piszkálnak, hogy amerikai vagyok, elvárják, hogy olyan legyek, mint egy filmsztár. Pedig azt mondta az apám, hogy a magyarok vendégszeretők. (…) Egészen más a véleményem, mint korábban. Talán, a régi világban, akkor talán, esetleg, olyanok lehettek a magyarok, mint ahogy apám leírta. Talán találkozni is fogok olyanokkal. Az idősebb emberekkel jobban megértetem magam.”

 

Felhasznált irodalom

 

Anderson, B. 2004. Képzelt közösségek. In Kántor, Z. (szerk.) Sisák, G. (ford.) Nacionalizmuselméletek. Budapest: Rejtjel Kiadó

Billig, M. 1997. Banal Nationalism. London: Sage Publications

Bindorffer, Gy. 2001. Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó

Bíró, F. 1995. A felvilágosodás korának magyar irodalma. Budapest: Balassi Kiadó

Brubaker, R. 2004. A nemzet mint intézményesült forma, gyakorlati kategória, esetleges esemény. Sisák, G. (ford.) In Kántor Z. (szerk.), Nacionalizmuselméletek. Budapest: Rejtjel Kiadó

Csepeli, Gy. 1992. Nemzet által homályosan. Budapest: Századvég Kiadó

Esterházy, P. 2000. Harmonia caelestis. Budapest: Magvető Kiadó

Fiáth, T. 2004. A magyarországi arisztokrácia identitásának alakulása a második világháború után. Szakdolgozat. ELTE–BTK: Kulturális antropológia szak

Fiáth, T. 2005. A magyarországi arisztokrácia leszármazottai: az identitás, a nacionalizmus és a történelemszemlélet alakulása a második világháború után. Szakdolgozat. ELTE–PPK: Pszichológia szak

Gellner, E. 1995. A nacionalizmus és a komplex társadalmak kohéziójának két formája. Szanyi, I. (ford.) In Bretter, Z., Deák, Á. (szerk.) Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó

Gellner, E. 2004. A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és az osztály mítoszai. Sisák, G. (ford.) In Kántor, Z. (szerk.) Nacionalizmuselméletek. Budapest: Rejtjel Kiadó

Greenfeld, L. 2004 Nacionalizmus és modernitás. Sisák, G. (ford.) In Kántor, Z. (szerk.) Nacionalizmuselméletek. Budapest: Rejtjel Kiadó

Gudenus, J. 1990. A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája, I. kötet. Budapest: Natura Kiadó

Gudenus, J. 1993. A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája, II. kötet. Budapest: Tellér Kiadó

Gudenus, J. 1998., 1999. A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája, III.-V. kötet. Budapest: Heraldika Kiadó

Hroch, M. 2004. A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában. Erdősi, P. (ford.) In Kántor, Z. (szerk.) Nacionalizmuselméletek. Budapest: Rejtjel Kiadó

Hunyady, Gy. 1996. Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Budapest: Akadémiai Kiadó

Kántor, Z. 2004 Előszó. In Kántor, Z. (szerk) Nacionalizmuselméletek. Budapest: Rejtjel Kiadó

Kapitány, Á., Kapitány, G. 2002. Magyarságszimbólumok. Budapest: Európai Folklór Intézet

Kósa, L. 2001. Hét szilvafa árnyékában. A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó

Lemberg, E. 1964. Nationalismus I–II. Hamburg: Rowohlt Taschenbuch Verlag

Plamenatz, J. 1995 A nacionalizmus két típusa. Szanyi, I. (ford.) In Bretter, Z., Deák, Á. (szerk.) Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó

Romsics, I. 1998 Nemzet, nemzetiség és állam Kelet–Közép- és Délkelet-Európában a 19. és a 20. században. Budapest: Napvilág Kiadó

Smith, A. D. 1995 A nacionalizmus. Heil, T. (ford.) In Bretter, Z., Deák, Á. (szerk) Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó

Smith, A. D. 2004. A nacionalizmus és a történészek. Kuszing, G. (ford.) In Kántor, Z. (szerk) Nacionalizmuselméletek. Budapest: Rejtjel Kiadó

 

1 A kulturális antropológiai nézőpontú kutatásaimat olyan főnemesi származásúak körében végeztem, akik szerepelnek a Gudenus-féle genealógiai könyvekben (Gudenus 1990; 1993; 1998; 1999), vagy pedig ezek közvetlen hozzátartozói (férj, feleség, gyerek). Kérdőíveket ugyanakkor közvetlen hozzátartozók sem tölthettek ki: a címlistámon csak az apai ágon főnemesi származásúak szerepeltek.

2 Mivel nemzeti szimbólumaink, magyarságjelképeink között számos arisztokrata származású történelmi személyt találhatunk (Kapitány, Kapitány 2002) – azaz, az elődöket a nem-arisztokraták is a magyarság „lényegének” kifejezőiként tartják számon –, nem véletlen, hogy az ezekkel a személyekkel rokoni kapcsolatban állók önmagukra is úgy tekintenek, mint a nemzeti identitás „esszenciájának” legfontosabb megvalósítóira, védelmezőire. Olyasvalakikre, akiknek ahhoz, hogy méltók maradhassanak őseik nevére, kötelességük ápolni és védelmezni a magyarságukat.

3 A főnemesség XX. századi történelmének ismeretében észrevehetünk itt némi csúsztatást: az arisztokrácia a XX. század első felében már szinte alig vállalt közéleti szerepet, s az sem feltétlenül igaz, hogy ők adták volna az értelmiség színe-javát (vagy legalábbis, hogy nélkülük nem reprodukálódhatott volna az értelmiség). A torzítás részben azzal indokolható, hogy a csoport identitását megalapozó mítoszok a XX. század előttre nyúlnak vissza.

4 A magyar nyelv csak a XVIII. század utolsó harmadától vált a nemzeti identitás legfőbb elemévé (az arisztokrata származásúak esetében pedig feltehetően később, talán a reformkor idején vagy azt követően). Korábban az ország területén élőket egyaránt hungarusoknak tekintették (tehát a nemzeti hovatartozás szempontjából a lakóhely volt a lényegesebb dimenzió) (Bíró 1995: 25).

5 A nemesség magyarsághoz való viszonyát hasonlóképpen látja Kósa László is, amikor az arisztokrácia történelmi tudatát elemzi: „A nemesség a magyarság képviselője Európában, az ország alapításának részese és arculatának legfőbb alakítója, földrészünk védelmezője és eszméinek közvetítője, a szabadság bajnoka. Egyfelől, nagyrészt igaz mindez, mert amit tett, az egy ország vezető társadalmi erejének joga és kötelessége. Másrészt magyarázható a fennsőbbségi és különállási tudata: övének érezte a magyar történelmet, mely számára nemcsak a históriai események sorozata, hanem a javak forrása is volt. Bár az utókor nem látja indokoltnak a fennsőbbségi érzést, a XIX. század első felében, a nemesség hanyatlásának idején, az önkép, az önmagáról vélekedés tény marad" (Kósa 2001: 59).

6 A tulajdonságlistát Hunyady György vizsgálatai alapján állítottam össze (Hunyady 1996), ugyanakkor ki is egészítettem néhány olyan melléknévvel, amelyek fontos részét képezik az arisztokrata sztereotípiának és autosztereotípiának (családszerető, szerény, gazdag, vallásos).