Régi és új tekintélyelvűség: család és az állam


Írta: Csepeli György – Murányi István – Prazsák Gergő – (Vági Zoltán)

Új tekintélyelvűség - projekt

 

A tekintélyelvűség a személyiség szocializációs úton interiorizálódott társadalmilag meghatározott mintája, melynek lélektani és társadalmi összetevőit elsőként a freudo-marxizmus írta le a XX. század első felében. Az elmélet értelmében a társadalmi meghatározottság a családban fordul át belső meghatározottsággá. A leírás kétosztatú személyiség konstrukciót eredményezett. Az egyik osztályba a „tekintélyelvű”, a másik osztályba a „demokratikus” személyiségek kerültek. (lásd részletesen: Erős Ferenc: Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus. Budapest, Gondolat,1986.)

 

 

A „tekintély” és a „család” közötti kapcsolat azonban nem egyszerűsíthető le a „tekintélyelvű személyiség” jellegzetesen modern problematikájára. Az első emberi közösségekben még nem voltak világos határvonalak, melyek mentén elkülönülhettek volna a „család”-nak nevezett csoportok, de a hovatartozás nyilvántartása a rokonsági, leszármazási szálak mentén ment végbe. Az anyajogú társadalmak átadták helyüket az apajogú társadalmaknak, melyekben a több generáció együttélését biztosító család főnöke a legidősebb férfi volt, aki a rokonsági sorban az apa szerepet töltötte be.

 

A „család” mint csoport akkor különült el a társadalomban, amikor létrejött a társadalom egészének működésmódját kontrolláló szervezet, az állam. Amikor Arisztotelész a Politika c. művét írta, akkor a városállam már jól elkülönült a családtól. „Minden állam családokból áll”- írta a szerző (Arisztotelész Politika I.). Az állam és a család között már Arisztotelész figyelemreméltó megfeleléseket ír le, melyek jelentősen megkönnyíthetik az állam működését, hiszen ezeknek a megfeleléseknek a révén az állam minden családba betelepül. A családi hatalom gyakorlója a férfi, aki egyszerre apa és férj, illetve a háztartáshoz tartozó szolgahad ura. Az állami hatalom gyakorlója a király, aki az állam minden családja fölött uralkodik. Arisztotelész megközelítésében mind a család, mind az állam működését az interiorizált hatalom, a tekintély tartja fenn. A szülői hatalom veti meg lélektanilag az ágyat a politikai hatalom számára.

 

A nyugati társadalomfejlődés története azt mutatja, hogy a kezdeti, nem éppen konfliktusmentes szétválást követően állam és család hosszú időn át két külön pályán futottak. A nem nyugati társadalomfejlődésben a szétválás még végbe sem ment, vagy ha végbement, az állam hatalma legitimációja biztosítása végett nem szorult rá különösebben a családi szocializáció szolgáltatásaira. A nyugati társadalomfejlődéstől elválaszthatatlan individualizációs expanzió azonban család nélkül nem valósulhatott meg. Az állam érdeke az individualizáció kordában tartása volt, amit ha a család nem végzett el, az állam már csak nagyon költségesen és fáradságosan végezhetett el.

 

Sonderweg: a modernizáció külön útja


A modernizáció Európában indult el, és versenyhelyzetben következett be. Egyes európai társadalmak előbb, mások később léptek a modernizáció útjára. Az állam és a család útja nem keresztezte egymást a korán modernizálódó társadalmakban, ahol a gazdasági, társadalmi és politikai erők felhajtó ereje együttesen hozta létre a modern nemzetállamot, s vele a nemzeti piacot valamint az osztályokra épülő társadalmi struktúrát. A később modernizálódó társadalmak esetében az állam proaktív szerepet töltött be a modernizációs folyamat felgyorsítása érdekében, ami óhatatlanul a központi hatalom megerősödését, a tekintélyelven alapuló szervezetek előtérbe kerülését eredményezte. A modernizációs kényszernek alá vetett társadalomban nem jöhettek létre, vagy ha létre is jöttek, nem maradhattak meg az autonóm kezdeményezések, a „szabadság kis körei” (Bibó, 1986), amelyek a korábban modernizálódott társadalmak demokratikus, anti-tekintélyelvű politikai kultúrájának vetették meg az alapjait. A központosított, államilag erőltetett modernizációnak alávetett társadalmak politikai kultúrája a parancsolás-engedelmeskedés viszonyon alapult. Ez csak akkor működhetett, ha az államban és a családban egyaránt a tekintélyelvű, az alá-fölé rendeltségen alapuló irányítási mechanizmus érvényesül. A család ura és az állam feje között lélektani értelemben homológia jön létre.

 

A tekintélyelvű modernizáló állam és a tekintélyelvű család szent szövetsége a német társadalomban öltött testet. A folyamat már az egységes német állam létrejötte előtt elkezdődött. A porosz államot a katonai sikerek erősítették. A tekintélyelvű államszervezet ideáltípusa Nagy Frigyes állama volt, melyet utódainak hagyott örökül.

 

A napóleoni háborúk végeztével (1815) a német nép nemzeti eszmélése nem a liberális-demokratikus eszmék szerint szervezett politikai testben ment végbe. A nemzeti eszmélés demokratikus forradalmát az anti-demokratikus nacionalizmus eszméje váltotta fel, melynek nem az egyének politikai közössége értelmében vett nép (peuple), hanem az egyénektől függetlenként tételezett nyelvi és lelki közösség értelmében vett nép (Volk) volt az ágense. A nemzeti egységesülés politikai kereteinek kialakulását a porosz állam vezényelte le. Ennek eredményeként jött létre 1870-ben a Német Császárság (a Második Birodalom). A német császár a korábbi porosz király lett, birodalmi fővárossá pedig a korábbi porosz főváros, Berlin lépett elő.

 

Németország gyors ütemben végezte el a modernizáció feladatait, aminek eredményeként a XIX. század végére, a XX. század elejére vitathatatlanul egyike lett a világ vezető hatalmainak. A vezető szerepet azonban megkeserítette a gyarmatok hiánya. A megkésett modernizáció kizárta a németeket a világ újrafelosztásában, amibe nem akarván belenyugodni, kirobbantották az első világháborút 1914-ben (Haffner, 2008). A háború kirobbantása végzetes hibának bizonyult. Négy éves, váltakozó sikerrel vívott harc után a Német Birodalom vereséget szenvedett, ami drámai meglepetésként érte a német társadalmat. A vereséget megalázónak tartott béke követte.

 

Közösségi hisztéria és tekintélyelvűség


A versailles-i békét (1919) követően a német társadalomban bekövetkezett lelki állapotot Bibó István „közösségi hisztériaként” írja le. A hisztérikus állapot mindig bekövetkezik, ha egy nemzeti közösséget megrázkódtatás ér, melyet a közösség nem képes feldolgozni, a kudarcból valóban kivezető utat nem képes megtalálni. Az eredmény illuzionizmus, bűnbakkeresés és az elégtétel hajszolása lesz. Ezt pedig egy zárt, az ellenérvekre érzéketlen, ámde annál harciasabb világkép kialakítása nélkül nem lehet megoldani. A valóság félreismerésén alapuló cselekvések szükségképpen látszateredményeket hoznak. E virtualitás felismerését azonban lehetetlenné teszi a közösségi hisztériát fenntartó társadalom kommunikációs szerkezete. A magot a nyilvános kommunikációt uraló vak, ádáz, korlátolt és öncsaló személyek képezik, akik monopolizálják a közönség figyelmét (Bibó, 1986). Az illuzionista, vágyteljesítő, öncsaló üzenetek befogadására eleve fogékony közönség tagjainak fogékonyságát fokozza a „hallgatás spirálja”, melynek hatásaként a közönség tagjai a valóságosnál nagyobbnak észlelik a hisztérikusok józanokhoz viszonyított arányát (Angelusz, 2000).

 

A Bibó által „közösségi hisztériaként” tünet együttesben nem nehéz felismerni a tekintélyelvűség jeleit, melyek szociológiai és szociálpszichológiai leírására frankfurti Institut für Sozialforschung munkatársai vállalkoztak. Ebben az intézetben indította el Erich Fromm a „Tekintély és Család” c. kutatást, mely sok tucat német család mélyinterjús vizsgálatán alapult. A vizsgálat teljes feldolgozására már nem nyílt mód, mivel Németországban 1933-ban időközben nyílt tekintélyelvű diktatúra jött létre, és ez egyben a Frankfurti Iskola végét is jelentette. A vizsgálatról szóló beszámoló 1936-ban Párizsban jelent meg a „Studien über Autorität und Familie”c kötetben (Horkheimer, 1936). A család és tekintélyelvűség kapcsolatával foglalkozó részt Erich Fromm írta. Fromm itt fejti ki azokat a gondolatokat, amelyek alapján a Frankfurti Iskola USA-ba emigrált tagjai a 40-es években Kaliforniában operacionalizálják a tekintélyelvű személyiség azonosítására alkalmas változókat és elvégzik azt a vizsgálatsorozatot, amely a következő kérdésekre próbált válaszolni: egy demokratikus rendszerben (a II. világháború utáni USA-ban) milyen lélektani és társadalmi tényezők magyarázzák az antiszemitizmust, az etnocentrizmust és a fasizmust? Milyen mértékű támogatottsága van ezeknek az antidemokratikus ideológiáknak és nézeteknek? (Fábián, 1999). A kutatássorozat eredményeinek összegzéseként, az un. „Berkeley-csoport” (Theodor Adorno, Else Frenkel-Brunswick, Daniel Levinson és Newitt Sanford) 1950-ben jelent meg a XX. század egyik legnagyobb hatású szociálpszichológiai műve, a „The Authoritarian Personality” (Adorno et al., 1950). Fromm a freudizmus fogalmi eszköztárának segítségével rekonstruálja az Apa-Fiú viszonyt, melynek fejlődési dinamikája tekintélyelvű társadalomban a fiú „felettés énjében” a családi és az állami tekintély összeolvadását eredményezi. A „felettes én” kialakulásának leírásakor Fromm figyelmét nem kerüli el a freudi lélekelemzés másik kulcskategóriája, a „tudattalan” sem. Az apához, s ezen keresztül a politikai hatalomhoz való viszonyt meghatározza az Oidipusz- komplexusba rejtett félelem, gyűlölet és szeretet is.

 

Régi tekintélyelvűség

 

Mint arra már utaltunk, a tekintélyelvűség eszerint a modern személyiség szocializációs úton interiorizálódott társadalmilag meghatározott mintája. A társadalmi meghatározottság a családban fordul át belső meghatározottsággá. A liberális amerikai társadalomba került kutatók szembe találták magukat azzal, hogy demokratikus társadalomban a tekintélyelvű szocializációnak van alternatívája. Ennek megfelelően a társadalmilag meghatározott személyiség leírás kétosztatú lett. Az egyik osztályba a „tekintélyelvű”, a másik osztályba a „demokratikus” személyiségek kerültek.

 

A két személyiségtípus közötti különbséget végső soron az eltérő politikai-gazdasági ideológiákban gyökerező eltérő világlátások határozzák meg. A „tekintélyelvű” világlátás az egyént egy hit jegyében szervezett Mozgalomnak rendeli alá, mely nem hagy autonóm mozgásteret az egyén számára. Ezzel szemben a „demokratikus”, világlátás az egyént az ésszerűség jegyében szervezett társadalmi szerződés tagjaként fogja fel, aki másokkal együtt, egyetértésüket bírva fog hozzá céljainak megvalósításához.

 

A „tekintélyelvű” személyiséget leíró dimenziók (konvencionalizmus, autoriter alárendelődés, autoriter agresszió, anti-intracepció, babonaság és sztereotipizálás, hatalom és keménység, destruktivitás és cinizmus, projektivitás, szex) rendkívül negatív képet mutatnak. A „tekintélyelvű” személyiség önállótlan, érzelmi életét az agresszivitás, a világhoz való viszonyát az irracionalizmus jellemzi, gondolkodása merev. Ezzel szemben a „demokratikus” személyiség önálló, értelemvezérelt, érzelmi életét a kiegyensúlyozottság jellemzi, gondolkodása flexibilis.

 

Erős Ferenc a tipológia buktatóját a típusok értékpolarizációs elrendezésében látja. Erős a nemzeti szocialista rendszer szolgálatába szegődött Jaensch személyiségtipológiáját idézi, mely megfordítja az előjeleket. A liberális szempontból negatív „autoriter” személyiségtípus Jaensch leírásában integrált, a világot egyértelmű kategóriákban észlelő, fegyelmezett germán típus („nordikus rassz”) lesz, akinek negatív ellentípusa a kétértelműségeket kedvelő, elpuhult, fegyelmezetlen, dezintegrált „nem árja” karakter, mely gyanúsan emlékeztet a „demokratikus” személyiségre (Erős, 1986: 208). A két személyiségtípus együttélése azonban akkor sem problémamentes, ha eltekintünk az ideológiai és politikai előjelek okozta különbségektől. A „demokratikus” személyiség ugyanis nem lenne demokratikus, ha nem tűrné el a „tekintélyelvű” személyiséget, aki viszont nem lenne tekintélyelvű, ha nem akarná eltakarítani az útból a demokratikus személyiséget. A csapda csak azért nem zár tökéletesen, mert a valóságban senki sincs, akire teljes egészében ráillene a „tekintélyelvű” vagy a „demokratikus” személyiség típusa.

 

Adorno és munkatársai tisztában voltak a tipológia ideológiai és politikai buktatóival, melyeket a tipológia kognitív irányba való kiterjesztésével igyekeztek kikerülni. „Tipológiánk kritikai tipológia kell, hogy legyen abban az értelemben, hogy az emberek típusba sorolódását is társadalomi funkcióként fogja fel. Minél merevebb egy típus, annál inkább magán viseli a társadalom bélyegzőjének lenyomatát. Ez összhangban van azzal, hogy magas pontszámú vizsgálati személyeinket a merevség és a sztereotíp gondolkodás vonásai jellemzik. Egész tipológiánknak ez a végső alapelve. A tipológia kettős felosztása végső soron azon múlik, hogy a személy önmagát szabványosítja-e, és szabványosított módon gondolkodik, vagy éppen ellenkezőleg: valóban ’individualizálódott’, és szemben áll az emberi tapasztalatok szabványosításával.” (Adorno et al. 1950: 742).

 

A „szabványosított” és az „individualizálódott” gondolkodásmód azonban nem zárja ki egymást. Legfeljebb az arányok különbözhetnek a két esetben. A „szabványosítás” esetében a személy a fejében már meglévő minták szerint értékeli ki az információkat, míg, aki szemben áll az emberi tapasztalatok szabványosításával, azt inkább a kíváncsiság, a kételkedés, a mérlegelés jellemzi. Ez a szembeállítás messzemenően rokon Rokeach tipológiájával, mely megkülönböztette a „zárt” és a „nyílt” gondolkodást.

 

Hasonló szembeállítás az, amely a gondolkodás stílusa szerint különbözteti meg a differenciáltan gondolkodókat a differenciálatlanul gondolkodóktól (Schroder, 1971). Bármelyik tipológiát választjuk, a politikai-ideológiai érték polaritás buktatóit mindenképpen elkerüljük.

 

A tekintélyelvűség, zárt gondolkodás, a leegyszerűsítő kognitív stílus empirikus vizsgálatai egyértelműen arra utalnak, hogy a személyiséget formáló társadalmi-kulturális hatások eredményeképpen tipikus személyiségváltozatok jönnek létre, melyek eltérő módon fogadják be a társadalmilag megszerkesztett valóságot. Fejlődés-lélektani szempontból a tipológiát Piaget nyomán kiegészíthetjük az „asszimilációs” és az „akkomodációs” ellentétpárral. Az „asszimiláció” során a gyermek a már meglévő világképéhez idomítja a megszerzett ismereteket, míg az „akkomodáció” feladata a tapasztalati világhoz való alkalmazkodás (Piaget, 1970). Végső soron az sem kizárt, hogy az emberi agy két féltekéje közötti munkamegosztásra (McGilchrist, 2010) vezethető vissza. A jobb félteke a megértést az egészleges, „Gestalt” alakzatok szerint szervezi, míg a bal félteke az analízis-szintézis logika szerint dolgozza fel az információkat. A tipológia azonban bizonyosan kevéssé alkalmas arra, hogy a politikai rendszerek létrejöttét és működését magyarázhassuk általa, ami nem zárja ki, hogy együttjárás legyen az egyes típusok és az egyes politikai-ideológiai rendszerek között.

 

A tekintélyelvű személyiség klasszikus elméletéről és a vizsgálatsorozatról (The Authoritarian Personality, TAP) kiváló összefoglaló munkák jelentek meg (Fábián, 1999; Erős, 2001), ezért a következőkben csak rövid áttekintést nyújtunk. A Studes in Prejudice sorozat részeként 1950-ben megjelent TAP egy olyan felderítő, exploratív kutatássorozat összefoglalása, amely során módszertani szempontból jóformán csak az antiszemitizmus pszichológiai magyarázatára vonatkozó hipotézis koordinálta a kutatói szabadságot. A különböző nem reprezentatív mintákon 1945 és 1946 között lekérdezett kérdőívekben alkalmazott skálák (antiszemitizmus-skála, etnocentizmus-skála, politikai-gazdasági konzervativizmus -skála, potenciális fasizmus-skála) eredményeinek elemzése nem a vélemények eloszlására, hanem a kapcsolatok feltárására irányult. A leginkább ismert és a későbbi kutatásokban leggyakrabban alkalmazott potenciális fasizmus-skála (F-skála) kidolgozása azon a hipotézisen alapult, mely szerint az előítéletesség magyarázata a személyiség belső szükségleteihez kapcsolódik. A skála szerkesztésének céljait az alábbiakban foglalhatjuk össze: mérje az előítéletességet; ne kapcsolódjon konkrét politikai-ideológiai szervezethez; korreláljon az etnocentrizmus-skálával és tartalmazza a potenciálisan antidemokratikus személyiség jellemzőit. Az előítéletesség és a potenciális fasizmus egyfajta azonosítását feltételező F-skálát kilenc változó1 alapján szerkesztették.

 

Az új tekintélyelvűség

 

Az Adorno és munkatársai által kidolgozott „tekintélyelvűség” koncepcióval szembeni kritikák egyrészt a módszertani fogyatékosságokra (a többnyire fehér és középosztályhoz tartozók nem reprezentatív mintáinak torzítása, a skálák szerkesztése), az elméleti előfeltevésekben tetten érhető politikai-ideológiai elfogultságokra (a náci antiszemitizmus direkt feltételezése a csoportközi előítéletességben) és a baloldali tekintélyelvűség vizsgálatának hiányára vonatkoztak (Fábián, 1999).

 

A TAP koncepciójának és módszertani problémáinak korrekciójára több kísérlet történt. Az egyik legismertebb Milton Rokeach (1960) dogmatizmuselmélete, amely a tekintélyelvű gondolkodás általános, politikai-ideológiai orientációtól független jellemzőinek mérésére törekedett. Az F-skálával végzett korábbi kutatásokhoz hasonlóan, a dogmatizmus skálával végzett mérések – szemben a baloldaliakkal – szintén a jobboldali személyek magasabb tekintélyelvűségét igazolták.

 

A másik nagy hatású újragondolás – eltérően a TAP eredeti koncepciójától – a tekintélyelvűséget nem freudi személyiségproblémához, hanem szociális tanuláselméleti kerethez kapcsolja a tekintélyelvűséget. Altemeyer jobboldali tekintélyelvűség skálája (Right-Wing Authoritarianism Scale – RWA skála) a tekintélyelvű személyiségre jellemző, a TAP-ban már megfogalmazott három attitűdcsoportot tartalmazza: a legitim tekintélyeknek való behódolást, a konvencionalizmust, illetve a tekintélyelvű agressziót. A család vagy a korai gyermekkor szerepét Altemeyer is elismeri a három attitűd kialakulásában, azonban a TAP-nál kevésbé tartja fontosnak szerepüket (Altemeyer, 1981, 1988, 1994).

 

A koncepció felett a lélekharangot azonban nem a bírálatok, hanem a nyugati társadalomban végbement mélyreható gazdasági, politikai-ideológiai és életmódbeli változások kongatták meg. A XX. század második felében ezekben a társadalmakban szexuális forradalom ment végbe. A nukleáris család elvesztette monopóliumát, melyet korábban a magánélet kereteinek kijelölésében betöltött (Neményi,1988). A családban következésképpen mélyreható változások mentek végbe. A patriarchális mintát követő, az apa uralmára alapozódó nukleáris család a XX. században válságba került (Tomka, 2009: 122-135). A válások és újraházasodások, a házasságon kívüli együttélések, a házasságon kívüli születések, valamint a gyermekszám zuhanása összességében megtörte a nukleáris család monopóliumát a korai szocializációban, miáltal eltűntek az autoriter azonosulás interperszonális feltételei. A nők munkavállalása alapvetően megrendítette a hagyományos férfi szerepet. Az autoriter személyiség-koncepció elveszítette egyik támaszát, a családot.

 

A hidegháború végével eltűnt a liberális demokratikus értékeket valló nyugati civilizáció fő politikai-ideológiai ellenfele, mely genezisét tekintve szintén nyugati volt, csak éppen a tekintélyelvű és totalitariánus kommunista ideológia jegyében szerveződött. Az ellenfél elveszítése válságba döntötte a nyugati civilizációt. A történelemnek nemhogy nem lett vége, mint ahogyan Fukuyama remélte, hanem új szakaszba lépett, melyet Huntington találóan „a civilizációk összecsapásának” nevez (Hungtington, 2005). Az új, globális kihívásokat tartogató korszakban az állami szuverenitás elveszítette korábbi monopol szerepét, melyet a közélet szervezésében töltött be. Az autoriter személyiség koncepciója ezáltal elveszítette másik támaszát, az államot is.

 

A család és az állam kiesése azonban korántsem járt az autoritarianizmus visszaszorulásával. A tekintélyelvű személyiség túlélte a család és az állam szerepeinek atrofizációját. Az új tekintélyelvűség meghatározóinak feltárása során ezekkel a változásokkal kell számot vetnünk. Fontos megjegyezni, hogy az új tekintélyelvűség elmélete gender-semleges. Ami a családból és az államból megmaradt, az már semmiképpen sem jellemezhető férfiközpontúnak. A születő fiúk és lányok egyenlőbb eséllyel indulnak el az életben. Egyaránt lehetőségük van arra is, hogy tekintélyelvű módon éljék az életet, de arra is, hogy a liberális és demokratikus minták hassák át érzéseiket és gondolataikat.

 

Időközben a világot egészében fenyegető veszélyek jöttek létre. Ulrich Beck szerint az emberek a XXI. században olyan világba kerültek, ahol az önmaguk által előállított bizonytalanság feltételei közepette kénytelenek dönteniük saját jövőjük felöl. A döntést megnehezíti, hogy a rövid távú előnyök kiszámíthatatlan, hosszú távú károkkal terhesek. Ennek kapcsán beszél Beck a „félelem gazdaságáról”, melynek paradoxona, hogy minél jobban teljesít a jelenben, annál rosszabbat tesz a jövőnek (Beck, 1999).

 

Az autoriter személyiség mintái által lehetővé tett bizonyosság makro-és mikrostrukturális feltételeinek eltűnése kiélezte és az én ontológiai bizonytalanságérzetét (Laing, 1959), ami megnyitotta az utat az új tekintélyelvűség kialakulásához.

 

Nietzsche a személyiség kiformálódásával együtt járó szenvedés forrását a bizonytalanságban látja. Ilyen értelemben nincs különbség a régi és az új tekintélyelvűség között (Nietzsche, 2004:277.) Egyik sem képes arra, hogy életigenlő hajlamainak szabad utat találjon. A tekintélyelvű személy vesztesként kerül ki a bizonytalansággal folytatott küzdelemből, helyette annak irgalmatlan gyötrelme kínozza, hogy élnie kell. Régen a tekintélyelvű személyiség a nemzetállam és a család béklyóit választotta, melyek megkímélték a mérhetetlen és kiszámíthatatlan élettel való szembenézés veszedelmétől.

 

További elméletek, alternatív magyarázatok

 

A széles körben használt Wilson-Patterson Konzervativizmus Skála (Wilson-Patterson Conservatism Scale) alkalmazásával több empirikus kutatás is igazolta (Bouchard et.al, 2003) Wilson elméletét, mely szerint a konzervativizmus (és más társadalmi attitűdök) mögötti motiváció a bizonytalanságtól való félelem (Wilson, 1973).

 

A Rettegéskezelés elmélete (Terror Management Theory) a nem kiszámítható emberi lét összes szorongását az elkerülhetetlen haláltól való félelemre vezeti vissza. A folyamatos rettegést, és egyúttal a lelki-fizikai összeomlást a kultúrára épülő világértelmezés segítségével lehet elkerülni, amely rendet és a folyamatosság (hallhatatlanság) tudatát kínálja. A hagyományokhoz, intézményekhez és szimbólumokhoz kötődő kulturális világkép védelmet nyújt és biztosítja az önértékelést, ugyanakkor az eltérő kultúrákat egzisztenciálisan fenyegetőnek tekintheti. Az elmélet szerint a csoportközi előítéletet és/vagy az agressziót is a halálfélelem elkerülése motiválja, egyfajta biztonságot nyújtva a szorongás ellenében (Greenberg et al, 1986).

 

Az ambivalens előítélet (rasszizmus) amerikai elmélete nem idegen az egyenlőséget politikai-ideológiai szempontból preferáló (de nem megvalósító) közép-kelet európai volt szocialista országokban sem. Az elmélet szerint az ambivalens előítélet alapja a mindenki egyenlőségében való meggyőződés, valamint az egyén nem saját csoportjához tartozók (pl. vallási, szexuális orientáció, nem vagy rassz alapján elkülönülő külcsoportok) negatív és pozitív sajátosságainak észlelése közötti ellentmondás. A Protestáns Etika és az Egalitarizmus-Humanizmus Skála alapján az afroamerikaiakra vonatkozó előítélet-kutatások eredményei könnyen párhuzamba állíthatók a közép-kelet európai cigányok többségi megítélésével: az ambivalens előítélet a „mindig megtérülő kemény munka”, valamint a „minden ember egyenlő és a kevésbé szerencséseket segíteni kell” általánosan elfogadott amerikai értékek, és a fehérekhez viszonyítva kevésbé keményen dolgozónak látott, hátrányos helyzetű afroamerikaiak tapasztalata közötti ellentmondásból eredeztethető (Katz-Hass, 1988).

 

Az értékelméletek közül kiemelhetjük Rokeach elméletét, amely szerint az értékek olyan alapvető meggyőződések, kulturális alapelvek, amelyek az ember (vagy közösség) létezésének végső állapotára, céljaira (önmegvalósítás, egyenlőség, üdvözülés), vagy a tágan értelmezett életvitelre, magatartásmódokra (bátorság, becsületesség, erkölcsiség) vonatkoznak (Rokeach, 1973). Az elmélet alapján a cél- (optimális életcélok) és eszközértékekből (célhoz vezető út) vizsgálatára szerkesztett teszt nemzetközi sikere mellett a hazai alkalmazása is figyelemre méltó, mivel a magyar társadalom értékrendszerének elmúlt évtizedeket jellemző változásáról a Rokeach-féle értékteszt segítségével vannak gazdag empirikus ismereteink (Füstös-Szakolczay, 1994; Füstös-Szalma, 2010).

 

Az előítélet, mint életforma

 

Az új tekintélyelvűség empirikus vizsgálatának egy lehetséges elméleti hátterét kínáló magyarázata az interakcionista és a fejlődés- szempontú elméletekre támaszkodva, az életforma és a rituális sűrűség (ritual density) fogalmával értelmezi az előítéletességet (Fuchs – Case, 1989). Az előítéletességet értelmező kategória, a rituális sűrűség az interakciók csoportkereteinek nyitott, illetve zárt jellegén alapul. A csoportkeretek nyitottságától, illetve zártságától függ, hogy az interakciók élményanyaga mennyire „rituális”, azaz mennyire homogén. A nyelvi kódok tekinthetők a rituális sűrűség megjelenésének is. Collins a csoporthálózatokat „rítusszerkezetük” alapján sorolja magas, illetve alacsony sűrűségű típusokba (Collins, 1975).

 

A zárt csoportkeretek között az interakciók többsége azonos minták szerint zajlik. A magas rituális sűrűség változatlan csoportkeretek között zajló állandó interakciók eredménye, amelyet homogén közös élmények, valamint korlátozott nyelvi kódok jellemeznek, és amely „partikuláris csoportszempontokkal való egydimenziós azonosuláshoz vezet”, „egydimenziós fixációkat erőszakol rá a saját csoportra, ennél fogva csökkenti a kozmopolitizmus és egyetemesség alapjait” (Fuchs – Case, 1992: 502). Ezzel szemben az alacsony rituális sűrűséget kiterjedt szociális hálózatok és sokoldalú interakciók jellemzik. Az alacsony sűrűségre a szerteágazó kapcsolatok hálózata és – ennek köszönhetően – sokféle kulturális tapasztalat a jellemző. Az alternatív életformák megismerése és átélése során kevésbé valószínű, hogy ezeket másságuk miatti elutasítják. Az életstílusok esetlegességének (Luhman, 1984) elfogadása nem egyeztethető össze az előítélettel. Fuchs és Case úgy véli, hogy ez a megközelítés illeszkedik ahhoz a habermasi értelmezéshez, amely az előítéletet a szisztematikusan torzult kommunikáció megjelenésének tekinti, amely „…akkor következik be, ha a szimbolikus interakció cselekvőinek egyenlőtlen az esélyük véleményük kifejtésére, a másik véleményének bírálatára, a beszédaktusokban rejlő érvényességi igények felvetésére, illetve megkérdőjelezésére, valamint énazonosságuk megjelenítésére” (Fuchs – Case, 1992: 503).

 

Fuchs és Case bírálják az előítélet evolucionista megközelítésére alkalmas elméleteket (Parsons, Habermas, Kohlberg), amelyek azt feltételezik, hogy a fejlődési szakaszok egyirányúak, egyetemesek és megfordíthatatlanok. Fuchsék azt mondják, hogy a posztkonvencionális, egalitárius és előítéletektől mentes moralitás nem független a kontextustól. „Az erkölcsi tudat struktúrái tehát nem valamiféle fejlődési logikát követnek, hanem az életvilágok sűrűségviszonyaival változnak. (…) A modern társadalmakban alacsony és magas rítussűrűségű helyzetek léteznek együtt egymás mellett” (Fuchs – Case, 1992: 508).

 

A szerzők számára az előítélet – szemben a legtöbb szociálpszichológiai értelmezéssel – nem attitűd, hanem életforma. Az attitűdöket és kogníciókat a társas szokások és a mindennapi interakciók, vagyis az életforma következményének tekintik. „A rituális sűrűség fogalma arra ösztönöz, hogy kiterjesszük magának az előítéletnek a fogalmát. Ha „előítéletről” hallunk, jobbára bizonyos csoportok – kisebbségek, szubkultúrák – iránti sajátos attitűdök jutnak eszünkbe. Fejtegetésünk azonban azt sugallja, hogy nemcsak bizonyos gondolatok, de maguk az életformák is lehetnek előítéletesek.” (Fuchs – Case, 1992: 510).

 

A magas rituális sűrűség olyan életformával jár, amely leszűkíti az eltérő szociokulturális minták megismerését, a csoporttagok interakciói a saját csoportra korlátozódnak. A saját csoportra vonatkozó, konvencionális erkölcsi elvek úgy kondicionálódnak, hogy közben a csoporton kívüliekkel szembeni diszkriminatív attitűdök alakulnak ki. A magas rituális sűrűség kedvez a világ leegyszerűsített, abszolút értékek alapján történő szemléletének. Fontos sajátossága, hogy az erős kollektív érzelmekkel összekovácsolt csoportszolidaritás együtt jár a kívülállók kizárásával: „Az előítélet, mint életforma, szeretne visszajutni a tradicionális életmódhoz, az abszolút értékekhez, a fundamentalista vallási érzésekhez, az egyszerűen felépített világképhez, amelyek véleményünk szerint mind a magas rituális sűrűségű életforma következményei. A magas rituális sűrűség erős kollektív érzelmeket kelt, merev csoportszolidaritást és a kívülállóktól való szigorú elhatárolódást hoz létre. Az előítéletes mozgalmaknak ez a belső szerkezete az, ami a korszerűség elgondolásaival szembeszegül” (Fuchs – Case, 1992: 510).

 

A szociális dominancia

 

A szintézis igényével fellépő elméletet a szerzők inkább interdiszciplináris megközelítésnek, a különböző elemzési szinteket (individuális személyiség és attitűd, intézmény, társadalomszerkezet) egybefoglaló „koherens elméleti keretének” tekintik. Az elsődleges forrásnak felsorolt elméletekkel (tekintélyelvű személyiség elmélete, a politikai viselkedés Rokeach-féle értékelmélete, Blumer csoportpozíció elmélete, marxizmus, neoklasszikus elitelméletek, politikai attitűdvizsgálatok, közvélemény-kutatási eredmények, társas identitás elmélete, evolúciós pszichológia elméletei) ellentétben, a szerzők elzárkóznak a társadalmi dominancia elmélet kifejezetten pszichológiai vagy szociológiai minősítésétől.

 

A szociális dominancia elmélet alapgondolata szerint az emberi társadalmakra kivétel nélkül jellemző, hogy „csoportalapú társadalmi hierarchiák rendszereiként szerveződnek”, az alárendelt csoportok létezése természetes és célszerű. Ennek logikus és (talán) meglepő következménye, hogy a hierarchizált társadalmakban a megkülönböztetés vagy előítéletes sztereotípia általános, az emberi létezés természetes jellemzője, amely semmiképpen nem tekinthető abnormálisnak. A domináns és alávetett csoportokra tagolódás alapja a társadalmi értékek (hatalom, vagyon, rang) valamint az anyagi és szimbolikus javak eltérő mértékű birtoklása. Nem zárják ki az egyéni jellemzők (pl. képesség) szerepét a birtoklásban, de alapvetően a csoport funkciói a meghatározóak.

 

Az elmélethez kapcsolódó szociális dominancia orientáció (SDO) az egyenlőtlen és hierarchikus társadalmi csoportkapcsolatok értékelését, a csoportdominancia megítélését (helyeslését) kifejező egyénekre jellemző irányultság.

 

Az elméletre épülő és az SDO skálát alkalmazó empirikus kutatások nem igazolták a TAP tekintélyelvűségre vonatkozó olyan markáns következtetéseit, mint a gyermeknevelési szokások, illetve a pszichoanalitikus modell magyarázó szerepe vagy a tekintélyelvű gondolkodásmód patologikus jellege. Ezzel szemben az empirikus kutatási eredmények bizonyították az általános etnocentrizmus létezését, illetve a tekintélyelvűség konzisztens kapcsolódását a dominancia és elnyomás terminusokhoz, illetve pozitív kapcsolatát a politikai konzervativizmussal (Sidanius-Pratto, 1999). Ha nem is a megkülönböztetés, de az egyenlőtlenség, mint szükségszerűség tétele nem ismeretlen a szociológiában sem. A társadalmi rétegződés funkcionalista értelmezését leíró nagy hatású tanulmányban megfogalmazott állítások – minden társadalomban vannak fontosabb pozíciók, melyek betöltésére csak kevesek alkalmasak; a képzésük áldozatokat kíván, amit a társadalom külön jogokkal és javakkal honorál, amelyek intézményesítik a társadalmi egyenlőtlenséget – konklúziója a következő: minden társadalomban „pozitíve funkcionális és elkerülhetetlen” az egyenlőtlenség (Davis-Moore, 1945).

 

A rendszerigazolás

 

A Szociális Dominancia Elmélethez hasonlóan, napjaink egyik legnépszerűbb (mondhatni divatos) szociálpszichológiai elmélete, a rendszerigazolás elmélete szintén nagymértékben támaszkodik a relevánsnak tartott korábbi teóriákra, valamint több szociológiai és pszichológiai előzményre (pl. kognitív disszonancia-elmélet, társadalmi identitás elmélet, igazságosvilág-elmélet). A szerzők az un. önigazolás elméletek (Adorno és munkatársai, Katz és Braly, Lippmann) közös vonásának a sztereotípiák funkciójának az én (self) pozíciójának és viselkedésének védelmét tartják. Az önigazolás hipotézissel szemben megfogalmazott problémájuk, hogy nem magyarázza a negatív önsztereotipizálást vagy az igazolás nélküli sztereotipizálást. Az önigazolás elméletek a sztereotípiák konszenzualitását sem tudják értelmezni, mivel azok tartalmát az egyéni igazolásból eredeztetik. A csoportigazolás elméletek (szociális identitás, Tajfel Turner; szociális integráció, Schaff; társas alkalmazkodás, Katz) az önigazolás problémáját a csoportkapcsolatok szintén értelmezik. A racionalizáló funkciót ellátó sztereotípiák segítségével a csoportközi viselkedés „kollektív igazolása” történik, azonban a negatív önsztereotipizálás jelenségére, a csoportok közötti sztereotípiák konszenzuális jellegére ezek az elméletek sem adnak magyarázatot.

 

A saját csoportról alkotott negatív sztereotípiára választ kínáló rendszerigazolást olyan pszichológiai folyamatnak tekintik a szerzők, amely a személyes és csoportérdekek ellenére is legitimizálja az aktuális társadalmi berendezkedést. A rendszerigazolás elmélete a társadalmi és politikai rendszerek racionalizálásának motivációjára, az egyenlőtlenségek és hátrányok fennállására próbál magyarázatot adni a személy saját önérdekével ellentétes (az énmegerősítés pszichológiai és a racionális önérdek gazdasági elméletei alapján nem várható) attitűdök alapján. Az elmélet fő célja egyrészt annak megértése, hogy az emberek – személyes és csoportérdekeikkel ellentétben, az emberek miért nyújtanak ideológiai és kognitív támogatást a fennálló hatalom (status quo) számára, illetve ennek a támogatásnak milyen társadalmi és pszichológiai következményei vannak - különösen a hátrányos helyzetű csoportok tagjait tekintve (Jost-Banaji, 1994).

 

Régi és új tekintélyelvűség

 

Az új tekintélyelvűség kialakulása során figyelembe kell venni, hogy a globalizáció kikezdte a világban az autochton tekintélyelvű rendszerek létalapjait, akár nemzeti, akár birodalmi államra gondolunk. Az állami szuverenitást korlátozó új politikai-gazdasági rend jött létre. A multinacionális gazdasági vállalatok „felülről”, a helyi, regionális érdekek „alulról” korlátozzák az állami szuverenitást, melyet az EU intézményei laterálisan tovább korlátoznak. A régi és az új tekintélyelvűség között nincs különbség abban, hogy mindkettő szembefordul a felvilágosodással. Az új tekintélyelvűség azonban új kognitív és emocionális béklyók választására kényszerül, mivel a régi béklyók társadalmi és lélektani alapjai megsemmisültek. A tudattalan kikerült magánszférából, s a nyilvános diskurzus részévé vált. Az új tekintélyelvűség a demokratikus társadalom politikai tudattalanjából meríti tartalmait, melynek során tagadja az emberek egyenlőségét, újra írja a múltat, újra felfedezi a Gemeinschaft értékeket. Az egyéni siker tényleges lehetetlenségét a választott csoport vélt vagy valós sikerességével cseréli fel. Régen a bizonytalanság okozta szorongás csillapítására a személy készen találta a nemzetállamban és a vele kongruens családban a tekintélyt, mely szilárd társadalmi és lélektani alapot biztosított számára ahhoz, hogy megtalálja önmaga önmagán kívül a pótlékát a Mozgalomban, a Pártban, a Nemzetben. Az új feltételek között a tekintélyelvű személyek valójában egyedül vannak, csak egymásra számíthatnak. A Hálózat számukra a Nemzet és a Család. Nincs más támaszuk, csak a másik, aki ugyanaz, mint ők. Velük szemben áll az egész világ.

 

Célunk, hogy a magyar társadalomból vett reprezentatív és réteg mintákon végzett vizsgálatok révén feltárja az új tekintélyelvűség tüneteit, a tüneteket szervező társadalomlélektani struktúrákat, valamint a meghatározó szociológiai tényezőket. Tézisünk: az új tekintélyelvűséget nem a tekintély megléte, hanem éppen annak hiánya termeli.

 

Szakirodalom

Adorno, T. W., Frenkel-Brunswik, E., Levinson, D. J., & Sanford, R. N. (1950). The Authoritarian Personality. New York: Harper and Row

Altemeyer, B. (1981). Right-wing Authoritarianism. Winnipeg, Manitoba, Canada: University of Manitoba Press.

Altemeyer, B. (1988). Enemies of Freedom. Winnipeg, Manitoba, Canada: University of Manitoba Press

Altemeyer, B. (1994). Reducing prejudice in right-wing authoritarians. In M. P. Zanna and J. M. Olson (Eds.), The psychology of prejudice: The Ontario symposium (Vol.7, pp. 131-148). Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.

Angelusz Róbert: A láthatóság görbe tükrei. Budapest, Új Mandátum, 2000.

Arisztotelész: Politika. I. könyv. Gondolat, Bp. 1969.

Beck, Ulrich, 1999: Világkockázat-társadalom. Az elveszett biztonság nyomában. Szeged, Belvedere Kiadó.

Bibó István: Válogatott tanulmányok I-III. Magvető Könyvkiadó, 1986.

Bouchard, T.J. et al. (2003), Evidence for the Construct Validity and Heritability of the Wilson-Patterson Conservatism Scale, Personality and Individual Differences, 34, 959-969

Collins, R. 1975. Conflict Sociology. Toward an Explanatory Science. New York, Academic Press

Davis, K. Moore, W. E. (1945): Some Principles of Stratification. American Sociological Review, 1945. No 2. 242—249. o. magyarul: Davis, K. – Moore, W.E.: A rétegződés néhány elve. In.:

Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum, 1999.

Erős Ferenc: Analitikus szociálpszichológia. Új Mandátum, Bp. 2001.

Erős, F. 1986. Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus. Budapest:Gondolat

Fábián Zoltán: Tekintélyelvűség és előítéletek. Új Mandátum, Bp., 1999.

Fuchs, S. – Case, C. 1989. Prejudice as Lifeform. Sociological Inquiry, 59, 301–317. oldal. Magyarul: Az előítélet, mint életforma. Szociológiai Figyelő, 1992. 2. és (Lengyel Zs. vál.) (1997): Szociálpszichológia szöveggyűjtemény. Budapest, Osiris Kiadó

Füstös László, Szalma Ivett: Value Space of Hungary in the European Value Space. In: Füstös L, Guba L, Szalma I (szerk.) European Social Register 2010. Budapest: L'Harmattan, 2010.

Füstös László-Szakolczay Árpád: Értékek változásai Magyarországon, 1978-1993. Kontinuitás és diszkontinuitás.

Greenberg, J. –Pyszcynski, T.A.-Solomon S: The Causes and Consequences of a Need for Self-esteem: A Terror Management Theory. In: Beumeister, R.F. (szerk.): Public Self and Private Self. New York, Springer-Verlag, 1986. 189-212.

Haffner,S. (2008): A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban. Európa Könyvkiadó, 2008.

Horkheimer, M. (Hrsg.): Studien über Autorität und Familie. Forschungsberichte aus dem Institut für Sozialforschung. Librairie Félix Alcan, Paris 1936.

Huntington, Samuel P. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa Könyvkiadó Kft. 2005

Jost, J.T. – Banaji, M. R. 1994. The Role of Stereotyping in System-justification and Production of False Consciousness. British Journal of Psychology, 33. 1-27. Magyarul: Jost, J.T.- Banaji, M.R. : A sztereotipizálás szerepe a rendszer igazolásában, a hamis tudat képződése. In.: John T. Jost: Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Katz, I. – Hass, R. (1988): Racial ambivalence and American value conflict: Correlational and priming studies of dual cognitive structures. Journal of Personality and Social Psychology, Vol. 55,pp. 893-905.

Laing, R.D. 1959.The Divided Self. An Existential Study in Sanity and Madness. Penguin Books.

McGilchrist, I. 2010. The Master and His Emissary. The Divided Brain and the Making of the Western World. New Haven: Yale University Press.

Neményi Mária: A család - Pro és kontra, 1988. Gondolat, Budapest.

Nietzsche, F.W. (2004) Korszerűtlen elmélkedések. Atlantisz, Budapest.

Piaget, J. 1970. Válogatott tanulmányok. Budapest:Gondolat.

Rokeach, Milton: The Nature of Human Values. New York, 1973, The Free Press.

Schroder, H.M. 1971. Conceoptual Complexity and Personality Organization. In H.M. Schroder, P. Suedfeld (eds.) Personality Theory and Information Processing. New York: Holt, Rinehart-Winston.240-273.

Sebastian Haffner: A Német Birodalom hét fõbûne az elsõ világháborúban. Európa Kiadó, Budapest 2008., 205 p.

Sidanius, J.- Pratto, F.: Social Dominance. An Intergroup Theory of Social Hierarchy and Oppression. Cambridge, 1999. Cambridge University Press. Magyarul: Sidanius, J. – Pratto, F. A társadalmi dominancia. A társadalmi hierarchia és elnyomás csoportközi elmélete, Osiris, Budapest, 2005.

Tomka Béla. 2009. Európa társadalomtörténete a 20. században. Budapest:Osiris

Wilson, G.D. (1973) The Psychology of Conservatism Academic Press, London.

 

 

11. Konvencionalizmus (merev ragaszkodás konvencionális középosztályi értékekhez). 2. Autoriter alárendelődés (sajátcsoport idealizált tekintélyeinek kritikátlan alárendelődés). 3. Autoriter agresszió (általános készenlét, konvencionális értékek megsértőinek büntetése). 4. Anti-intracepció (szubjektivitás, fantázia, gondolkodásbeli rugalmasság hiánya). 5. Babonaság és sztereotípia (hit az egyéni sors misztikus meghatározottságában, merev kategóriákban gondolkodás). 6. Hatalom és „keménység” (uralkodás-alárendelődés, erős-gyenge, vezető-vezetett dimenziók, hierarchikus viszonyok, tekintély-figurák, erő és keménység). 7. Destruktivitás és cinizmus (általános ellenségesség, emberi értékek megalázása). 8. Projektivitás (hiedelmek: a világ veszélyes és kegyetlen, tudattalan érzelmi impulzusok kivetítése). 9. Szex (fokozott szexuális érdeklődés).