Túlélési stratégiák a lágerekben

---

Írta: Dancs istván-Pásztor András

 

A német megszállás után a magyar és a német hatóságok mindent elkövettek, hogy valódi szándékaikat titokban tartsák. Propagandájuk két alapvető elemre épült. Egyrészt azt hangsúlyozták, hogy a zsidókat hadászati okokból szállítják el a határvidékekről. Másrészt azt sulykolták, hogy a deportáltakat dolgozni viszik Németországba vagy valahová Magyarországra. A célállomásról különféle verziók keringtek: Hortobágy,¹ Dunántúl,² „Kenyérmező”, Rahó. Ezek a hazugságok természetesen hosszú távon nem voltak tarthatók. Hamar sorra kerültek az ország belsejében lévő zsidó közösségek is, és ezt már nehezen lehetett volna a hadihelyzetre fogni.

 

A megtévesztés ennek ellenére működött. A vagonba zsúfolt deportáltak közül sokan csak a határon döbbentek rá, hogy becsapták őket. Herskovits Margit ungvári varrónő szerint: „Úgy mondták, hogy a Dunántúlra visznek munkára, mikor azonban a határra értünk, szorongva láttuk, hogy utunk Lengyelország felé vezet.”³ Egy dombói kereskedő úgy emlékezett, hogy „Még útközben is azt hittük, hogy Debrecenbe vagy Magyarország más részébe visznek bennünket – mindaddig, amíg megérkeztünk Kassára”⁴

 

Mások sejtették, hogy mi vár rájuk. Az egyik deportált férje Magyarországra menekült lengyelektől tudta, „hogy mi fog történni velünk és rettenetesen elkeseredett volt.”⁵ Farkas Lajos hírlapíró ugyanakkor így emlékezett: „Akkor ez a név, Auschwitz még nem jelentett számunkra semmit”.⁶ Valószínűleg ez volt tipikusnak tekinthető.

 

Túlélni Auschwitzot

A 2088 jegyzőkönyv több mint negyedében, 580 dokumentumban összesen 752 esetben vallanak a rabok valamilyen túlélésüket segítő tettről. Úgy festhet tehát, hogy a halálgyár embertelen körülményei, a pusztulás folyamatos jelenléte felerősítette a végsőkig elgyötört emberekben az életösztönt. Ne felejtsük el azonban, hogy a DEGOB-adatbázis túlélők visszaemlékezéseire alapul. Éppen az lenne tehát a különös, ha az önmentési, aktivitási intenzitás alacsony szinten állna.

Az önmentési stratégiákat az 1. ábra foglalja össze.

 

1. ábra. Az Auschwitz-sorstípusúak önmentési stratégiái Auschwitzban

 

Az ábrán jól látszik, hogy a legelterjedtebb önmentési forma az enyhébb fokú szabályszegés volt (34 %). Ez elsősorban élelem lopását, lágerargóban „organizálását” jelentette. Ezt nagyban elősegítette, ha valaki olyan beosztásban dolgozott, ahol erre lehetősége nyílt.

Egy fiatal beregszászi lány például így emlékezett: „Később egy épületben dolgoztam, amelyet Lederfabriknak hívtak […]Ott nagyon jó dolgom volt, mert bőven lehetett organizálni. Voltak fiú-ismerőseim is, azok is hozzásegítettek mindenhez. Ez persze tilos volt, de meg lehetett mégis csinálni.”⁷

 

Aki konyhára került, sokféle módon tudott magán és társain segíteni. Lebovits Fanni az egyik krematórium tőszomszédságában dolgozott: „Minthogy éjjeli beosztásom volt a konyhán, mindég láttam a nagy tüzet a krematóriumból. Azokat a férfiakat, akik már nagyon gyöngék voltak a sok munkától, bezárták egy külön blokkba- néha sikerült nekik átdobnunk egy kis kenyeret, vagy káposztát- és láttuk amint éjnek idején ebből a külön blokkból az embereket autóra tették és vitték a krematóriumba.” Elmondása szerint nem csak étellel segítette fogolytársait. Amikor Dr. Mengele néhány gyermeket a gázkamrába küldött, „akkor sikerült nekem 2 gyereket megmenteni, úgy, hogy bevittem őket egy másik blokkba és addig bújtattam őket, amíg a választás lezajlott. Amennyire csak módomban állt igyekeztem embertársaimon segíteni.”⁸

A legtöbb „organizációs lehetőség” az ún. Kanada munkacsapat tagjai előtt nyílt. A birkenaui láger BIIg szektorában több tucat hatalmas barakkban voltak felhalmozva a táborba érkezett (és legtöbbször rögtön meggyilkolt) deportáltak ruhái és más holmijai. 1944 nyarán sok magyar zsidó nőt küldtek ide dolgozni.

 

„Irigylésre méltó hely volt, nem kellett éhezni, jutott néha külön egy-egy falat…A transzportok által hozott csomagokat mi szortíroztuk, azokban mindig akadt ennivaló, amihez titokban hozzá tudtunk jutni, ez megmentett minket az éhhaláltól.” – emlékezett egy munkácsi testvérpár.⁹ Hasonlóan pozitív képet festett erről a beosztásról egy 16 éves beregbródi lány: „Ruháktól, ennivalótól, ágyneműtől kezdve a legdrágább ékszerig, féltve őrzött levelekig és fényképekig minden található volt itt. Kezünkön a legszebb dolgok mentek keresztül, hiszen ide mindenki a legjobbját hozta magával, mert arra senki sem számított, hogy még azt az egy hátizsákot sem hagyják meg neki.…A mi munkánk aránylag könnyű és jó volt, mi pl. szelektálás alá se estünk már, nem kellett állandóan remegnünk az életünkért.”¹⁰

 

„Itt jó dolgunk volt, mert az érkező transzportok ennivalóját fogyasztottuk és ruha nemüket is tudtunk szerezni.”¹¹- világított rá a Berger-testvérpár a lényegre: ételhez lehetett jutni, illetve olyan tárgyakhoz, amelyeket a tábor feketepiacán további élelemre lehetett cserélni.

Mindennek természetesen rizikója is volt. Az „organizálás” komoly büntetést vont maga után, ha észrevették. „A munkánál SS katonák ügyeltek fel, nagyon rosszul bántak velünk. Ha valaki a transzportoktól elvett csomagokból, azaz élelemből evett valamit, vagy ha a piszkos ruháinkat fel akartuk cserélni tisztával, akkor 25 botütést kaptunk.”¹²

 

Kulcsfontosságú volt az életben maradás szempontjából, hogy a táboron belüli szelekciókat elkerüljék a foglyok. Különösen azok voltak veszélyben, akik legyengültek, és így nagy valószínűséggel a következő szelekciót nem vészelték volna át. Ekkor csak a kiválasztás előli, lágeren belüli szökés jelentett megoldást. A 14 éves técsői kislányt, Lázárovits Sárit fizikailag és idegileg is halálosan kimerítették a megpróbáltatások. „Dolgozni nem jártam, hajnalban keltünk, még egész sötét és csillagos volt az ég, fáztunk, mert megérkezésünkkor a fürdőben elvették ruhánkat és egy vékony ruhát kaptunk, abban álltunk órákon keresztül, sokszor a legnagyobb esőben, sárban, úgyszintén forró, tűző napon is. A cipőnk rongyos volt, majdnem mezítláb voltunk.” Nem csoda, hogy a szelekción a halára ítéltek közé került. „ A C. Lagerben állandóan választások voltak, amikor a gyengébbek közé tettek, én mindig átszöktem.”¹³

 

Az Auschwitzba hurcolt magyar zsidók ellenállási stratégiája kapcsán fontos megemlíteni az ún. Sonderkommando-lázadást. Ez egy olyan, főleg zsidókból álló munkacsapat volt, amely a krematóriumokban dolgozott. Fő tevékenysége a meggyilkoltak testeinek elégetéséből állt. A nácik pontosan tudták, hogy a különítmény emberei tisztában vannak a tömeggyilkosság mechanizmusának minden részletével. Ezért időről időre kivégezték az egységet. A Sonderkommandóban dolgozóknak ezért még kevesebb vesztenivalójuk volt, mint a többi fogolynak: ők egészen biztosan a halál fiai voltak. 1944 nyarán a Sonderkommando jelentős része magyar férfiakból állt, egyes beszámolók szerint a 900 fős különleges alakulatban 450 magyar fogoly dolgozott.

 

1944 szeptemberében a kommandó hírét vette, hogy hamarosan kivégzik őket, ezért elhatározták, hogy ellenállnak. Október 7-én ki is robbant a felkelés: a foglyok kövekkel és a környező gyárakból becsempészett robbanóanyaggal teli üvegekkel támadtak az SS-re. A krematóriumok környékén kitört a káosz. A zűrzavart kihasználva sonderkommandósok megnyitották a kerítést. A szolidaritás szép példájaként a szomszédos női tábor szögesdrótját is kivágták. A SS minden felkelőt elfogott és kivégzett. Estére a kommandó tagjainak nagy része halott volt, köztük sok magyar is. A DEGOB-mintában található fegyveres ellenállási példák nagy része Sonderkommando-lázadás eseménysorát örökíti meg.

 

Önmentési stratégiák más táborokban

Auschwitzból több tízezer magyar zsidó került más táborokba. Ha az önmentés és ellenállás stratégiáit ezekben a lágerekben vizsgáljuk, elsőként az esetszám nagysága tűnik ki: 1315 dokumentum 1673 esetében említenek a túlélők valamilyen aktív lépést. Ez az összes auschwitzi sorstípust tartalmazó jegyzőkönyv 44 százaléka, vagyis a deportáltak közel fele ekkor megpróbált tenni a túlélésért, vagy tanúja volt ilyen eseteknek. Az adatokat a 2. ábra foglalja össze.

 

2. ábra. Önmentés más táborokban (Nem Auschwitzban)

 

A domináns stratégia itt is az önérdekű, enyhébb mértékű szabályszegés volt. Jelentőssé vált viszont a szökési próbálkozások száma. Az elsőre a legtöbb példát ismét az Auschwitzból ismert „organizáció” jelentette. Két magyar asszony a plaszówi koncentrációs táborba került. „Már alig bírtunk járni a gyengeségtől, nagyon éheztünk. Ekkor a mi kettőnk sorsa egy kicsit megjavult. Ugyanis egy ruhamagazinba kerültünk. Ott sikerült szereznünk egy-egy ruhadarabot és azután azt elcseréltük ennivalóért”¹⁴

 

A szökések főleg a táborok evakuációjának idején, a lágerrendszer összeomlásának káoszában voltak jellemzők. Egy aknaszlatinai asztalost sorstársaival együtt egy ilyen „halálvonatra” zsúfoltak fel: „Itt azután vonatra tettek bennünket. Útközben láttunk közeledni 2 repülőgépet, mire az SS katonák kiugrottak a waggonból. A repülők belőttek a waggonba s egy bajtársunk meghalt. Erre nagy zűrzavar keletkezett, amit sokan arra használtak fel, hogy szökést kíséreltek meg. Akiket az SS katonák észrevettek, azt lelőtték.”¹⁵ Egy magyar asszony visszaemlékezései szerint nem csak a szökés megtorlása volt a halál. A végtelenül kiéheztetett fogolycsapatot Stutthofból hajtották gyalogmenetben nyugat felé: „egyszer két asszony, akiknek bátorságot adott az éhezés, elment répát lopni a mezőre. Ehhez igazán nagy bátorság kellett. Az egyiket agyon is lőtték, a másikat majd agyonverték”.¹⁶

 

A végső napok káoszát jól jellemzi egy galántai varrónő története, aki többedmagával megszökött az evakuációs menetből: „Akkor már nagyon sokan megszöktek. Huszad magammal én is meg akartam szökni. Az erdőbe mentünk, láttunk SS-eket, megijedtünk tőlük, de akkor már ők is féltek. Elbújtunk mélyen az erdőben, nagyon esett, betakaróztunk falevelekkel. Egyszer csak jött egy lengyel hadifogoly, bevitt bennünket a faluba egy pajtába, ott lefekhettünk.”¹⁷

 

Egy Bergen-Belsent is megjárt deportált szintén megszökött, de őt elfogták „Amikor Wolfenbe érkeztünk, kilencen megszöktünk, hogy bevárjuk az amerikaiakat. Reméltük, hogy másnapra már szabadok leszünk. A Gestapó azonban megtalált és elfogott. Átadtak a civilrendőrségnek.” Története azonban szerencsés véget ért. „Valószínűleg azért, mert már nagyon közel voltak az amerikaiak, nem bántottak és másnap el is engedtek”¹⁸

 

Mi kellett a túléléshez?

Az Auschwitz sorstípusba 2088 jegyzőkönyv tartozik. Aktív önmentésről összesen 2373 esetet találtunk, ami azt jelenti, hogy egyes jegyzőkönyvekben több időszakban és többféle önmentési aktusra lehet bukkanni. Annyi bizonyos, hogy az önmentő aktivitás nagyon erősen átszövi a dokumentumegyüttest. Mindebből talán levonható az a konzekvencia, hogy ha az életben maradáshoz nem is volt elengedhetetlen az önsegítés valamilyen formája, de nagyban megnövelte a túlélési esélyeket. Egy másik figyelemre méltó tény, hogy az esetek négyötöde (1895) a lágerekben történt. Mindez akár jelentheti azt is, hogy a magyar zsidók az utolsó utáni pillanatig beletörődtek sorsukba, és a tömeges aktivitásra csak a halál folytonos jelenléte késztette őket.

 

 

3. ábra. Az összes önmentés megoszlása (Auschwitz-sorstípus)

 

Az ábra alapján látható, hogy a kisebb mértékű szabályszegések majdnem az összes önmentő cselekedet felét teszik ki, a szökések, bujkálások pedig közel negyedét. Ha a szabályszegések súlyosságától eltekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy az előírások, törvények, parancsok áthágása összességében közel az esetek kétharmadára (62%) volt jellemző. A mások érdekében kifejtett tevékenység viszont igencsak csekély: 9 %. Némileg túlszimplifikálva ezt a rendkívül bonyolult kérdéskört azt mondhatnánk, hogy a túlélés „receptje” a szabályok be nem tartásából, a lehetőség szerinti szökésből és egy nagy adag önzésből állt össze.

Фильчаков прокурор харькова