Ellenállás és önmentés a vidéki zsidóság 1944-es elhurcolása során


Túlélési stratégiák - projekt

 

A holokauszt áldozatait gyakran érte a vád, hogy nem fordultak szembe gyilkosaikkal, hanem úgy vonultak a gázkamrákba, mint „a vágóhídra menő birkák”. Ez a szemlélet csak és kizárólag a fegyveres harcot tekinti ellenállásnak. A náci népirtási szándékokkal ugyanakkor harcba lehetett szállni kézigránátok és géppisztolyok nélkül is. Az elrejtőzés, a szabályok be nem tartása, a vesztegetés mind olyan fegyverek voltak, amelyek végső soron zsidó életek megmentéséhez, tehát a népirtók szándékainak megakadályozásához vezettek.

 

 

 

Magyarországon 1944-1945-ben jórészt hiányoztak egy zsidó fegyveres ellenállási mozgalom feltételei. Távol volt a potenciális harcosok többsége: a hadra fogható életkorban, jó fizikai kondícióban lévő férfiak jelentős része munkaszolgálatát töltötte erős katonai felügyelet alatt. Nem volt idő: a magyar zsidóság gettósítása és a vidékiek deportálása néhány hét alatt lezajlott. Nem volt komolyan vehető nem zsidó ellenállás mozgalom, amelyhez csatlakozni lehetett volna: a lázadó zsidók Európában mindenütt kisebb-nagyobb mértékben számíthattak a helyi ellenállási mozgalmak támogatására, de Magyarországon ilyen nem alakult ki.

 

A magyar zsidók önmentési stratégiái között tehát nem találjuk meg a fegyveres ellenállást. Különösen nem a tavaszi-nyári tömegdeportálások idején, amikor a vidéki zsidóságot a holokauszt történetében példátlan gyorsasággal elhurcolták. A következőkben az Auschwitz-sorstípusú túlélők aktivitási (önmentési, ellenállási) jelenségeit vizsgáljuk meg az 1944 tavaszi-nyári időszakban.

 

Önmentési stratégiák a gettósítás előtt (1944. március-április)


A gettósítás megindulása előtti időszakban a 2088 jegyzőkönyvből 75-ben számolnak be valamilyen önmentési, ellenállási lépésről. Ez a teljes részminta 3,5 százaléka. Úgy tűnik tehát, hogy a rendeletözönnel nagyon kevesen szegültek szembe. A magyar zsidók túlnyomó része törvénytisztelő állampolgárként élte az életét. Legtöbbjükben fel sem merült, hogy ne engedelmeskedjen hazája hatóságainak, az aktív ellenállásról nem is beszélve. A rendeletek (például sárga csillag viselése) megszegése általában internálással (azaz bebörtönzéssel) járt, de néha még súlyosabb következményekkel is számolni kellett. Így a szabályszegés rizikója is nagynak tűnt.

 

A korszak különböző önmentési stratégiáit a 1. ábra foglalja össze.

 

1. ábra. Önmentési stratégiák az Auschwitz-sorstípusúak között, 1944. március-április (kerekített adatok)

DEGOB-tanulmany-Onmentesvideken_html_1abra

 

Mivel ebben az időszakban a zsidók számára a legsúlyosabb megpróbáltatást a szinte naponta rájuk zúduló jog- és vagyonfosztó rendeletek jelentették, logikusnak tűnik, hogy a legelterjedtebb önmentési forma a szabályok alóli kibújás, az előírások negligálása volt. (Aktivitási skálánkon ezek az esetek főleg az „enyhébb szabályszegés önérdekből” kategóriába tartoznak.)

 

Sokan az értéktárgyaikat akarták elrejteni. Egy turjarákói család például az arany ékszereit dugta el, de a hatóságok rájöttek és összeverték őket.1 Mások keresztény ismerőseiknek adták át javaikat megőrzésre. Egy vágsellyei férfi erről így számolt be: „Egy kamrában elástunk pénzt, ékszert, sok értékes holmit. Most otthon voltam és már csak a hült helyét találtam ezeknek a dolgoknak. Egy keresztény ismerősünknek is adtunk ruhaneműt megőrzésre, de pár nap múlva visszaadta, hogy nem meri magánál tartani.”2

 

Volt, aki az állandósuló atrocitások ellen tiltakozni próbált a hatóságoknál – nem sok sikerrel. „1944. 04. 22-től kezdődően mindennap összeszedtek házakból 12-15 jómódú zsidó embert, az ottani kaszárnyába vitték, és össze-vissza verték. Egyik nap én is sorra kerültem, hiába mondtam, hogy ártatlan vagyok, én a ház közelében sem voltam, félholtra megvertek a katonák. Panaszt tettünk a községháza jegyzőjénél, hogy tegyen ez ellen valamit, mert amíg lehetett mindig védett minket, de most nem tudott rajtunk segíteni.”3

 

Bár a minta kis elemszáma messzemenő következtetések levonására nem jogosít fel, de jelzésértékű, hogy az enyhébb típusú szabályszegések (élelmiszerlopás, csempészés, megvesztegetés, az értékek rejtegetése) a női visszaemlékezők között, míg a „komolyabbak” (kijárási utazási tilalom megszegése, csillagviselés elmulasztása) a férfiaknál voltak jellemzőek.

 

Önmentési stratégiák a gettósítás időszakában (1944. április-május)


A gettósítás időszaka jelentős emelkedést hozott az ellenállási, önmentési lépések számában. Ebből a néhány hetes periódusból már 216 jegyzőkönyvben (10,3 %) olvashatunk ilyen esetekről, szám szerint 252-ről. Az említések 61,5 százaléka mások menekülési próbálkozásairól szól. Úgy tűnik tehát, hogy az egyre extrémebb helyzet egyre több embert sarkallt arra, hogy szakítson az engedelmesség stratégiájával és forduljon szembe a hatóságokkal. Ezt támasztják alá a 2. ábra adatai is. Itt jól látszik, hogy az önmentési, ellenállási lépések többsége (47 %) már radikálisabb, mint korábban, és a szökés, bujkálás kategóriájába tartozik. Az üldözöttek egy része tehát adekvát választ adott szabadságának korlátozására. Nem meglepő módon az adatok azt mutatják, hogy ezt lépést jobbára (62 %) férfiak tették meg.

 

2. ábra. Önmentési stratégiák a gettósítás során (kerekített adatok)

 

DEGOB-tanulmany-Onmentesvideken_html_2abra

 

A szökések gyakran sikertelenül végződtek. „Fentnevezett Müller Eszter még elvitel előtt elszöktem egy másik faluba, egy szökésben lévő másik családdal itt összetalálkoztam, egy erdőben készítettünk bunkert, itt voltunk két hétig. A velünk hozott kekszen éltünk, éjjel kilopakodtunk a faluba, szereztünk kenyeret és élelmet. Két hét után egy reggel bevilágítottak a bunkerbe, bottal belyukasztották, abból megtudtuk, hogy valaki elárult bennünket.”4 A következő eset jól mutatja, hogy a jó szándékú segítők és az anyagi lehetőségek sem minding bizonyultak elégnek a sikeres szökéshez: „A német bevonulás idején hazautaztam Szerencsre és innen vittek be édesanyámmal együtt a sátoraljaújhelyi gettóba. Összeismerkedtem ez sátoraljaújhelyi keresztény úrinővel, akinek odaígértem minden ékszeremet, ha édesanyámmal együtt megszöktet a gettóból. Sikerült is kivinnie bennünket a saját lakására, ott bezárt egy kis szobába, a férje pedig felutazott Budapestre, hogy nekünk keresztény iratokat szerezzen. Időközben valaki feljelentett bennünket és egy délelőtt megjelentek a lakásán a detektívek.”5

Egy 17 éves alsó-kálinfalvai cipész családostul szökött, de ő is sikertelen volt: „M. év 04 hóban, amikor megkezdődtek a gettóban való bevonulások, én megszöktem a hozzátartozóimmal együtt és a falumhoz közeli erőben bujkáltunk. Közben a csendőrök köröztek, és sajnos megtaláltak.”6

 

A kisebb kockázattal járó, a mindennapi élethez valamilyen formában szükséges enyhébb szabályszegéseket ebben a szakaszban is inkább a nők követték el (vagy számoltak be róluk): a 27 jegyzőkönyvből 17-ben nők az elbeszélők. Az ennivaló beszerzése női feladat maradt, és némi vesztegetéssel ezt néha meg lehetett oldani. Az ungvári Schönberger Edit és Herschkovics Regina elmondták, hogy helyi „rendőrök vigyáztak ránk, akiket meg lehetett vesztegetni, és ilyenkor megengedték, hogy vásárlás céljából a városba mehessünk.”7 Előfordult persze, hogy az ungvári gettóból férfiak is kijártak élelemért. Schönwirth Izidor csicseri napszámos erre így emlékezett: „A rendőrök igen rendesen viselkedtek. Aki egy kis pénzt adott nekik pálinkára, azt kiengedték a városba vásárolni, természetesen csillag nélkül. Ilyen módon meg lehetett volna szökni, én azonban nem akartam a szüleimtől megválni.”8

 

Schönwirth utolsó félmondata jelentős problémára világít rá. Sokan a siker reményével kísérelhették volna meg a szökést, de idős szüleiket vagy éppen kisgyermekeiket nem akarták elhagyni a bajban. Schneider Herta 1944. április 19-én éppen kenyérért állt sorban szülőhelyén, Volócon, amikor egy keresztény ismerőse megszólította: „Kért, hogy szökjem meg és szóljak a szüleimnek is. Ő majd várni fog este a szőlőhegyen, szállingózzunk oda egyenként. Ha mind ott leszünk, elbújtat bennünket. Rögtön hazamentem és elmondtam apámnak a tervet. Ő jónak találta, de anyám habozott két kisöcsém miatt, akikkel nehezebb lenne a szökés.” Az édesanya azzal az érvvel bírta maradásra a család többi tagját, hogy - mint azt a hivatalos szervek hangoztatták - úgyis csak az országon belüli mezőgazdasági munkára viszik őket, így hát együtt maradnak a gyerekekkel és dolgozni fognak. A lány egyedül maradt életben az öttagú családból. A felsőapsai Rath-fívérek együtt élték túl a holokausztot. 1945-ben így emlékeztek a mátészalkai gettó végnapjaira. „Mikor meghallottuk, hogy el fognak bennünket vinni, egy csomó fiatalember összeálltunk, lehettünk vagy harmincan, összeadtunk pénzt és ékszereket, ezzel szereztünk iratokat és elszöktünk. Fentnevezett Rath Ernő is meg akartam szökni, de édesanyámra való tekintettel megmásítottam elhatározásomat.”9 Mindebből levonható a következtetés, hogy a szökési hajlandóság nagyobb volt, mint amit a minta kimutat.

 

A gettókba pénzt, ékszert, vagy más értékeket nem lehetett bevinni. Sokan természetesen mégis megpróbálták, még akkor is, ha csak pár percük maradt a csomagolásra. „Csak ennivalót vihettünk, ékszereinket és pénzünket természetesen eldugtuk és mégis magunkkal vittük. Később azonban a gettóba rendőrök jöttek, átkutattak mindenkit, és megtalálták a mi dolgainkat is, amit természetesen elvittek.”10

A gettósítás alatt viszonylag sok önzetlen segítséggel találkoztunk. Az összesen 35 másokért hozott áldozatvállalás a részminta 14 százalékát alkotja. A legtöbbször valamely családtagon próbáltak segíteni, mint ebben az esetben, ahol egy fiú kiszökött a gettóból, „mert édesanyámnak akartam egy kis élelmiszert szerezni, de ekkor elfogtak a csendőrök és nagyon megvertek.”11

 

Előfordult, hogy a deportálás előtt többen úgy gondolták, nekik már nem lesz szükségük az értékeikre, így azokat odaadták másoknak. A csepeli Weiss Manfréd gyárban robotoló Grün Erzsi deportálására június végén került sor. „Nagy izgalom, lárma és zaj mellett, ellepték a csendőrök a gyárat, nem lehetett megmozdulnunk. Odaadtuk a muszosoknak12 a pénzt, aranyat, én a gyűrűmet adtam oda. Azt akartuk, hogy legalább nekik legyen,13 aztán csomagoltunk.”14

 

Önmentés a deportálás során


A deportálás előtti napokban a gettókból gyűjtőtáboroknak kijelölt téglagyárakba, raktárakba, pajtákba vitték a zsidókat. (Az I-es és II-es deportálási zónákban sok helyen már eleve gyűjtőtáborokba zsúfolták őket, itt a „klasszikus” gettók ritkábban voltak.) A csendőrök egy utolsó brutális motozás után a legközelebbi pályaudvarra vagy vasútállomásra hajtották a zsidókat, ahol már várták őket a marhavagonok. A szerelvények általában 45 vagonból állnak, egy kocsiba átlagosan 70 (gyakran még több) embert zsúfoltak. Minden kocsiba egy vödör vizet és egy üres vödröt tettek a testi szükségletek elvégzésére. A vagonokat általában leláncolták és lelakatolták.

 

Miután hangos csattanással bezárult a vagonajtó, sokan a bedrótozott ablakok felé kezdtek nyomulni, hogy egy kis friss levegőhöz jussanak. A vödör víz nagyon hamar elfogyott. Természetesen arra nem volt hely, hogy mindenki leülhessen. Ezért az emberek gyakran napokig álltak egymásnak préselődve. Máskor feltornyozták a csomagokat, és egymást váltó csoportokban foglaltak helyet a padlón. Lefekvésről, alvásról szó sem lehetett. Hamarosan sírni kezdtek az éhes és szomjas gyerekek, a betegek rosszul lettek, az idősebbek és a gyengébbek elájultak.

A gyorsaság és szervezettség, amellyel a deportálásokat a magyar rendőrség, csendőrség és a közigazgatás végrehajtotta, nem sok teret hagyott az áldozatoknak az önmentésre. Legalábbis ezt tűnik alátámasztani, hogy ebből az időszakból csak 96 jegyzőkönyvben (4,6 %) tesznek ilyesmiről említést, 110 alkalommal.

 

3. ábra. Önmentés a deportálások során (kerekített adatok)

DEGOB-tanulmany-Onmentesvideken_html_3abra

 

Az adatok azt mutatják, hogy ezt az időszakot kétféle stratégiával próbálták átvészelni az üldözöttek. Túlnyomó többségük a deportálásokba beletörődve kísérelte meg helyzetét javítani, erre utal az enyhe szabályszegések 51 százalékos aránya. Mások radikálisabb lépésre szánták el magukat és megpróbáltak megszökni. Ezt az ilyen akciókról szóló beszámolók egyharmados aránya mutatja.

 

A szökési, elrejtőzési kísérletek egy része közvetlenül a bevagonírozás előtt történt. Antal Ilus, az Újpesti Izzó tisztviselőnője a budakalászi téglagyárba került. „Itt aztán 1 hétig bujkáltunk és megkíséreltük, hogy visszamaradjunk a vagonírozásnál.”15 Később megtalálták, Auschwitzba deportálták.

 

Jutkovics Mendel 1941-ben tanúja volt a Magyarországról deportált ún. „hontalan” zsidók lemészárlásának Ukrajnában. Az ott látottak mélyen belevésődtek, és a deportálás előtt az emlékek újraéledtek: „1944 májusában, amikor a többieket elszállították már a gettóból, visszagondolva arra, amikor 1941-ben az orosz fronton voltam, mint katona, láttam, mint vitték ki a lengyel származásúakat az országból és mit csináltak ezekkel a szerencsétlenekkel - elhatároztam, hogy ezt én nem fogom végigcsinálni. Mikor megtudtam, hogy a következő napon az izai gettóban a mi transzportunkra kerül sor, a bevagonírozás elől éjjel megszöktem. Öten voltunk szökevények, a közeli erdőben azután még sok ilyen szökött gettóbeli zsidóval találkoztunk össze. Hetekig sikerült az erdőben bújkálni, közben keresztény iratokat szereztünk, bementünk Husztra, itt szerencsétlenségünkre kettőnket egy nő felismert és feljelentett.”16 Husztról Nyíregyházára, majd Debrecenbe vitték, és innen deportálták Auschwitzba.

 

Egy kassai tisztviselőnő az első nagyszöllősi transzportból szökött ki. „A transzport mintegy 4000 főből állott. Az utca, ahol laktam, beleesett az első transzportba, megszöktem, de valaki feljelentett és egy órával a szerelvény elindítása előtt, este hét órakor egy Dudás nevezetű nagyszőllősi polgár és két csendőr, nevüket nem tudom, jöttek értem és kivittek az állomásra. Nem tudom, mi indított arra, hogy kiszökjem az első transzportból. A nagyszöllősi gettót három transzportban szállították el, talán azt reméltem, hogy sikerül megvárnom a harmadik transzportot és hogy addig valami csoda történik.”17 Végül azonban őt is egy vagonba zsúfolták.

 

A vonatút egyik legszörnyűbb élménye a szomjazás és a levegőtlenség volt. Sokan – bár tilos volt – megpróbálták felfeszíteni az ablakokat és megvesztegetni az őrséget. A Beregszászról deportált Braunstein Sándor erre később így emlékezett: „76- an voltunk összepréselve az úton. Egy veder vizet és 3 napra 12 kenyeret kaptunk. Egy SS 100P. -ért hozott egy veder vizet a vagonból. Két ablakot sikerült kifeszítenünk, ezért egy kis levegőhöz jutottunk az úton.”18

 

Volt, aki másokon próbált segíteni. Dr. Vas Imre sárvári orvost munka közben hurcolták el. „Három nap után már Auschwitzban voltam. Vagonban utaztunk. 55 ember volt egy vagonban, három halt meg. Idősebbek, betegek voltak, pedig vittem magammal gyógyszert és adtam is nekik, de nem tudtam őket megmenteni.”19

 

A németek általában Kassánál vették át a transzportokat. A csendőrök ilyenkor még egyszer végigrabolták a deportáltakat. „Kassán, amikor átadtak az SS-eknek, felszólítottak, hogy azonnal adjuk elő értéktárgyainkat és pénzünket, mert különben akinél még találnak valamit, lelövik” – emlékezett egy técsői szabó. Volt, hogy a csendőrök a zsidók hazafias érzéseire apellálva próbálták rávenni őket értékeik előadására, azt hangoztatva, hogy a javak inkább maradjanak Magyarországon.20 Ezután következtek a németek, akik gyakran újabb értékeket követeltek. Ez már sok volt egy beregszászi rőfös kereskedőasszonynak: összeszedte a vagonbeliek pénzét és elégette.21 Hasonló helyzetben két munkácsi nő az ablakon hajította ki a bankjegyeket.22

 

Volt, aki a vagonból akart megszökni – sikertelenül.23 A szerelvények pedig hamarosan megérkeztek Auschwitz-Birkenauba.

 

1 1968. jkv.

2 2416. jkv.

3 201. jkv

4 1139. jkv

5 1746. jkv

6 315. jkv

7 46. jkv

8 9. jkv

9 2368. jkv

10 555. jkv

11 90. jkv

12 Munkaszolgálatosok

13 A munkaszolgálatosokat nyáron még nem deportálták.

14 3593. jkv

15 2069. jkv

16 2367. jkv

17 2257. jkv

18 1616. jkv

19 1473. jkv.

20 Lőwy 1998, 199. o.

21 1552. jkv.

22 1523. jkv.

23 1063. jkv.

 

A bibliográfiát lásd itt.

лобановский александр харьков