Szolidaritás és embermentés a koncentrációs táborokban


Írta: Dancs istván-Pásztor András

Túlélési stratégiák - projekt

 

A magyar tömegtranszportok május 16. és július 11. között érkeztek Birkenauba. Nem ezek voltak azonban az első Magyarországról induló szerelvények. Április végén a németek két vonatot már a haláltáborba küldtek. A vagonokban a kistarcsai és bácstopolyai internálótáborokból, valamint a budapesti börtönökből összegyűjtött zsidók voltak. A tömegdeportálások lezárulása után, július 19-én és 24-én két újabb transzport jött, összesen 2720 fogollyal. Az április vége és július vége között deportált több mint 440 ezer magyar zsidó közül 15 ezren Kelet-Ausztriába kerültek, a többieket mind Auschwitz-Birkenauba küldték.

 

A magyar zsidók átlagosan három napig utaztak. A szomjúság, az éhség és levegőtlenség miatt több ezren haltak meg a zsúfolt vagonokban. Mások beleőrültek a megpróbáltatásokba. Birkenauban a vasúti kocsikból kiszállva felsorakoztatták őket a sínpárok által közrefogott rámpán, majd el kellett vonulniuk a szelektáló SS-orvos előtt. Ez néhány pillantással felmérte az előtte elhaladó embereket. Az öregeket, betegeket, munkaképteleneket egyetlen kézmozdulattal a gázkamra felé irányította.

 

Ezalatt az ún. Kanada munkacsapat tagjai a vagonokból lerakodták a holttesteket és a deportáltak csomagjait. A csíkos ruhás foglyoknak tilos volt újonnan érkezetekkel kommunikálni. Gyakran mégis előfordult, hogy segíteni próbáltak a deportáltaknak: az idősebb férfiaknak odasúgták, hogy negyvenévesnek, a kamaszoknak pedig, hogy tizenhat évesnek vallják magukat.

 

Az első szelekciót a deportáltak átlagosan mintegy 20-30 százaléka élte túl. Őket a tábori fürdőhöz hajtották, hajukat, szőrzetüket leborotválták. Ezt egy gyors zuhany követte, majd a foglyok új ruhát kaptak, legtöbbször a már megöltek levetett rongyait.

 

Az életben hagyott zsidók ezzel beléptek a náci lágerrendszerbe. Egyeseket hivatalosan is regisztráltak, fogolyszámukat a bal alkarjukba tetoválták. Másokat nem vettek nyilvántartásba. Tízezreket néhány napon belül más táborokba szállítottak. A többieket az SS munkaerő tartalékaként az Auschwitz-komplexum különböző altáboraiba és a birkeunaui tábor különböző szektoraiba zsúfolták. Mintegy 30 ezer magyar zsidó nőt a birkenaui tábor új, félig elkészült táborrészében (BIII) helyeztek el. Ebben az ivóvízzel és csatornázással alig ellátott táborrészben a foglyok a lágerátlaghoz képest is kirívóan rossz körülmények tengődtek. Az itt raboskodó nők nagy részének még rabruha sem jutott, szakadt rongyokba, takarókba burkolták magukat.

 

A tábori lét és szolidaritás


Ha a náci lágerbirodalomból munkaerő-igénylés érkezett Auschwitzba, vagy új transzportok futottak be a rámpára, újabb szelekciók következtek. A rettenetes körülmények között sok fogoly hamar elvesztette munkaképességét. Őket gázkamrába küldték, vagy agyonlőtték. A dolgozni képes rabokat a felmerült igényeknek megfelelő számban regisztrálták, tetoválták és a munkahelyre szállították.

 

A fogoly tisztségviselők (kápók, blokk felügyelők, előmunkások, munkafelügyelők) a magyar zsidókkal is nagyon durván bántak. A legkisebb vétségért is azonnal brutális verés járt. A szlovák zsidó női kápók a magyar zsidó lányokat-asszonyokat különösen gyűlölték. Sokszor meg is mondták miért ütik-verik őket: míg ők 1942 óta raboskodtak itt, a magyarok két évvel tovább élhettek normális emberi életet, ehettek rendes ételt, szülhettek és nevelhettek gyereket. De a fogolyfunkcionáriusoknak ettől függetlenül is elemi érdekükben állt brutálisan bánni a Hӓftlingekkel. A szolidaritás, a segítségnyújtás a gyengeség jele volt: büntetés járt érte, és a tisztségviselői státusszal járó kiváltságok elvesztését jelenthette.

 

A tábori lét lényegében szakadatlan harc volt az életben maradásért. Minden apró gesztus nagy segítséget jelentett. 132 jegyzőkönyv tartalmaz ilyen eseteket, 149 darabot. Ezek 39 százaléka tekinthető passzív ellenállásnak vagy verbális gesztusnak. 58 százaléka valamilyen aktív segítséget jelentett a táborlakóknak, míg 3 százaléka konkrét életmentésnek nevezhető.

 

 1. ábra. Szolidaritás Auschwitz-Birkenauban

DEGOB-tanulmany-SzolidaritasLagerekben_html_1abra

 

A szolidaritási „erősorrend” alakulása nem meglepő. A legkevesebb eset az SS őrökhöz fűződik. Számukra a zsidó a kíméletlenül elpusztítandó ellenséget jelentette. A fogolyfunkcionáriusok sokat kockáztattak, ha emberségesek voltak a Hӓftlingekkel, tőlük mégis inkább elvárható a szolidaritás, mint az SS képviselőitől. A legtöbb humánus gesztust a fogolytársak gyakorolták. Bár az életben maradásért folytatott harcban végső soron mindenki csak magára számíthatott, az egy helyről deportáltak vagy más alapon szerveződők csoportjai sokszor összetartottak és segítették egymást. Ezt mutatja a 2. ábra is.

 

2. ábra. A szolidaritási gesztusok megoszlása csoportok szerinti bontásban

DEGOB-tanulmany-SzolidaritasLagerekben_html_2abra

 

A segítő szándékot mutatók között nagyjából ugyanannyi a zsidó, mint a nem zsidó (41, illetve 43). Viszonylag jelentős számban tűnnek fel még a németek és a lengyelek (19, illetve 27 eset).

 

3. ábra. A szolidaritást kifejezők nemzetisége Auschwitzban

DEGOB-tanulmany-SzolidaritasLagerekben_html_3abra

 

A foglyok által nyújtott segítség igen változatos formát öltött: ruha, élelem, elhelyezés, információ, más munkakör, gyógyszer, búvóhely - szinte bármi segíthetett, akár csak pár napra is. „A már 2 éve ott élő szlovák lányok és ruszka partizánok, akik a Kanadaban dolgoztak, látván, hogy mi hogy fázunk, átdobtak nekünk szvettereket meg kendőket, amelyeknek módfelett örültünk. Azonban ez az örömünk nagyon rövid lejáratú volt, mert másnap mind elszedték tőlünk, és rendeletben hozták ki, hogy semmiféle civil ruhát nem vehetünk fel.” – emlékezett egy Mátészalkáról deportált varrónő.1

 

Egy felsőveresmarti varrónőn rokona segített: „Egy unokatestvérem szerzett nekem ruhát és cipőt, és az ő révén bekerültem a "C" láger 18-as blokkjába, és ugyancsak ez az unokatestvérem - aki már itt funkciót töltött be - Stubendienstre2 osztott be, ami azt jelentette, hogy nem kellett Apellt állnom, ami nagyon jól jött nekem, mert még mindig nagyon fájt a lábam.”3


Egy békásmegyeri asszony borzalmas körülmények között tengette napjait. „8 hétig ruha és minden fehérnemű nélkül jártam. Egyik nőtársam könyörült meg rajtam és ruhájából egy darabot letépett, ezt csavartam magam körül.”4


Sokan megemlékeztek a kápók5 emberségéről, ami ritkaságszámba ment. „Magyar zsidó capok voltak, kik nagyon rendesen bántak velünk. Napi kosztunk 1 darab kenyér, egy kis margarin és egy fél liter #### Buckerzuppe volt, ami nem volt más, mint tiszta víz. Néha a konyhában, vagy a veremből lehetett egy kis krumplit szerezni, de ez azzal a veszéllyel járt, hogy ha észrevették, ütést mértek az emberre.” 6 Néha német kápók is segítettek a magyar zsidókon: „Itt a munka már nem volt olyan nehéz, mert egy derék német zsidó capo volt, aki nem hajtotta a munkát. Csak a Meister7 volt nagyon rossz, mert ha capo nem volt ott, még ütött is sokszor.”8


Életmentésnek tekinthető az eset, amikor egy zsidó orvos a szabályokat áthágva gyógyszert szerzett a válságos állapotban lévő Hӓftlingnek. „Volt egy úgynevezett "mészkommandó", ebből a csoportból naponta cca.50 ember hiányzott, amikor az esti munkából hazatértek. 10. hónapban, amikor a föld már meg volt fagyva, nem bírtuk a kábeleket a fagyos földben elhelyezni egy […] német kapó kábelbottal 25-t mért rám, mire összeestem, bevittek a lágerba. Itt volt egy dr. Lengyel nevű kolozsvári orvos /a láger-revierben /, aki saját élete kockáztatásával az SS kórházból hozott nekem gyógyszert.”9

 

A szelektálás állandó rettegésben tartotta a rabokat. Volt, akinek több válogatást is sikerült túlélnie. Egy 13 éves ungvári tanulónak még az érkezéskor nagy szerencséje volt: „Egy lengyel fülembe súgta, hogy mondjam, hogy 18 éves vagyok, én megfogadtam a tanácsát, kihúztam magam, így kerültem a jobb oldalra. A fertőtlenítés után, levágták a hajamat és rongyos ruhát, és cipőt kaptam. A cigány barakkban helyeztek le, később a gyerekblokkban. Sarlach járvány ütött ki, így pár hétre lezárták a blokkot. Kétszer sikerült a szelektálást kijátszani. Nagyon lesoványodtam és tudtam, hogy baloldalra kerülök. Október közepén először szelektáltak, az ablak félig nyitva volt, az amúgy is zsúfolt barakkban nem vették észre, hogy kiszöktem. Megmenekültem. Másodszor, átszöktetett a lengyel felügyelő, jobb oldalra. Egyszerűen megfogott és átlódított.”10


A szintén 13 éves pestújhelyi fiú három szelekciót élt túl a cigánytáborban nagybátyja segítségével, aki lefizette az egyik blokkelöljárót, és először egy raktárba, majd egy ládába bújtatta unokaöccsét. „A harmadik szelekciónál, ami a legsúlyosabb volt, úgy menekültem meg, hogy nagybátyám a magazinban egy ládába bújtatott és szelekció után egy Blockälteste, aki nagyon szerette a gyerekeket és a pénzt is, visszacsúsztatott a blockba. Mind a 3 szelekció zsidó főünnepeken volt, az első Újévkor, a másik böjtnapon és a harmadik chanuka ünnep alkalmával.”11

 

A különböző koncentrációs táborokban gyakori szokás volt, hogy az őrszemélyzet a zsidó ünnepeken valamilyen speciális kínzást talált ki a rabok számára. Josef Mengeléről, Auschwitz leghírhedtebb SS-orvosáról is köztudott volt, hogy ismerte és kedvelte ezt a gúnyosan csak „Göbbels-naptárnak” titulált szokást: előszeretettel szelektált a zsidó ünnepek alkalmával.12 Mengele gyakran játszott istent. Az 1944-es őszi zsidó ünnepek alkalmából az ótestamentumi példát felidézve, egy felfüggesztett bot alatt vonultatott el sok száz magyar zsidó fiút. Akinek feje nem érte el a botot, gázkamrába került. A 14 éves, alacsony kispesti lakatosinas erre így emlékezett. „Szeptemberben nagy ijedelem volt a blokkban, felszegeztek egy lécet, aki nem volt 160 cm magas, azt szelektálták és gázba került. Én, nagyon kis növésű lévén, különösen féltem. Levetkőztem, mint egy díjbirkózó úgy álltam a többiek közé, tudtam csak a véletlen menthet meg a biztos haláltól.” A fiú végül megmenekült: „A megváltás egy lengyel képében jött, ő észrevétlenül kilódított a sorból a magasok közé, így megmenekültem.”13

 

A jóakarat többször az utolsó pillanatban mentette meg egy-egy deportált életét. „Nagyon gyakran volt szelekció, előfordult, hogy naponta háromszor is, sőt éjjel is. Mindig elválasztottak bennünket, kb. nyolcszor szöktem meg, egy alkalommal megint külön választottak bennünket, elkeseredésemben odaszaladtam a dróthoz, ott az őr megfogott, és kérdezte, hogy nem akarok-e tovább élni, mire elmeséltem, hogy a húgomtól el akarnak választani, erre megsajnált, és visszavitt a blokkba a húgomhoz.”14 – emlékezett egy munkácsi varrónő.

 

Nem volt mindegy, hogy ki melyik altáborba vagy munkacsapatba került. A munkácsi autószerelő-tanoncnak szerencséje volt: „A bánásmód elég rendes, itt az SS-eknek és Capoknak meg volt tiltva a verés. […] Szelektálás az egész idő alatt kétszer volt, a Lagerführer nem adta ki az embereket, csak azzal a feltétellel, hogy pihenés után négy hét múlva visszahozzák.”15


A kiskamasz izai varrónőt az egyik altábor külső munkacsapatába (Aussenkommando) osztották: „Jó dolgom volt, rendes, tiszta blokkba kerültünk, ahol összesen 800-an voltunk, lengyel Blockovák16 voltak, és egy ruszin Aufsächerin,17 mindnyájan jól bántak velünk.”18 A Munkácsról deportált szabóinas is szerencsés volt, egy kertészeti kommandóba került. „Itt általában jól bántak velünk. A munka nem volt nehéz. A mi Blokkunkban különösen jó volt a bánásmód, mert a Blokkältester egy német kommunista volt. A Blokkunkban nagy tisztaság uralkodott.”19

 

Szolidaritás más táborokban


Az Auschwitzból továbbvitt foglyok 1945 márciusáig összesen több száz lágerbe, ipari üzembe, munkatáborba kerültek. Kálváriájuknak ezeken az állomásain is találkoztak jóindulattal, segítő gesztusokkal. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint elég sokszor: összesen 550 jegyzőkönyv (vagyis az alminta több mint negyede) számol be ilyen esetekről. Ami pedig a legszembeötlőbb: 31, skálánk szerint életmentésnek minősülő cselekedetet is tartalmaznak a jegyzőkönyvek. Sőt, két olyan említést is találtunk, amely a skálán a legmagasabb fokozatot jelenti: a rendszerrel való szembefordulást a zsidók érdekében. (Az egyik esetben lengyel partizánok vették fel a harcot a nácikkal a zsidókat védve, a másikban a Wehrmacht fordult szembe az SS-el egy láger fennállásának utolsó napjaiban.) Ez az összesen 33 eset az 550 jegyzőkönyvben előforduló 615 szolidaritási példa 5,3 százaléka. Ilyen magas arány sehol sem fordult elő.

 

A szolidaritás fokozatainak megoszlását a 4. ábra mutatja.

 

4. ábra. A szolidaritás fokozatainak megoszlása Auschwitzon kívül

DEGOB-tanulmany-SzolidaritasLagerekben_html_4abra

 

Tovább árnyalhatjuk a képet, ha megnézzük, hogy kik milyen típusú szolidaritást vállaltak a rabokkal. A fogolytársak, illetve fogolyfunkcionáriusok összesen 212 humánus cselekedetet hajtottak végre.

 

5. ábra. A fogolytársak és fogolyfunkcionáriusok szolidaritási aktusai más táborokban (212 eset)DEGOB-tanulmany-SzolidaritasLagerekben_html_5abra


 

Itt tapasztaljuk a legkiugróbb adatokat: embermentésre vagy annak kísérletére 21 példát is találunk, vagyis a részminta tizedét. Nem meglepő viszont, hogy ezek döntő többségét a pozíció nélküli foglyok hajtják végre, hiszen a fogolyfunkcionáriusok privilegizált státuszukat kockáztathatták egy-egy ilyen lépéssel. A fogolytársak nem csak a legtöbb, hanem a legintenzívebb segítséget is nyújtották: 146 esetből 96-ban aktív cselekedetekről van szó (élelem juttatása, szökés segítése), vagyis szolidaritási aktusaik kétharmada elég komoly kockázatot hordozott.

Különös, hogy Auschwitzon kívül a túlélők igen sok esetben tapasztaltak emberséget az SS részéről. Ennek részleteit mutatja a 6. ábra.

 

6. ábra. Az SS részéről megnyilvánuló szolidaritás más táborokban ( 101 eset)

DEGOB-tanulmany-SzolidaritasLagerekben_html_6abra

 

A fogvatartókat helyzetüknél fogva leginkább az a viselkedés jellemzi, amelyet a skálán passzív szolidaritásként írtunk le (nem akadályozza, nem jelenti a szabályszegést.) 101 gesztusuk háromnegyede sorolható a beszédaktusok és a passzív ellenállás kategóriájába, míg aktívan az esetek 22 százalékában léptek fel a foglyok érdekében.

 

Megjegyzendő, hogy 3 embermentési esetre is találtunk példát. Komorn Jolán munkácsi varrónő a lágerek kiürítésekor indított halálmenetekben vonszolta magát, és ereje végén járt. „Aki nagyon gyenge volt, azt agyonlőtték, volt itt egy dr. Rosner Tiborné nevű asszony, akit szintén agyonlőttek, amikor ezt látta a vele lévő kisleánya, Ő is kérte, hogy anyja után most már őt is lőjék agyon, az SS-ek nem sokáig kérették magukat, hanem teljesítették a kívánságát. A gyengeségtől én is összeestem, erre odajött hozzám egy wermacht katona, már éppen agyon akart lőni, mire az én posztom rákiabált, hogy ne bántson, én erős leány vagyok, csak elájultam. Ez a poszt különben a mi csoportunkból senkit sem engedett agyonlőni, csak hálával tudok rá visszaemlékezni, tőle telhetőleg mindent megtett, hogy szomorú helyzetünkön egy kissé enyhítsen. Azt is megtette pl., hogy mikor szabadságról megjött otthonról, hozott nekünk kenyeret, süteményt és mindig vígasztalt is bennünket.”20 Katz Rózsi huszti kalaposnő néhány társa szökést kísérelt meg az egyik munkatáborból. „A lányokat, kiket a határról így visszahoztak, agyon kellett volna lőni, de a minket kísérő SS-ek már ismertek minket, sajnáltak is én nem akarták ezt megtenni. Ezért leváltották őket.”21 A beregszászi Brauner nővérek a bolzenburgi repülőgép-gyártelep parancsnokának köszönhették az életüket. „Segített nekünk kimenni a rétre krumplit lopni például, ami igen sokat jelentett nekünk, szegény éhezőknek. Egy napon azonban fegyveresek akartak bennünket lelőni, hogy elloptuk a krumplijukat a rétről, a Kommandant azonban megmentett bennünket.” A lányok felfedezni vélték az emberbaráti gesztus mögött meghúzódó motivációt is. „Főleg azért, mert tudta, hogy elvesztették a háborút és önmagát akarta megmenteni.”22

 

309 történettel a legnagyobb elemszámú csoport az „egyéb” kategória, amelyben civil munkások, parasztok, munkavezetők, és hasonlók vegyesen szerepelnek. Közülük a legtöbben a skálán aktív cselekményként definiált lépéseket tették meg: polgári lakosként vagy civil munkavezetőként enni, inni adtak a deportáltaknak.

 

Megállapítható tehát, hogy azokon a helyeken, ahová auschwitzi rabságuk után kerültek, a túlélők sokkal több humánus gesztussal találkoztak, mint Auschwitzban. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy a legtöbb deportált hosszabb időt töltött az Auschwitzon kívüli lágerekben, mint legnagyobb megsemmisítő táborban. Így a negatív és pozitív élmények száma is magasabb lehetett. Másrészt a háború utolsó hónapjaiban-heteiben valószínűleg a deportáltakkal kapcsolatba kerülő őrök és civilek inkább hajlottak a szolidaritási gesztusokra, mint korábban. Ezt a periódust a deportáltak túlnyomó része pedig már nem Auschwitzban töltötte. Harmadrészt magyar zsidók sok olyan ipari létesítménybe, munkatáborba kerültek, ahol nem a megsemmisítésen, hanem a rabszolgamunkán volt a hangsúly. Ráadásul Auschwitz után sokkal több civillel is találkoztak, ami – különösen a háború végén – megint csak növelte a szolidaritási cselekmények esélyeit. Mindennek megfelelően a humánus gesztusok száma is emelkedett.

 

1 2518. jkv

2 „Szobafőnöki” szolgálat, egy fogolyfunkcionáriusi poszt

3 2520. jkv

4 2551. jkv

5 fogolyfelügyelők

6 2568. jkv

7 Civil munkavezető.

8 2569. jkv

9 1744. jkv

10 630. jkv

11 3327. jkv

12 Mengeléről részletesen lásd Kádár Gábor-Vági Zoltán: Hullarablás. Jaffa, 2005, Budapest. 184-198. o.

13 478. jkv

14 1095. jkv

15 2077. jkv

16 Női blokkvezető, fogolyfunkcionárius

17 Helyesen Aufseherin, SS felügyelőnő

18 1974. jkv

19 2528. jkv

20 1539. jkv.

21 2196. jkv.

22 704. jkv.

 

A bibliográfiát lásd itt.