Szolidaritás és embermentés a vidéki Magyarországon, 1944 tavaszán

---

 

A „zsidókérdés végső megoldása” Magyarországon

A magyar zsidóság nagy részének elpusztítása a holokauszttörténet speciális fejezetét jelenti. Soha, sehol nem fosztottak meg jogaitól, vagyonától és szabadságától egy zsidó közösséget olyan gyorsasággal és hatékonysággal, mint 1944 tavaszán-nyarán Magyarországon.

 

A német nácik és cinkosaik 1941 és 1943 között több mint 4 millió zsidót öltek meg szerte Európában. 1944 tavaszára a németek által megszállt vagy dominált Európa legnagyobb még létező zsidó közössége a magyar volt, bár a munkaszolgálat, a „hontalan” zsidók 1941-es deportálása, és az újvidéki mészárlás komoly vérveszteséget okozott. A zsidótörvények egyre kilátástalanabb egzisztenciális helyzetbe taszították a zsidókat, a durvuló antiszemita közbeszéd pedig tovább rombolta mindennapi életminőségüket. Az egyetemeken évente ismétlődő zavargások törtek ki, amelyek során a szélsőjobboldali bajtársi szövetségek rendszeresen összeverték a zsidó hallgatókat. Mégis, mindennek ellenére, a magyar zsidóság egészét nem fenyegette a totális fizikai megsemmisítés réme. Ez a relatív létbiztonság semmisült meg 1944. március 19-én, amikor a náci Németország megszállta az országot. Magyarországon is megkezdődött a „zsidókérdés végső megoldása”. Ennek levezénylésére a megszálló csapatokkal együtt megérkezett Adolf Eichmann SS-alezredes, aki addig berlini Gestapo hivatalából irányította az európai zsidóság deportálását.

 

Bár Eichmann válogatott „szakértőkkel” az oldalán utazott Budapestre, nyilvánvaló volt, hogy a magyar hatóságok tevékeny közreműködése nélkül képtelen lesz több százezer ember elkülönítésére és elszállítására. A néhány napon belül felálló kollaboráns kormány azonban nem okozott csalódást a megszállóknak. A helyzet kulcsa a Belügyminisztérium kezében volt, hiszen ez felügyelte a magyar államigazgatási és rendvédelmi szerveket. A tárca lelkesen a németek rendelkezésére bocsátotta erőit. Különösen a BM közigazgatási államtitkára, Endre László bizonyult fontos szereplőnek. Az ő kezében futottak össze a zsidóügyekkel kapcsolatos adminisztratív és politikai szálak, és ő minden energiáját mozgósította a teljes magyar zsidóság mielőbbi deportálása érdekében.

 

Gettósítás előtt: 1944 március-áprilisa

Magyarország „zsidótlanítása” jogfosztó rendelek özönével indult. A német megszállást követő hetekben a kollaboráns kormány egyre-másra bocsátotta ki az antiszemita jogszabályokat. Ezek lépésről lépésre szorították ki az áldozatokat a társadalomból. Egy sor szakmából kitiltották őket: zsidó nem lehetett ügyvéd, színész, újságíró, és nem dolgozhatott a közigazgatási apparátusban. Nem járhatott strandra és fürdőbe, csak kijelölt éttermeket és kávéházakat látogathatott. Ennél sokkal húsba vágóbb volt, hogy csökkentették a zsidók élelmiszeradagjait és erősen korlátozták az órákat, amikor bevásárolhattak. Javaikat az ingatlanoktól kezdve a bankbetéteken át a jegygyűrűig állami zár alá vették. A legfontosabb rendelet azonban mégis az volt, amely előírta, hogy április 5-étől minden 6 éven felüli zsidó egy tízszer tíz centis, kanárisárga színű, hatágú csillagot köteles viselni a ruházatán. A belügyminisztérium azzal indokolta a rendelkezést, hogy így a közbiztonság és a honvédelem szempontjából „megbízhatatlan” zsidók könnyen felismerhetők és ellenőrizhetők lesznek.

 

Ebben az időszakban a később Auschwitzba deportáltak 19 jegyzőkönyvben említenek példákat a kívülállók szolidaritására, együttérzésére. Tizenegy esetben a lakosság, míg nyolcban a hatóság képviselői tettek pozitív gesztusokat. Négy-négy jegyzőkönyvben találunk példát a civilek és a hatóságok passzív vagy verbális emberbaráti gesztusaira, míg aktív cselekvésre az előbbieknél 7, utóbbiaknál 4 dokumentum utal. (A passzív rezisztencia skálánkon elsősorban az antiszemita szabályok megsértése feletti szemhunyást, esetleg a hivatalról való lemondást, a verbális gesztusok pedig az üldözötteknek mondott biztató szavakat jelenti.)

 

1. ábra. Az Auschwitzba deportáltakkal szemben megnyilvánuló szolidaritás a német megszállás és a gettósítás között

 

Nézzünk néhány példát. Balassagyarmaton „a csillag felvarrása után egyénileg nagyon sokan kifejezett szimpátiát tanúsítottak a csillagviselőkkel szemben, sajnálták a zsidóságot és hangoztatták, hogy nem kell szégyellni a csillagot viselni”.² Egy izai férfi szerint „a mi községünkben általában rendes volt a lakosság, szerettek bennünket ... „³ Kótajon a sárga csillag bevezetése után a keresztények továbbra is „nagyon rendesen viselkedtek velünk szemben, mindig segítettek”.⁴ Egy Beregszászról deportált marozsjánosi tisztviselőnő keresztény szomszédja kivételes bátorságáról számolt be. „1944. 04. 07-én éjjel két német bejött hozzánk, minden előzetes kérelem, vagy felszólítás nélkül rögtön puskatussal kezdték verni rokkant édesapámat. A szobában szüleimen kívül öcsém is ott volt, próbáltuk együttesen védeni magunkat és édesapánkat, szembeszálltunk a katonákkal, az egyik elszaladt, a másik tovább tusakodott velünk. Dulakodás közben a szomszédból bejött egy ismerős keresztény ember, kommunista, ő segített nekünk sikerült is a másik katonát is kiüldözni, fegyvere ott is maradt nálunk.”⁵

 

Egy perecsényi varrónő visszaemlékezése szerint a helyi hatóságok egy része megpróbálta ellensúlyozni a lakosság antiszemita tendenciáit és a csendőrség zsidóellenes túlkapásait. A feljelentés alapján elvitt zsidók „félig agyon verve jöttek haza. A csendőrök még rosszabbak voltak, mint a németek. Meinsz Ernő ottani textilkereskedő is sorban feljelentette a zsidókat, minden lépésüket figyelte és állandóan kellemetlenkedett. Pukán főjegyző és Margittai főszolgabíró már jobb indulatú volt, próbálta zsidókat megmenteni, de olyan zsidóellenes volt ott a hangulat, hogy nem tudott semmit az érdekünkben csinálni.”⁶

 

A hivatalos szervek helyenként megpróbáltak azzal enyhíteni a zsidók helyzetét, hogy a jogfosztó rendeleteket nem hajtották maradéktalanul végre. Egy munkácsi túlélő szerint „a németek bejövetele után - más vidékekhez viszonyítva- nálunk az akkori jegyző jóvoltából nem volt nagy szigorúság a rendelkezések betartását illetően, elég enyhén kezelték a zsidókat”⁷ Egy Mezőcsátról deportált lány úgy emlékezett, hogy Papp László főszolgabíró a „kiadott rendeleteket csak vontatottan hajtotta végre, nem lehetett ellene kifogás”⁸

 

Több jegyzőkönyv is megemlékezik Molnár József kispesti polgármester jóindulatáról. „1944. március 19-én vonultak be a németek. Endre László parancsára dr. Molnár József hajtotta végre a zsidóellenes rendelkezéseket. Molnárnak köszönhető, hogy Kispesten csinálták meg legkésőbb a gettót, az összes pestkörnyéki helységek közül. Néhány utcát jelöltek ki a gettó céljaira. A többi gettóhoz viszonyítva itt aránylag kényelmesen helyeztek el bennünket. A gettó területét nem őrizte senki. Egész az utolsó pillanatig módunkban volt a munkánk után járni. Mindenki járhatott bevásárolni és magunk láttuk el a háztartásainkat élelemmel.”⁹

 

A kispesti polgármester jó szándékát más jegyzőkönyv is megemlíti. „A német megszállás után 1944. tavaszán Kispesten is meghozták a zsidóellenes rendelkezéseket. Kispesten nagyon rendes polgármester volt, a ki elkövetett mindent, hogy minket megmentsen, de Endre László utasításaival szemben semmit sem tudott tenni érdekünkben.”¹⁰

 

Szolidaritás a gettósítás időszakában (1944. április-június)

A magyar hatóságok április közepétől kezdve néhány hét alatt gettókba és gyűjtőtáborokba zsúfolták a vidéki zsidókat. Az ebben az időszakban tapasztalt szolidaritási gesztusok száma jóval magasabb, mint a megelőző hetekben: a túlélők összesen 55 jegyzőkönyvben emlékeztek valamilyen segítségre, jó szándékú megnyilvánulására. Ám ez is csupán 2,7 százaléka az Auschwitz-sorstípus almintájába tartozó 2088 dokumentumnak.

 

2. ábra. Szolidaritási gesztusok a gettósítás időszakában

 

Ábránkon az alacsony esetszám miatt az „aktív” (például élelemcsempészet a gettóba, zsidó javak önzetlen megőrzése) és a „jelentősen aktív” (például szökés előkészítése a gettóból) cselekményeket összevontuk.

 

Ahogy a 2. ábra mutatja, a támogatás nagy része a lakosságtól érkezett és kétharmad részben aktív segítséget jelentett. A hatóság képviselőinél fordított a helyzet: a kevés jószándék is jobbára csak gesztusokban mutatkozott meg: a 11 aktusból 7 passzívnak minősíthető.

A gettók ellátását a helyi hatóságok általában a zsidókra hárították. Elvileg kétheti élelmet mindenki bevihetett magával az elzárt területre. Egyes régiókban azonban csak perceket hagytak az összecsomagolásra, így a zsidók természetesen nem tudtak elegendő élelmiszert összecsomagolni. Munkácson például 14 ezer embernek főzték fürdőkádakban a levest, így személyenként nem jutott több egy kanálnyi, tartalmatlan löttynél. Nyíregyházán 10 dkg krumpli, ugyanannyi kenyér, és egy dkg liszt volt a fejadag.

 

Az élelmiszer-utánpótlás tehát létkérdéssé vált. Sok keresztény igyekezett valahogy ennivalót juttatni a gettóban sínylődőknek. Egy volt ungvári gettólakó így emlékezett: „A gettóban tűrhető volt helyzetünk, nekem például voltak jóindulatú keresztény ismerőseim és elláttak ennivalóval..”¹¹ Székesfehérváron „a keresztény társadalom teljesen közönyösen nézte a zsidók ügyét. Volt olyan keresztény, aki próbált becsempészni ételeket, de kevés ilyen eset volt. A csendőrség a lehető legcsúnyábban viselkedett, különösen a nőkkel szemben.”¹²

 

Beregszászon a rendőrség engedékenysége kellett ahhoz, hogy élelmiszerhez jussanak a gettóba zárt zsidók. Még szökésekben is segédkeztek. „Több esetről is hallottunk, hogy megszöktek, sőt a beregszászi rendőrség segített is ebben. Még azt is megengedték, hogy élelmiszert is behozzanak a környékről.”¹³ –emlékezett egy túlélő.

 

Nagyszöllősön a csendőrök a szokásos brutalitással bántak zsidókkal. A környékbeli parasztok ennek ellenére igyekeztek élelmet juttatni a gettólakóknak. „A csendőrök ütöttek-vertek bennünket minden ok és indok nélkül. Élelmet keresztények hoztak a környező falvakból, nem igen akarták megengedni, hogy beadják nekünk, de mégis sikerült valamennyit bejuttatni.”¹⁴

 

Volt persze, aki csak passzívan fejezte ki együttérzését. Técsőn „ha gettón keresztülment egy csendőr vagy egy szakaszvezető, és a férfiak nem vették észre és így nem szalutáltak nekik a csendőrök bejöttek és félig agyonverték férfiainkat, így az én öregapámat és nagybátyámat is. A mellettünk lévő két házban keresztények laktak, és bár azok nem szerették a zsidókat, sírtak, amikor látták, mennyire és milyen ártatlanul kínoznak bennünket.”¹⁵

 

Egy Beregszászról deportált asszony visszaemlékezése szerint egy Sztojanovics nevű helyi pékmester pénzzel is segítette a gettó lakóit, vállalva az internálás veszélyét. „Megjegyzem, hogy ugyanez a Sztojanovics pék 200 000 pengőt adott, amikor a zsidóságtól 1 millió pengőt követeltek 24 óra leforgása alatt. De azt is megtette, hogy kiigényelt zsidó munkásokat a gettóból és munkájukat kenyérrel és a maximális munkabéren felüli munkadíjjal fizette meg, ezért meg is fenyegették internálással.”¹⁶

 

Szolidaritási skálánkon jelentősebb aktív cselekményként definiáltuk, ha valaki elősegítette a zsidók szökését a gettókból. Endre László csendőr-főtörzsőrmester, a csillaghegyi gettó parancsnoka (aki a rettegett belügyminisztériumi államtitkárnak csak a névrokona volt), pontosan ezt tette. A deportálás előtti éjjel őrizet nélkül hagyta a gettót és ezt tudatta zsidó ismerőseivel. Többen éltek is a lehetőséggel, és megszöktek.

 

A deportálások

1944. május 15-én Kárpátaljáról megindultak a tömegdeportálások. Alig 56 nap leforgása alatt a magyar és német hatóságok több mint 430 ezer zsidót szállítottak ki az országból. Túlnyomó többségüket az auschwitz-birkenaui haláltáborba hurcolták.

 

A deportálás időszakából mindössze 18 jegyzőkönyv említett humánus gesztusokat.

 

3. ábra. Szolidaritás a deportálások időszakában

 

A jegyzőkönyvek tanúsága szerint azon kevesek, akik pozitív gesztust gyakoroltak, elsősorban tevőlegesen igyekeztek segíteni a deportáltakon: a 18-ból 13 esetben aktív támogatást nyújtottak.

 

A deportálás körülményei elviselhetetlenek voltak. 60-70 (gyakran több) ember szorongott a lezárt, acéltetős marhavagonokban az évtized egyik legforróbb nyarán. Általában mindössze egy vödör vizet kaptak az útra. A szomjúság hamar elviselhetetlenné vált. Egy rahói asszony így számolt be minderről: „Május 18-án bevagoníroztak. Egy vagonban 75-en voltunk. […]Víz kevés volt, nem engedtek a csendőrök kiszállni és csak akkor tudtunk szerezni, ha valami jobb érzésű ember feladott nekünk. 3 nap múlva Auschwitzba értünk.”¹⁷ A monoriak egy része a zsidók segítségére sietett:. „A monori keresztény lakosság viselkedése ellen nem lehetett kifogásunk, kenyeret hoztak nekünk és amikor a vagonokhoz vittek, vizet is adtak.”¹⁸

 

A korábban már említett beregszászi péknek a bevagonírozásnál is helyén volt a szíve: a tilalmakkal nem törődve kenyeret juttatott a deportálandóknak: „két kenyeret adott be a mi vagonunkba, nem engedték meg neki, hogy kenyeret adjon, amikor azonban az őrök nem vették észre, mégis becsúsztatta a kenyereket.”¹⁹

 

A mintában található egy darab embermentési eset egy Kulcsár őrmester nevéhez fűződik. Egy terhes asszonyt a huszti gettó deportálásakor a csendőrök egy 70 fős vagonba zárták, ahol rajta kívül még három állapotos nő volt. „Királyházán egy Kulcsár István nevű őrmester kiszabadított mi négyünket; megjegyzem még Huszton meg akart bennünket szöktetni a gettóból, de ott nem sikerült. Királyházán sokáig állt a vonat, úgy hogy meg tudta csinálni. Egész Husztról Királyházáig kerékpáron kísérte a vonatot. ... Nem kért ezért a szolgálatért pénzt, különben mi nem is tudtunk volna pénzt adni, szegények voltunk.”²⁰ Kulcsár egészen kivételes tette négy terhes anyát és négy, még meg nem született gyermeket mentett meg a deportálástól.

 

Cseppek a tengerben

Az Auschwitz-sorstípusba tartozó túlélők jegyzőkönyvei közül összesen 92 darab emlékezik meg szolidaritási és embermentési gesztusokról 1944 tavaszán-nyarán. Ez a 2088 elemes alminta 4,4 százaléka, azaz elenyésző hányada. Természetesen számos említés nem egyetlen személyt, hanem egész csoportokat takar („a lakosság”). Ráadásul sok jegyzőkönyv mindjárt a tábora érkezéssel indul, és nem tartalmaz információkat az azt megelőző időszakról. Mégis, ezzel együtt ez az alacsony szám megerősíteni látszik, hogy a magyar lakosság döntő része inkább közönyös maradt a jogfosztás, gettósítás és deportálás során. Különösen igaz ez a tavaszi-nyári időszakra, amikor az események olyan sebességgel követték egymást, hogy érdemi reakcióra sokszor sem az áldozatoknak, sem a kívülállóknak nem maradt ideje.

 

A lakossági közöny több forrásból táplálkozhatott. A két és fél évtizedes, egyre durvuló antiszemita propaganda, a közélet folyamatos jobbra tolódása a zsidóellenes tendenciákat erősítette. Beszédes, hogy az 1939-es parlamenti választásokra az antiszemitizmust elvető pártok népszerűsége jelentősen csökkent. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a zsidók szervezett kirablásával és a javak szétosztásának ígéretével a kollaboráns kormány tulajdonképpen anyagilag is érdekelte tett a keresztényeket a zsidók mielőbbi és hatékony eltávolításában. Bár a kormány igyekezett eloszlatni a várakozásokat, hogy mindenki azonnal részesülni fog a zsidó javakból, az nyilvánvaló volt, hogy soha vissza nem térő lehetőség nyílik a gazdagodásra. Így sokaknak még akkor is kedvezett a deportálás, ha egyébként nem kívánták az elhurcoltak halálát. Saját anyagi érdekeivel szállt szembe, aki a zsidókért szót emelt vagy tett. Sok, háború utáni magyarázat szerint a zsidó javakért a „nyilasok és lumpenelemek” tülekedtek. A valóság ezzel szemben az, hogy inkább a középosztály és az értelmiség (köztük orvosok, tisztviselők, tanárok és papok) jeleskedtek a zsidó vagyonért indított lakossági rohamban.

 

A zsidókkal szembeni ellenséges vagy közömbös közhangulat oka lehetett a háború százezernyi áldozatát gyászoló, elszegényedett és éhező lakosság fásult közönye is. 1944-ben érték Magyarországot az első súlyos bombatámadások. A polgári áldozatok, az ellenséges légi tevékenységgel kapcsolatos eltúlzott propaganda (például az angolszász repülők által állítólag ledobott robbanó játékszerek története) ráadásul a zsidóellenes hangulatkeltést segítette: a sajtó a zsidóságot a „légi terroristákkal” azonosította.

 

A közigazgatási apparátus és a rendvédelmi szervek alacsony embermentési hajlandósága is könnyen magyarázható. A megelőző évek zsidótörvényeinek végrehajtása során a magyar közigazgatás hozzá szokott a zsidók elleni adminisztratív fellépéshez. Több tízezer hivatalnok semmi kivetnivalót nem talált a gettósítás és deportálás megszervezésében, hiszen ezek a feladatok mindössze egy már évek óta járt úton tett további lépéseknek tűntek. Azon sem lehet csodálkozni, hogy az antiszemita szellemben indoktrinált csendőrség hatékonyan és brutálisan lépett fel a zsidókkal szemben. A rendőrségről kialakult kép árnyaltabb és kevésbé egyértelműen negatív. A rendőrség egyes tagjainak szolidaritási és embermentési hajlandósága ugyanakkor elsősorban nem a nyári vidéki deportálások idején, hanem a nyilas korszak alatt, Budapesten kapott erőre.

 

A téma megkerülhetetlen kérdése, hogy a kívülállók vajon mennyit tudtak a holokauszt tényeiről. A magyar politika irányítói már 1942-43-ban bizonyosan tisztában voltak azzal, mit jelent a nácik zsidópolitikája a gyakorlatban. Az államigazgatás alsóbb régióiba, az átlagemberekhez ilyen pontos információk nem jutottak el, de a frontot megjárt férfiak beszámolóiból, a szövetségesek rádióközleményeiből sokan értesülhettek a tömeggyilkosságokról. 1944 tavaszán a sajtó tele volt a zsidók eltávolításáról harsogó szólamokkal. A kormányzati hazugság szerint munkára vitték őket Németországba. De sokan és mélyen elgondolkodhattak, amikor látták, hogy brutális ütlegelések közepette öregembereket és gyerekeket is elhurcolnak. Az áldozatokat dehumanizáló, eltávolításukat nemzeti önvédelemként beállító propagandakampány ellenére a kegyetlenség sokakban megdöbbenést keltett, sőt némi szimpátiát is ébresztett a zsidók iránt. Ez azonban már az Auschwitzba hurcoltakon nem segített. Kedvezett viszont a budapesti zsidóknak, akiket a nyilas korszak alatt lényegesen többen támogattak, bujtattak mint a vidékieket nyáron.

1 Bibó 1984, 150. o. Фільчаков Олександр Васильович прокурор