Magyar állampolgárságú fogolycsoportok a náci lágerrendszerben


írta: Dancs István-Kádár Gábor

Dancs István-Kádár Gábor

„Jedem das Seine” („Mindenkinek a magáét”) - hirdette a felirat a buchenwaldi koncentrációs tábor bejáratán. A náci koncentrációs táborok adminisztrációja által minden fogolyról kiállított személyi kartonok faji univerzumában szigorú csoporthierarchia érvényesült: a piramis csúcsán a német árja férfi állt, mindenki csak utána következett. A legmegvetettebb státusza természetesen a kiirtandó zsidóknak volt. Őket néha még a szlávokat és romákat jelző untermensch (alacsonyabb rendű ember) kategóriára sem tartottak érdemesnek, inkább a gegenmensch (ellenember) megnevezést használták.

 

 

 


Mindez a koncentrációs táborok világában is leképeződött. A fogolykartonok „Grund” rovata és a rabruhára varrott különböző színű háromszögek jelezték, hogy az illető fogoly a náci világrendben hol helyezkedik el, miért ítélték lágerlétre és/vagy -halálra: köztörvényes bűnöző volt, „aszocális elem”, zsidó, roma, homoszexuális, üldözött vallási kisebbség tagja, vagy éppen a náci rendszer szerint veszélyes politikai nézeteket valló személy.   Mauthausenben - és sok más táborban is – a ruhára vart jelzés egyfelől jelezte az állampolgárságot (P = lengyel, F = francia, U = magyar), másfelől a fogolykategóriát. A politikaiak textilháromszöge például piros, köztörvényes bűnözőké zöld, a cigányoké fekete, a homoszexuálisoké rózsaszín, a zsidóké sárga volt.

 

 

Az általunk vizsgált adatbázisokban szereplő fogolycsoport elsöprő többségét azok alkották, akiket zsidóságuk miatt hurcoltak el (6716, 95 %). A második legnagyobb csoport a rendőrségi őrizetesek, politikai foglyok és védőőrizetesek a gyakorlatban sokszor összemosódó kategóriájából képződik (összesen 194 fő, 2,7 %). Ezt követik a köztörvényesek (78 fő, 1,1 %) és a végül a cigányok (32 fő, 0,5 százalék)


1. Táblázat. deportálás jogcíme szerinti megoszlás

 

 

fogolykártyák

 

Elemszám

%

Magyar zsidó

6 716

95,0

Magyar cigány

32

0,5

Magyar köztörvényes

78

1,1

Magyar rendőrségi őrizetes

21

0,3

Magyar politikai fogoly

22

0,3

Magyar védőőrizetes

151

2,1

Egyéb

19

0,3

Adathiány

32

0,5

Összesen

7 071

100,0

 

A különböző, magyar állampolgárságú fogolycsoportok eltérő okokból és módon kerültek a náci lágerrendszerbe.


1. Zsidók

 

Magyar zsidók nem az 1944. március 19-i német megszállás után kerültek először a náci lágerrendszer egyes táboraiba. A Hitler által 1943-ig megszállt országokban (a szovjet területeket nem számítva) mintegy 8-12 ezer magyar állampolgárságú zsidó élt.  2-4 ezren lehettek Németországban és Ausztriában, a Cseh-Morva Protektorátusban számuk 1939-ben 1300-1500 körül mozgott. 4-6 ezer magyar zsidó élhetett Franciaországban, 620-1400 Belgiumban, 2-400 Hollandiában. Magyarország ekkor még biztos menedéknek tűnt, ezért a külföldön élők nagy része haza akart jönni. A magyar kormány azonban csak a szigorúan kiválasztott keveseknek (művészek, szakemberek, üzletemberek, más hírességek vagy azok rokonai) engedélyezte a visszatérést. A többiek sorsa nem érdekelte Budapestet. (Javaik annál inkább: elkeseredett versenyfutás kezdődött a németek és a magyarok között a külföldön lévő magyar zsidó vagyonért.)  Ez persze nem meglepő. A második zsidótörvény óta a magyar politika deklaráltan készült a zsidók kivándoroltatására, ezért a már külföldön lévőket nem kívánta hazaengedni. A náci megszállás alá került országokban rekedt zsidók egy részét elfogták és koncentrációs táborokba hurcolták.  Így már 1944. március 19. előtt több ezer magyar zsidó került a lágerekbe.


A megszállást követő napokban a német biztonsági szervek és magyar segítőik ezrével tartóztatták le a zsidókat. Pályaudvarokon, telefonfülkékben, hajóállomásokon, a villamoson, lényegében találomra szedték össze az embereket. Nagy részüket különböző budapesti és főváros-környéki internálótáborokba vitték. A megszállók ennél persze tudatosabb letartóztatási politikát is folytattak. Az értelmiséget kifejezetten meg akarták félemlíteni. Az első napokban 200 ügyvédet és újságírót tartóztattak le. (Ez a kampány április végén kiújult, akkor 133 zsurnalisztát fogtak le.)  Az Alfred Trenker vezette Gestapo-különítmény kész listákkal érkezett. Számos prominens zsidó közéleti és gazdasági szereplőt is letartóztattak. (Például Chorin Ferencet, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét, sógorát, a szintén üzletember és gyáros Kornfeld Móricot, Buchinger Manó szociáldemokrata politikust, és Buday-Goldberger Leót, a hazai textilipar vezető alakját.) Vallási és közösségi vezetőket is elfogtak, főleg vidéken. Volt olyan letartóztatott gazdag zsidó, akinek rögtön be is költöztek a házába. Aschner Lipót, az Egyesült Izzó vezérigazgatójának rózsadombi villáját a deportálásokat szervező Adolf Eichmann foglalta el. Otto Winkelmann SS-tábornok Vida Jenő nagyiparos gellérthegyi házában szállásolt el. Chorin Andrássy úti palotájába Kurt Becher SS-alezredes és stábja költözött.


A különféle német és magyar rendőri alakulatok nem csak az előre elkészített listák alapján, vagy találomra tartóztatták le a zsidókat, hanem sok feljelentés is érkezett hozzájuk. Stern Samu bankár, a Pesti Izraelita Hitközség (és 1944-ben a Zsidó Tanács) elnöke szerint a németek úgy tájékoztatták, hogy soha sehol nem kaptak annyi feljelentést, mint Magyarországon. A később közkeletűvé váló vélekedést ugyanakkor a német biztonsági rendőrség (Sicherheitspolizei) fővárosi vezetője, Trenker a háború után cáfolta. Ő úgy emlékezett, hogy nagyjából annyi volt a feljelentő levelek száma, mint bárhol máshol. Trenker persze nem tudhatta, hogy pontosan hányan fordultak más alakulatokhoz, például Eichmann egységéhez vagy éppen a Hain-féle „magyar Gestapóhoz”. Ráadásul egy átlagos magyar állampolgár inkább írt a hazai, magyar szerveknek (Hain-csoport, rendőrség, csendőrség, stb.), mint a nyelvet nem beszélő, idegen németeknek. Egy pécsi túlélő szerint a városban „igen számosak voltak a feljelentések”. A Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete nevű szélsőjobboldali szakmai szervezet 700 zsidó ügyvéd nevét adta át a Gestapónak. A fajvédő orvosszövetség, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete májusban minden követ megmozgatott, hogy munkaszolgálatos kollégáikat deportálják.


A háború után Hain úgy emlékezett, hogy nagyjából napi 50-60 bejelentést kaptak vagyonukat elrejtő zsidókról.  Ha igazat mondott, akkor csak az Állambiztonsági Rendészet, amely március 28. és június 9. között (nagyjából 70 napig) létezett, fennállása alatt 3500-4200 feljelentő levelet kapott. Egy politikai nyomozó háború utáni tanúvallomásában azt állította, hogy a feljelentés nyomán indult ügyek aktáinak számozását 1944 decemberéig kétszer is újrakezdték, de az újra 25 ezer fölé emelkedett. Természetesen nem csak a zsidók elleni feljelentésekről volt szó. Sok keresztényt azért mártottak be honfitársai, mert zsidó javakat loptak vagy nem adtak át a hatóságoknak. Számos embert pedig azért kevertek bajba, mert segített az üldözötteken. Különösen sok ilyen eset fordult elő a nyilas uralom idején. Feljelentés alapján hurcolták el és végezték ki például Schlachta Margit szociális nővért, aki rendje Bokréta utcai otthonában zsidókat rejtegetett. Szintén ezekben a hónapokban érkezett az Államrendőrség Politikai Osztályához egy névtelen levél, amely szerint Mikes Nándor villamoskalauz, akinek a felesége zsidó volt, „mázsa számra hordja az élelmet a gettóba”. A bejelentő szerint „épp itt az ideje, hogy az ilyen galád bitang elvegye méltó büntetését”.

 

Összességében megállapítható, hogy legalább tízezres nagyságrendű volt a feljelentések száma. Hogy ez a többi megszállt országhoz képest sok vagy kevés, egyelőre tisztázatlan. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy Franciaországban, Csehországban és Hollandiában is elterjedt, hogy a német megszállók sehol sem kaptak annyi zsidóellenes bejelentést, mint éppen ott.

 

Annyi biztos, hogy a megszállást követő napokban rohamosan emelkedett a letartóztatottak száma. Március 31-ig 3364 főt hurcoltak fogdákba és internálótáborokba, április 16-án már 7289-en voltak őrizetben. A különleges foglyok nagy részét hamarosan Bécsbe, majd Mauthausenbe vitték a szintén letartóztatott prominens keresztényekkel együtt. Függetlenül attól, hogy nem „hétköznapi” foglyok voltak, őket is zsidóként regisztrálták a táborban.  Jól mutatja ezt az 1944. május 5-i, bécsi transzport, ahol Andorka Rudolf diplomata, Csekonics Iván felsőházi tag és Malasits Géza szociáldemokrata politikus regisztrációs lapjára a „magyar védőőrizetes” (Ung. Sch.), a velük együtt érkező, szintén szociáldemokrata vezető, Buchinger Manó és a nagyiparos Buday-Goldberger Leó fogolykartonjára pedig a „magyar zsidó” (Ung. Jude) jelölés került. A zsidó prominensek sajátos helyzetbe kerültek Mauthausenben. Bár korántsem részesültek olyan (viszonylagosan) kedvező bánásmódban, mint keresztény társaik, helyzetük mégis jobb volt, mint a tömeges deportálások során a szelekciót túlélő, kényszermunkára vitt robotoló zsidóknak.


A korai, főleg Ausztriába induló transzportok azonban mindössze néhány száz embert érintettek. Az első ezres nagyságrendű deportálások április végén indultak. A megszállást követő napokban-hetekben letartóztatottak közül április 28-29-én a kistarcsai és a topolyai internálótáborokból, illetve budapesti börtönökből 3800 zsidót vittek Auschwitzba. Mindez azonban még mindig csak előjátéka volt a tömeges tavaszi-nyári deportálásoknak, amelyek a németek számára is meglepő hatékonysággal haladtak.

 

1944. április közepe és június vége között lényegében az ország teljes zsidó lakosságát gettókba, gyűjtőtáborokba vagy elszigetelt lakótömbökbe zárták. Ezt követte a deportálás. A magyar és a német illetékesek az országot deportálási zónákra osztották, amelyeket a honvédség és a csendőrség területi beosztása mentén alakítottak ki. Az adott zónában a magyar Belügyminisztérium és SEK képviselői tájékoztatták a helyi közigazgatás és rendvédelem vezetőit a teendőkről. Ezután a csendőrség és a rendőrség megkezdte a gettók felszámolását és a zsidók gyűjtőtáborba zsúfolását. Ezeket általában téglagyárakban, ipari vagy mezőgazdasági épületegyüttesekben, hatalmas raktárakban és pajtákban rendezték be, lehetőleg közel a vasútvonalakhoz. A folyamat brutális jelentek közepette zajlott: országszerte ezreket bántalmaztak a csendőrök és rendőrök. Mániákusan kutattak a zsidó javak után, sokakból kínvallatással szedték ki, hogy hova rejtették értékeiket. Gyakran még a testüregekbe (végbél, hüvely) is durván benyúltak ékszereket, pénzt keresve. A tortúra alól a gyerekek sem mentesültek.


Miután a koncentrálási művelet befejeződött, megérkeztek a vonatok és elszállították az összegyűjtött zsidókat. Ekkor az apparátus áttelepült a következő zónába, és minden megismétlődött. A folyamat a visszacsatolt területeken kezdődött, az ország belső területein folytatódott és a tervek szerint a fővárosban fejeződött volna be.  Így május 15. és július 9. között a holokauszt történetének legnagyobb deportálási akciójában több mint 437 ezer embert deportáltak. Közülük 15 ezret Kelet-Ausztriába szállítottak kényszermunkára. A többieket a legnagyobb megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau nyelte el.

1944 júliusának elején került volna sor a fővárosi zsidók deportálására. Ekkor azonban Horthy Miklós kormányzó, aki addig passzívan figyelte a zsidók jogfosztását, gettósítását és deportálását, leállította a kiszállításokat. Ebben a külföldi tiltakozások és közvetlen környezetének nyomása mellett az is szerepet játszott, hogy a nyugati front megnyílásával a náci Németország egyre kedvezőtlenebb katonai helyzetbe került. Ekkorra azonban már csak budapesti és a munkaszolgálatos századokban szolgáló zsidók éltek Magyarországon. A németek és magyar szövetségeseik ez utóbbiakat is deportálni akarták, de a magyar katonai vezetés nem járult hozzá az értékes munkaerő-tartalék átadásához.


A „zsidótlanítást” német részről irányító Adolf Eichmann SS-alezredes nem nyugodott bele, hogy a tömegdeportálások lekerültek a napirendről. Július 14-én emberei a kistarcsai internálótáborból és a Rabbiképző Intézet épületében berendezett börtönből mintegy 1500 zsidót a budapesti Gyűjtőfogházba szállítottak, majd vasúton Auschwitz felé indították őket. Vasdényei István, a kistarcsai tábor parancsnoka azonban értesítette a zsidó vezetőket. Stern Samu és társai rögvest informálták Horthyt, a semleges országok diplomáciai testületeit és a keresztény egyházi vezetőket. A kormányzó Hatvanból visszaparancsolta a szerelvényt.

 

Eichmann azonban nem adta fel. Öt nappal később, július 19-én újra próbálkozott, ezúttal eredményesen. A Zsidó Tanács tagjait reggel Eichmann irodájába rendelték és estig ott tartották. Nem lehetett véletlen, hogy a németek éppen vasárnap kísérelték meg a deportálást: joggal gondolták, hogy ezen a napon a magyar kormányhivatalok üresek. Kistarcsán ezalatt Ubrizsi Pál rendőr segédfogalmazó a Belügyminisztérium nevében követelte a foglyok kiadását. Amikor Vasdényei ezt megtagadta, három szakasz német fegyveres bedöntötte a tábor kapuját, szabályosan megszállta a területet és elhurcolt körülbelül 1200 embert. A zsidókat Rákoscsabán vagonokba zsúfolták.  A Zsidó Tanács tagjait csak akkor engedték el Eichmanntól, amikor a deportáltak már túl voltak a határon.  Július 24-én a sárvári internálótáborból hasonló módszerrel vittek el újabb 1500 zsidót. Így a tömeges deportálások lezárulása után júliusban összesen még 2720 magyar zsidót deportáltak Auschwitzba. 


Az 1944. októberi 15-16-i nyilas hatalomátvétel után a deportálások újraindultak. A magyar és német hatóságok december közepéig mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót vittek el. Nagy részüket gyalogmenetekben hajtották nyugat felé, másokat vasúton szállítottak különböző lágerekbe. A deportáltak közül sokan az egykori Ausztria keleti határán tervezett, de végül fel nem épített védővonalon végeztek rabszolgamunkát. A túlélőket 1945 márciusában a Birodalom még működő koncentrációs táboraiba vitték.

 

1942 és 1945 között több mint 500 ezer magyar zsidót hurcoltak a náci Németország koncentrációs tábori rendszerébe.


2. Romák


A nácik roma- és zsidópolitikája sok szempontból hasonló volt. Mindkét csoportot alacsonyabb rendűnek, az „árja fajra” veszélyesnek, üldözendőnek tartották. 1941-ig lényegében párhuzamosan futott a zsidó- és romaellenes hadjárat, melynek főbb elemei a diszkrimináció, a tömeges erőszak és kitelepítés voltak. Lengyelország 1939-es megszállása után a zsidók és a lengyelek deportálása mellett napirendre került a romák átköltöztetése is egy "zsidó rezervátumba". Amikor Hitler elrendelte a Birodalom "megtisztítását" a zsidóktól, 5 ezer osztrák cigányt is a lodzi gettóba vittek. 1941 nyarán a megszállt területeken az SS speciális alakulatai (Einsatzgruppen) tömegesen gyilkolták a zsidókat, és több ezer romát is agyonlőttek.

 

Hitler és a náci vezetés 1941-ben döntött úgy, hogy minden egyes német kézre kerülő zsidót korra, nemre és vallásra való tekintet nélkül megsemmisít. A cigányokkal kapcsolatban azonban erre soha nem került sor.  Ennek megfelelően a nácik a megszállt európai országokban eltérő intenzitással léptek fel a cigányokkal szemben. Görögországban, Franciaországban és Hollandiában nemigen foglalkoztak velük.  Belgiumból viszont majdnem 400, különböző nemzetiségű roma került Auschwitzba. Szerbiában a megszálló német hadsereg a zsidókkal együtt lényegében a romákat is kiirtotta, Horvátországban a helyi nácik, az usztasák végeztek velük. Lengyelországban a megszállók több mint tízezer vándorcigányt öltek meg.


A Magyarországot megszálló német rendőrségi és biztonsági szervek egyáltalán nem törődtek a magyar romákkal. A hazai szélsőjobboldal ugyanakkor a megelőző években számos radikális cigányellenes javaslattal állt elő. A zsidók deportálását 1944-ben belügyi államtitkárként irányító Endre László még a harmincas években a „bűnöző oláhcigányok" koncentrációs táborba zárását, a férfiak sterilizálását követelte. Egy másik javaslat úgy fogalmazott, hogy "hat éves kortól, nemre való tekintet nélkül eltávolíthatatlan vegyszerrel megjelöljék" a cigányokat. Orsós Ferenc akadémikus 1941-ben a parlamentben azzal állt elő, hogy fajvédelmi okokból tiltsák be a cigányok és a nem cigányok közötti vegyes házasságokat. Orsós egyébként 1944-ben a Magyar Orvosok Nemzeti Szövetségének elnökeként minden követ megmozgatott, hogy a munkaszolgálatot teljesítő, és a katonai hatóságok szerint nélkülözhetetlen zsidó orvosokat Auschwitzba deportálják.

 

A német megszállás után kormányrúdhoz kerülő szélsőjobboldalnak minden lehetősége megvolt, hogy ezeket az ötleteket megvalósítsa. A zsidók kifosztása és deportálása azonban sokkal fontosabbnak tűnt, mint a „cigánykérdés”. Kisebb roma csoportokat ennek ellenére az internáló táborok deportálásakor már 1944 tavaszán-nyarán Auschwitzba és Mauthausenbe vittek.


A romák tömeges deportálása a nyilas hatalomátvétel után kezdődött. A legnagyobb gyűjtőtábor a komáromi Csillagerőd volt. A magyar hatóságok itt embertelen körülmények tartották, majd szelektálták a foglyokat: kiemelték a munkaképesnek vélt romákat, köztük 13-14 éves kislányokat is. A munkaképteleneket hazaengedték. A kiválasztottakat Dachauba, Bergen-Belsenbe és Flossenbürgbe deportálták. Sokan kerültek Ravensbrückbe is, ahol számos roma nőn álorvosi kísérleteket végeztek a náci orvosok. Az 1944-45-ben náci lágerekbe hurcolt magyar romák száma több ezer főre rúgott.


3. Politikai foglyok, ellenállók

 

A budapesti Gestapo parancsnoka, Alfred Trenker SS-őrnagy határozott céllal és feladattal érkezett Budapestre. A németek ki akarták iktatni a potenciális ellenállás politikai és gazdasági elitjét. Ezért a prominens zsidókon kívül (lásd fent) mindazokat a befolyásos személyeket is igyekeztek elfogni, akikről tudták vagy feltételezték, hogy náciellenes tevékenységet folytatnak vagy folytatnának. A listán előkelő helyen szerepelt egy volt miniszterelnök (Bethlen István) és a megszállás pillanatáig aktív kormányfő (Kállay Miklós) is. Mindketten elmenekültek, de Kállayt végül hónapokkal később kézre kerítették és Mauthausenbe, majd Dachauba deportálták. A megszállók figyelme az államélet minden területére kiterjedt: elfogták Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, számos parlamenti képviselőt (például Rassay Károlyt, Bajcsy-Zsilinszky Endrét), Baranyai Lipótot, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, Sombor-Schweinitzer Józsefet, a politikai rendőrség vezetőjét és még sokan másokat. Mindazok, akik megszervezhették volna a németekkel szembeni ellenállást, most bujkáltak, vagy különböző Gestapo-börtönökben raboskodtak. Innen legtöbbjüket (Bécsen keresztül) Mauthausenbe vagy Dachauba deportálták. Mauthausenbe néhány hónap alatt 356 fogoly érkezett Bécsen keresztül. A keresztény prominens foglyokat általában „védőőrizetesként” regisztrálták.

 

A 1. ábrán jól látszik, hogy a vizsgált fogolycsoportban a legtöbb nem zsidó Mauthausenben lépett a lágerrendszerbe (18 %). Ennek hátterében az áll, hogy a nagy számban letartóztatott keresztény prominens zömét ide hozták a megszállók. Sorsuk eltérően alakult. Egyeseket a nyár folyamán szabadon engedtek, például gróf Apponyi György országgyűlési képviselőt vagy Gratz Gusztáv volt külügyminisztert.  Mások (például Andorka Rudolf náciellenes katona és diplomata) a felszabadulásig a náci fogságban maradtak.


1. ábra. A különböző táborokba érkezők származás szerinti megoszlása

  

 szoc_009

 

A megszállást követő napokban preventív jelleggel letartóztatott személyek mellett voltak, akiket tényleges náciellenes tevékenységük miatt hurcoltak a koncentrációs táborokba. Ilyen volt például az 1944. május 19-én Mauthausenbe került „kommunistagyanús” csoport, amely Papp Koleszár Bertalan vezetésével németellenes szervezkedésbe kezdett Magyarországon. A táborrendszer leghíresebb magyar foglya a kormányzó fia, ifjabb Horthy Miklós volt.  Ő vezette azt a „kiugrási irodának” nevezett informális csoportot, amely a kormányzó környezetében előkészítette az elszakadást a náci Németországtól. A kiugrási kísérletben való részvételért deportálták Kállay Miklós miniszterelnök fiát, Kállay András testőr főhadnagyot is, aki tűzharcba keveredett a Vár elfoglalására induló német egységekkel. A tűzparancsot kiadó Lázár Károly altábornagy szintén Mauthausenbe került. A náciellenes tevékenységért deportált foglyokat is (Papp Koleszárt éppúgy, mint Kállay Andrást) védőőrizetesként regisztrálták.

 

A „politikai fogolyként” nyilvántartásba vett foglyok között vegyesen voltak zsidók és nem zsidók. Utóbbiak esetében természetesen az „Ung Pol” vagy „Polit Ungar” bejegyzések mellé odabiggyesztették: Jude.


4. Köztörvényesek

 

A náci bürokrácia saját ideológiájának megfelelő fogalmi apparátussal dolgozott. Köztörvényesként sok valódi bűnöző, gyilkos, rabló került a táborokba, hogy ott általában kápóként kínozzák fogolytársaikat. Ugyanakkor bűnözőnek (más esetekben politikai fogolynak) nyilvánítottak olyanokat is, akik a náci rendszert szidták, az áruhiány miatt a feketepiacon árusítottak, vagy vásároltak, a szövetségesek rádióadásait hallgatták, megszegték a kijárási tilalmat, vagy éppen nyíltan beszéltek a háborús vereségekről.

 

A mintában a magyar deportáltak között fellelhető köztörvényesek magas számát e körülmények tudatában óvatosan kell kezelni. Úgy tűnik, hogy közülük sokan valójában politikai okokból letartóztatottak voltak. Mások, például a sopronkőhidai börtön mintegy 500 köztörvényes elítéltje, azért került 1944. november 26-án Mauthausenbe, hogy a Vörös Hadsereg elől menekülő és Nyugat-Magyarországon berendezkedő német és nyilas hatóságok által magukkal hurcolt politikai foglyok elhelyezésére hely szabaduljon fel.


5. Megoszlás tábor és életkor szerint


A fent elmondottakat támasztják alá a 2. táblázat adatai is.

 

2. Táblázat. a deportálási jogcím megoszlása érkezési táborok szerint 


Elemszám

Érkezés a lágerrendszerbe: láger

Összesen

Auschwitzba érkezik

Mauthausenbe érkezik

Máshova érkezik

Deportálás jogcíme

Magyar zsidó

5492

649

512

6653

Magyar cigány

0

2

27

29

Magyar köztörvényes

10

65

1

76

Magyar rendőrségi őrizetes

0

20

0

20

Magyar politikai fogoly

7

4

10

21

Magyar védőőrizetes

20

80

45

145

Egyéb

9

2

7

18

Összesen

5538

822

602

6962

 

 

 

Mintánk adatsorai is illusztrálják, hogy a legtöbb zsidó (nyilván a tavaszi-nyári tömegdeportálások áldozatai) Auschwitzban lépett be a lágerrendszerbe. Itt természetesen csak a szelektálásokat túlélő, regisztrált, majd munkára tovább szállított foglyok jelennek meg. A legtöbb cigány számára nem Auschwitz vagy Mauthausen, hanem más táborok (Dachau, Ravensbrück, Flossenbürg) jelentik a kálvária első állomását. A mintában található védőőrizetesek többségét először Mauthausenbe hurcolták: ez a Gestapo már részletezett letartóztatási gyakorlatának a lenyomata.

 

A 2. ábra az egyes fogolycsoportok életkori megoszlásait szemlélteti. Szembetűnik, hogy 7 %-nyi (csaknem 500), 16 évnél fiatalabb zsidó szerepel a fogolykartonokon. Ez azért lényeges, mert a zsidó elhurcoltak túlnyomó többsége Auschwitzba (82,5 %) érkezett, itt pedig a 16 évnél fiatalabbakat általában a gázkamrába küldték. Közülük sokan azonban túlélték a szelekciót – vagy idősebbnek hazudták magukat, vagy az SS-orvos tévedett, illetve a munkaerőhiány fokozódásával a nácik már saját szabályaikat sem tartották be. A fogolykartonok adatbázisában szereplők között ez a generáció csupán 7%-os arányt jelent. Márpedig egy adott populáción belül a fiatalkorúak és gyermekek aránya átlagosan 20 százalék körül szokott lenni. Ennek oka egyebek mellett az is lehet, hogy bár a regisztrált foglyok átvészelték az első szelekciót, ettől még később megölhették őket, így a 16 évesnél fiatalabbak aránya a fogolypopuláción belül a kálvária egyes állomásain valószínűleg folyamatosan csökkent.

 

A fogolykartonokon a 65 évesnél idősebb zsidók aránya a nullához közelít. Érthető: nekik még a legfiatalabbaknál is kevesebb túlélési esélyük volt. Nem véletlen, hogy a fogolykartonok adatbázisában található, 65 évesnél idősebb zsidók egy része olyan prominens rab, akiket bár zsidóként regisztráltak, mégis jobb bánásmódban és ellátásban részesültek, mint névtelen hitsorsosaik.  Ilyen volt például Buchinger Manó vagy Buday-Goldberger Leó. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy Buday-Goldberger a felszabadulás után belehalt a megpróbáltatásokba.)


Messze a legtöbben (48 %) a 16-25 éves korosztályból kerülnek ki. Nem tisztázott, hogy a fogolykártyákon szereplők zsidók közül végül hányan élték meg a felszabadulást. Azonban – ahogy említettük - a kartonokon regisztrált zsidók nagy része átvészelte az auschwitzi szelekciót, amely a deportáltak mintegy 75-80 százaléka számára az azonnali halált jelentette. Így a túlélési rátákkal kapcsolatban mégis beszédes ez az adat. A két mintát összevetve megállapíthatjuk, hogy a holokauszt túlélésére a 16 és 25 éves korosztályoknak volt a legnagyobb esélye.

 

A 16 évnél fiatalabb korcsoport legnagyobb arányban (17 %) a magyar romák között képviselteti magát. Ennek egyik oka lehet, hogy az 1944. téli deportálások idején a nyilasok gyakran munkaképesnek nyilvánítottak és elhurcoltak 13-14 éves gyerekeket is.

 

2. ÁBRA. A DEPORTÁLÁSI JOGCÍMEK ÉLETKOR SZERINTI MEGOSZLÁSA


szoc_011