Trianon, 1956, holokauszt: történelmi kudarcok, nemzeti tragédiák

---

írta: Csepeli György-Vági Zoltán

Csepeli György-Vági Zoltán

Amikor a nürnbergi perben levetítették a táborokban készült filmeket, az egyik vádlott, Hans Fritzsche sírva azt mondta: „Nincs hatalom égen, vagy földön, ami ezt a szégyent letörölhetné Németország arcáról. Nemzedékek egész sora, évszázadok sem lesznek elegendők hozzá.” Nos, 65 év elteltével azt mondhatjuk: lehet, hogy a világ sosem bocsátja meg Hitlert és a nácizmust, de a Szövetségi Köztársaság mégis lenyűgöző teljesítményt nyújtott a múlt feldolgozása terén. Számtalan háborús bűnös került bíróság elé, a túlélőket igyekeztek gálánsan kárpótolni. Létrejött a kontinens talán legstabilabb demokráciája, amelyben a széles társadalmi konszenzus azonnali közmegvetéssel sújtja a szélsőségeket. Még akkor is, ha az NDK kommunista örökségével a németek is nehezebben boldogulnak.

Más országok ennél kevesebbre sem voltak képesek. Párizsnak kerek ötven év kellett, mire elismerte a francia zsidók deportálásában játszott felelősségét, Törökország éppen 95 éve hazudik az örmények kiirtásáról, Japán pedig többnyire ma is tagadja katonáinak világháborús rémtetteit. Persze a volt kommunista országok sem büszkélkedhetnek. Varsó a 2001-es Jedwabne-botrányig hallani sem akart a lengyel antiszemiták gyilkosságairól. Kambodzsában három évtizedet kellett várni, hogy a tömeggyilkos, Pol Pot néhány cinkosát a kormány végre bíróság elé engedje. Sztálin és legtöbb bűntársa saját ágyában halt meg, Pekingben Mao képe ma is uralja a Tienanmen teret, a srebrenicai hóhér, Mladics pedig már egy évtizede bujkál. A történelmi bűnök beismerése, a nemzeti tragédiák feldolgozása sehol sem megy könnyedén. Nálunk sem.

Nemzeti sikerek, kudarcok, tragédiák

Kutatásaink szerint a magyarok 2009-ben és 2010-ben is hasonlóképpen rangsorolták nemzeti tragédiáinkat (lásd a táblázatot). Az élmezőny nem változott: akkor is, most is messze Trianon fájt a legjobban. Ezt követte az 1956, majd pedig a holokauszt. A békeszerződést a válaszadók mintegy kétharmada, az októberi forradalom bukását minden második felnőtt, az 1944-1945-ös zsidóüldözést kicsit több mint harmaduk említette a legnagyobb tragédiák között. Mohács csak egy hajszállal maradt le a dobogóról. A listát a malenkij robot és a Gulág, a Tanácsköztársaság, és a muhi csata zárja.

Ön szerint a felsorolt események közül melyik a magyar történelem három legnagyobb nemzeti tragédiája?

Amikor a nemzeti tragédiák mellett a magyarság kudarcaira is rákérdeztünk, sok szempontból hasonló mintázatot kaptunk. Ötös skálán 4,3-as átlaggal az első világháborús vereség és a trianoni béke bizonyult a legnagyobb kudarcnak. Ezt követte az 1944-es német megszállás, a török hódoltság, valamint az 1848-1849-es szabadságharc bukása. Négy legfájóbb nemzeti kudarcunk és tragédiánk közül három tehát lényegében egybeesik. Mindez arra utal, hogy a magyaroknak kiforrott véleménye van saját történelmükről. Bárhogyan kérdezzük is őket, nagyon hasonló válaszokat adnak. (Legkevésbé egyébként Koppány leverését, a kalandozások végét, és az elmúlt 20 évet tartjuk kudarcnak.)

Ha azt firtatjuk, hogy mely eseményt, korszakot tartjuk sikeresnek, lehangoló képet kapunk. Hat kiemelkedőnek gondolt aranykorunk közül ugyanis öt a középkorhoz kötődik. Ötös skálán a legbüszkébbek a honfoglalásra (4,5) és Hunyadi Mátyás uralkodására (4,4) vagyunk. Ezt követi a tatárjárás utáni újjáépítés, a középkori magyar királyság, valamint az erdélyi fejedelemség (valamennyi 4-es átlag). Miközben az elmúlt 400 évből egyedül a reformkor volt képes bekerülni a lista élbolyába, a rangsor végét csupa 20. századi esemény dominálja. Sorrendben: 1956, a 2010-es tavaszi választások, az 1989-es rendszerváltás, és végül utolsóként a Horthy-korszak. Persze az utóbbi 150 év konszenzuális megítélését politikai szimpátiák és antipátiák lövészárkai akadályozzák. Mégis egyértelmű, hogy a magyar modernizációról összességében dermesztően rossz véleménnyel vagyunk, és bizony régóta éhezünk már egy újabb, közös sikerre. Erős depressziónkat jelzi az is, hogy jelenleg 3,5-szer annyian tartjuk a nemzetet inkább sikertelennek, mint sikeresnek.

Megkérdeztük a felnőtteket, hogy mivel magyarázzák sikereinket. Kiderült, hogy a belső oktípusoknak (hűség, erőskezű vezetés, összetartás) valamivel nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a külső tényezőknek (jószerencse, erős szövetségesek). Kudarcainkért leginkább a belső széthúzást és a gyengekezű vezetést, legkevésbé pedig a balszerencsét hibáztatták. Mintha a magyarok úgy éreznék, hogy a sikerért ők tehetnek többet, a bukásban viszont a külső tényezőknek is erős szerepe van.

Mennyit tudunk?

Helyenként megdöbbentő, hogy milyen keveset tudunk azokról az eseményekről, tényekről, amelyekről amúgy nagyon is határozott véleménnyel bírunk. A Marketing Centrum 2009-es adatai szerint a hazai közvélemény átlagosan az összlakosság 22 százalékát gondolta romának, 13 százalékát pedig zsidónak. Ez annyit jelent, hogy a többségi társadalomhoz tartozók fejében egy olyan virtuális Magyarország képe élt, amit 2,2 millió cigánnyal és 1,3 millió zsidóval kell megosztaniuk. A helyzet 2010 őszén sem változott, a romák és zsidók számát még mindig a valódi többszörösére becsüljük (24% és 12%)  Másképpen fogalmazva: legalább másfél millió nem létező cigányt utálunk nagyon, és jóval több mint egy millió fiktív zsidóval kapcsolatban vannak komoly ellenérzéseink. A roma túlnépesedéstől szinte paranoiás rettegés vesz rajtunk erőt: úgy érezzük, hogy 20 év múlva minden tíz magyarból négy már cigány származású lesz.

Bár mint láttuk, elég határozott véleménnyel vagyunk történelmi tragédiáinkról, kudarcainkról, a megkérdezettek többségének valójában fogalma sincs e katasztrófák valódi méreteiről. Egyszerűen megtippelni sem nagyon tudják, hogy hány (néhány száz, néhány ezer, több tízezer, több százezer, vagy milliónyi) áldozatot követeltek. Tavaly a muhi csata esetében a nagykorú lakosság 26, Mohácsnál 30, a vörös terrornál mindössze 1, a fehérterrornál 10, a holokausztnál 30, a roma holokausztnál 7, az 1956-os forradalomnál pedig 9 százalék volt képes legalább nagyságrendileg helyes becslést adni. Tudásunk és a legalább nagyságrendileg helyes becslések aránya 2010-ben sem javult érdemben. Tíz magyarból három pedig még az áldozatok számának megtippelésére sem vállalkozott.

Minden felmérés szerint Trianont fájlaljuk a legjobban, valójában azonban erről is csak igen homályos képünk van. Egyelőre hiába a fokozott politikai figyelem, az új emléknap: tavaly óta duplájára (21%-ra) nőtt azok aránya, akik megbecsülni sem tudják/akarják, hogy az ország mekkora részét csatolták el. Ráadásul valamelyest emelkedett a határon túlra került magyarok lélekszámát radikálisan túl-, illetve alábecslők száma. A történelem persze nem változott, a róla alkotott percepció azonban igen. Ugyancsak krónikus ismerethiányra utal, hogy a magyar felnőttek majd negyede (23%) képtelen értékítéletet alkotni a nyilasokról.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy világról és magunkról alkotott képünket, történelemszemléletünket ma a tények gyakran kevéssé befolyásolják. Ehelyett véleményünket sokszor öncsaló mítoszok, irracionális félelmek nyomán felizzó előítéletek, politikai meggyőződés által torzított tévhitek formálják.

Az elhárítás kultúrája

Európa keleti felén különösen hajlamosak vagyunk másokat okolni az ismétlődő bukásokért, elvesztett háborúkért, a történelmi zsákutcákért. Könnyebben fedezzük fel a piciny szálkát a szomszédos népek és hazai kisebbségek szemében, mint a magunkéban a méretes gerendát. Jó példa erre az 1944-es hazai zsidóüldözés itthoni megítélése.

A félmillió ártatlan civil lemészárlását előkelő helyen tartjuk számon a nemzeti tragédiák között. Ugyanakkor a magyarok kilenctizede legfőképpen a németeket tartja felelősnek a gettósításért és deportálásért (lásd a táblázatot). 2009-ben és 2010-ben átlagosan kétszer annyira gondoltuk bűnösnek Hitlert és kormányát, mint Horthyt és a magyar nácikból álló kollaboráns kormányt. Az SS-t és a Gestapo rendőreit is sokkal jobban vádoljuk az itteni zsidóüldözésért, mint a nők hüvelyében arany után kotorászó magyar csendőröket, vagy a buzgón árjásító hivatalnokainkat. Persze Hitler, Himmler, Eichmann és a többiek nélkül nem kerülhetett volna rekordsebességgel Auschwitzba 430 ezer magyar állampolgár. Csakhogy a magyar nácik, a több százezer kollaboráns segítsége nélkül sem.

Ön szerint terheli-e felelősség a felsoroltakat a magyar zsidók gettókba zárásáért és Auschwitzba deportálásáért?

A felnőtt magyarok harmada-negyede még a táborokat felszabadító orosz, brit és amerikai vezetést is kárhoztatja. A legnyugtalanítóbb mégis az, hogy a népirtásért az áldozatokat is hibáztatjuk: a magyar felnőttek 21-27 százaléka szerint a gettósítás és a deportálás egyenesen a gazdag zsidók és a zsidó vezetők számlájára írható. Eközben a magyar lakosságot (azaz: „magunkat”) lényegében csak annyira hibáztatjuk a zsidóüldözésért, mint magukat a zsidókat. És persze sokkal kevésbé, mint az eseményektől annak idején sok száz kilométerre élő német civileket. Persze a német náci múltat a saját szennyesünknél tarthatjuk büdösebbnek, a szembenézés terén viszont bizonyosan lenne mit tanulnunk tőlük.

A múlt kísértetei

Amikor a nürnbergi perben levetítették a táborokban készült filmeket, az egyik vádlott, Hans Fritzsche sírva azt mondta: „Nincs hatalom égen, vagy földön, ami ezt a szégyent letörölhetné Németország arcáról. Nemzedékek egész sora, évszázadok sem lesznek elegendők hozzá.” Nos, 65 év elteltével azt mondhatjuk: lehet, hogy a világ sosem bocsátja meg Hitlert és a nácizmust, de a Szövetségi Köztársaság mégis imponáló teljesítményt nyújtott a múlt feldolgozása terén. Számtalan háborús bűnös került bíróság elé, a túlélőket igyekeztek gálánsan kárpótolni. Létrejött a kontinens talán legstabilabb demokráciája, amelyben a széles társadalmi konszenzus azonnali közmegvetéssel sújtja a szélsőségeket. Még akkor is, ha az NDK kommunista örökségével a németek is nehezebben boldogulnak.

Más országok ennél kevesebbre sem voltak képesek. Párizsnak kerek ötven év kellett, mire elismerte a francia zsidók deportálásában játszott felelősségét, Törökország éppen 95 éve hazudik az örmények kiirtásáról, Japán pedig többnyire ma is tagadja katonáinak világháborús rémtetteit. Persze a volt kommunista országok sem büszkélkedhetnek. Varsó a 2001-es Jedwabne-botrányig hallani sem akart a lengyel antiszemiták gyilkosságairól. Kambodzsában három évtizedet kellett várni, hogy a tömeggyilkos, Pol Pot néhány cinkosát a kormány végre bíróság elé engedje. Sztálin és legtöbb bűntársa saját ágyában halt meg, Pekingben Mao képe ma is uralja a Tienanmen teret, a szrebrenicai hóhér, Mladics pedig már egy évtizede bujkál.

(A Magyar Narancs XXII/49. számának 10-13. oldalán, 2010. december 9-én megjelent írás részletének szerkesztett változata.)

лобановский супермаркет класс