10. Az első jugoszláv polgárháború


A második világháborúban Jugoszlávia borzalmas veszteségeket szenvedett. A több mint 1 millió halott közül a megszállók számlájára legfeljebb 3-400 ezer fő írható. A németek sok tízezer partizánt öltek meg a harcokban. Több ezer kommunistát és romát kivégeztek. 

 

 

Pancsovai kivégzések

 

 

15 ezer szerbiai és több mint 7000 macedón, valamint 7-10 ezer horvátországi zsidót lőttek agyon vagy gázosítottak el, majd 1944-ben 3-400 zsidót deportáltak Koszovóból Bergen-Belsenbe. Számos szerb települést lakosságával együtt pusztítottak el. Eközben az olaszok ezrével végezték ki szlovén túszaikat, sok Montenegróban harcoló partizán halála is a számlájukra írható. A magyar és bolgár megszállásnak is ezrek estek áldozatul.

 

A legtöbb áldozatot azonban jugoszláv testvérnépek közti harc, az első jugoszláv polgárháború szedte. A konfliktusok szinte áttekinthetetlenek. Mindenki harcolt mindenkivel, hadifoglyot senki sem ejtett. A szövetségek gyorsan változtak, abszurd koalíciók alakultak. Az aktuális ellenség által megszállt területek civil lakosságát valamennyi háborús fél üldözte és gyilkolta.

 

1941-ben még voltak próbálkozások az antifasiszta egységfront megteremtésére. Tito többször találkozott Mihajloviccsal, de nem sikerült megegyezniük. A csetnikek kezdetben a németek, olaszok és az usztasák ellen harcoltak, 1941 végére azonban a partizánok és a muzulmán albánok, bosnyákok váltak a fő ellenséggé. Boszniában szisztematikus etnikai tisztogatást szerveztek a bosnyákok ellen. Civilek ezreit mészároltak le Goraždéban, Žepaban, Srebrenicában, Foćában és számtalan más helyen. Falvakat gyújtottak fel, a muzulmánokat agyonlőtték, felakasztották, élve elégették, a lakosságot elűzték. A különböző adatok szerint 30-100 ezer bosnyákok öltek meg. Boszniában és a dalmát területeken a horvátokra is vadásztak. Itt áldozataik száma a becslések szerint elérhette a 20 ezer főt. 1942-ben a csetnikek lényegében felhagytak a megszállók elleni küzdelemmel. Először az olaszokkal kötöttek tűzszünetet 1942 elején. Nyáron még ősellenségeikkel is kiegyeztek: elismerték a horvát usztasa államot (NDH), hűséget fogadtak Pavelics poglaviknak. A brutális német megtorlásokra hivatkozva 1941 végére lényegében abbahagyták a németek elleni harcot. Sőt: az 1943-as Tito-ellenes német offenzívák során 20 ezer csetnik harcolt az SS és a Wehrmacht, az olasz fasiszták, usztasák és bolgárok oldalán a partizánok ellen. 1943 őszén végül a csetnikek formális megállapodást kötöttek a németekkel. Mivel passzivitásuk miatt egyre kevesebb ellátást kaptak az angoloktól, immár a náciktól szereztek be pénzt és fegyvert. A szerb és montenegrói területeken a kommunista partizánok teljes megsemmisítésére törekedtek. Tito feltételezett támogatóiról és családtagjaikról halállistákat készítettek. Az áldozatokat gyakran késsel mészárolták le.

 

A németek tizenhat fiatal partizánt végeznek ki Smederevska Palankán, 1941. augusztus

 

A kommunista partizánok négy megszálló hadsereg mellett főleg az usztasák és a csetnikek ellen harcoltak, de nem kímélték a szerb és a montenegrói bábállamok fegyvereseit sem. 1943 végétől lassú fordulat következett be a jugoszláv harctéren: a partizánok több súlyos vereséget mértek a csetnik csapatokra is, akik így elvesztették korábbi pozícióikat Krajinában, Bosznia-Hercegovinában és Montenegróban.

 

A legvéresebb konfliktus a partizánok és usztasák között zajlott. A horvátok főként szerbeket, zsidókat, partizánokat és a romákat üldözték. Áldozataik száma mintegy 350-400 ezer főre rúgott, túlnyomó többségük szerb civil, illetve partizán volt. A kölcsönös gyilkolással tarkított harcokban ők is mintegy 200 ezres veszteséget szenvedtek. A mészárlás még a háború vége után is folytatódott. Tito győztes csapatai több tízezer usztasa és csetnik hadifoglyot, valamint német, magyar, szlovén és albán civilt öltek meg, gyakran bestiális kegyetlenséggel.

Фільчаков Олександр Васильович прокурор