6. Az utolsó alkotmány


 

A nemzetiségi ellentétek erősödését Tito egy új alkotmánnyal akarta csökkenteni. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság harmadik, és egyben utolsó alkotmányát 1974. február 21-én fogadták el. Az alkotmány az országot továbbra is szövetségi államként határozta meg, mégis több területen konföderatív logikát követett. Bevezették például az egy föderális egység – egy szavazat elvét. Mind a hat tagköztársaság (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Montenegró, Szlovénia, Szerbia) a helyi ügyekben erős autonómiát és a szövetségi szintű kérdésekben érvényes vétójogot kapott. Szerbián belül masszív autonómia jutott a jelentős kisebbségeknek otthont adó Vajdaságnak és Koszovónak is. Ez a megoldás volt hivatott sakkban tartani a szerb nacionalistákat.

 

Az államelnököt felváltotta a tagköztársaságok által delegáltjaiból álló kollektív államfői testület, az elnökség. Ez rotációs rendszer alapján működött, az egyes köztársaságok és tartományok képviselői 1-1 évig látták el a testület vezetését. Gazdasági téren is több önállóságra tettek szert a tagok, létrejöttek az önálló nemzeti bankok.

 

A föderáció reformját pozitívan fogadták a horvátok, a koszovói albánok és a Vajdaságban élő kisebbségek. A szerbek viszont elégedetlenek voltak. Egyrészt gyengült a befolyásuk, másrészt igazságtalannak tartották, hogy a Horvátországban és Boszniában tömbben élő honfitársaik számára nem alakítottak ki autonóm tartományokat.

 

Az új alkotmány lényegében az idősödő Tito politikai végrendelete volt. A nagy kormányos ezt a konstrukciót a fékek és egyensúlyok kifinomult rendszerének, az államszövetséget összetartó, a kompromisszumkényszert biztosító keretnek szánta. Megfelelő trónörökös helyett egy kollektív testületre akarta hagyni a hatalmat. Valójában ez maga volt az intézményesített működésképtelenség.