Tito szerint jugoszláv kommunizmus nem volt más, mint nemzeti formába öntött szocialista tartalom. Mások úgy vélik, hogy 1945-ben a kommunista ideológia volt az egyetlen lehetőség Jugoszlávia újjáalakítására. A délszláv államba csak ezzel, a vallási és etnikai kereteket szétzúzó eszmével lehetett életet lehelni. A béke fenntartása pedig csupán a Tito által uralt párt-hadsereg-titkosszolgálat hármas jelentette hatalommal sikerülhetett. A terrornak nagy hagyománya volt a jugoszláv kommunisták között. A harmincas években több tisztogatáson átesett pártot radikális sztálinisták, köztük a biztonsági szolgálat főnöke, Alekszandar Rankovics irányította.

A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanácson (AVNOJ) belül a Jugoszláv Kommunista Pártnak (JKP) volt a legnagyobb befolyása. Már a háború alatt megindult egy olyan közigazgatási apparátus kiépítése, amely megfelelt a JKP elképzeléseinek. 1945-re pedig a partizánok a teljes katonai ellenőrzést megszerezték az ország felett. Jugoszlávia felszabadításában ugyan részt vett a Vörös Hadsereg és a bolgár csapatok, de az országot mégsem szállta meg a Szovjetunió.

A kommunisták 1944 májusában szovjet minta alapján létrehozták a politikai rendőrség Népvédelmi Osztályát (OZNA), melyet 1946-ban Állambiztonsági Igazgatásra (UDBA) nevezetek át. Megszervezték az ún. OZNA hadtestet is, amelynek hét hadosztálya és számos brigádja működött. Feladata a “nép ellenségeinek” likvidálása volt. Az OZNA a belügyminiszter Rankovicstól kapta a parancsokat. A nép ellensége bárki lehetett, aki nem volt aktív partizán. A korabeli törvények alapján pusztán szóbeli feljelentés alapján bárkit háborús bűnössé, a nép ellenségévé lehetett nyilvánítani. A Háborús Bűnöket Kivizsgáló Állami Bizottság szerveihez 938 825 feljelentés érkezett. Ezek alapján országosan 66 420 főt nyilvánítottak háborús bűnösnek. E listán éppúgy rajta voltak a Független Horvát Állam (NDH) funkcionáriusai, mint az emigráns kormány és a katolikus egyház vezető tagjai is.

A megszállók kiűzésével párhuzamosan megindult a leszámolás a vélt vagy valós kollaboránsokkal, és a potenciális politikai ellenfelekkel. A partizánok elsősorban a csetnikekkel, az usztasákkal, balistákkal szemben vezettek bosszúhadjáratot. 1945 májusára sikerült felszámolni a szervezett csetnik haderőt, habár egy-egy kisebb csoport még az ötvenes évek elejéig is folytatta gerillaharcát. Mihajlovicsot és több társát elfogták és kivégezték. A kollaboráns Nedics állítólag öngyilkos lett a fogságban. Mintegy 100 ezer usztasa és antikommunista horvát menekült családjával együtt Ausztriába, ahol a nyugati szövetségeseknek adták meg magukat. A britek, mint hadifoglyokat átadták őket a partizánoknak, akik azután több tízezret kivégeztek közülük. A poglavnik és kormányának több tagja Dél-Amerikába, az USA-ban vagy Spanyolországba menekült. Az UDBA még évtizedekig vadászott rájuk külföldön. Több usztasa vezető, köztük Pavelics ellen is merényletet hajtottak végre.

Hasonló vérengzések történtek Szlovéniában, Koszovóban és a Vajdaságban is. A magyar és német kisebbséget kollektív bűnösként kezelték: azzal vádolták őket, hogy kollaboráltak a megszállókkal. A németeket már a háború utolsó hónapjaiban megfosztották tulajdonuktól és politikai jogaiktól. Sokuk áldozatul esett a tisztogatási hullámnak, mások a visszavonuló Wehrmachttal távoztak. A maradék 200 ezer német nagy részét 1945 és 1948 között a jugoszláv hatóságok kitelepítették az országból. A kutatók 5 és 40 ezer közé teszik a tisztogatások áldozatául esett vajdasági magyarok számát. Legtöbbjükkel brutálisan végeztek: megkínozták, megcsonkították, összeverték, majd kivégezték őket. Másokat kényszermunkára hurcoltak.

Csurogi tömegsír feltárása
’50-es évek

A megtorló akciók és tisztogatások központi utasításra történtek. Gyakran a látszatra sem ügyeltek: általános gyakorlat volt, hogy a katonai rögtönítélő bíróságok csak a kivégzések után kreálták a háborús bűnösségre hivatkozó ítéletet.