Noha az önigazgatáson alapuló gazdasági rendszer, a sztálini politika alternatívájaként jött létre, valójában mindvégig államszocialista keretek közt maradt. Továbbra is az állam határozta meg mit, milyen mennyiségben kell gyártani, és milyen árban lehet azt eladni. Ez a rendszer gazdaságilag nem bizonyult versenyképesnek.

Az 1980-as években megnövekedett a külföldi államokkal szembeni adósság. Megugrott az infláció. Jugoszlávia az el nem kötelezett státusznak köszönhetően mindkét politikai blokktól kapott kölcsönöket. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően a többi szocialista országnál jóval hamarabb került kereskedelmi kapcsolatba az Egyesült Államokkal és Nyugat-Európával. A versenyképesség megőrzése érdekében nagy összegű kölcsönöket vett fel az IMF-től (Nemzetközi Valutaalap), ami komoly eladósodáshoz vezetett. Ennek a politikának következményei Tito halála után váltak világossá. Az 1984-es szarajevói olimpia  idején a nyugati szakértők már jelezték: a jugoszláv gazdaság az összeomlás szélén áll.

A szarajevói olimpia játékok helyszínei

Az IMF ugyan átmenetileg újból kisegítette az országot, de azt is egyértelművé tette, hogy a stabilizációhoz valódi politikai változások kellenek. A bérek befagyasztása feldühítette a munkásokat, a szerb és szlovén politikai elit is élesen bírálta a megszorításokat. A gazdasági válságban meggyengült a föderális vezetőség. A tagköztársaságok önálló megoldásokat kerestek. A fejlettebb Szlovénia és Horvátország úgy érezte, hogy aránytalanul sokat fizet be a belgrádi közös kasszába, miközben keveset kap cserébe. A régiók eltérő gazdasági fejlettsége olyan tényezők voltak, amelyek az állam stabilitását veszélyeztették. A tagköztársaságok egymással konfliktusban álló gazdasági törekvései végül az egységes jugoszláv piac összeomlásához vezettek.

1989-ben újabb gazdasági segélycsomagot kértek Washingtontól. Cserébe további reformok bevezetését ígérték, melybe beletartozott a dinár leértékelése, a bérek újbóli befagyasztása, az állami költségek csökkentése és a munkás-önigazgatású vállalatok felszámolása. A stabilizációs törekvések azonban megbuktak. 1989-1990-ben egy év alatt 10,6 százalékkal nőtt a munkanélküliek száma. 1,4 millió ember került az utcára. Számos gyár tönkrement, mások hónapokon keresztül nem tudták kifizetni a béreket. Az elkövetkező háborús években további százezrek maradtak munka nélkül.