16. A koszovói válság 1990-1998


 

Jugoszlávia a daytoni béke után már csak Szerbia és Monetengró államszövetségéből állt. Szlovénia, Horvátország és Macedónia 1991-ben, Bosznia-Hercegovina 1992-ben távozott. Szerbia a négyéves háborúból nem profitált. A gazdaság romokban hevert, a katonai kiadások az egekben voltak. Komoly belső problémát jelentett, hogy a két, korábban autonómiával rendelkező szerb tartomány, Koszovó és a Vajdaság helyzete megoldatlan volt.

 

Koszovói etnikai konfliktusokkal indult a jugoszláv állam felbomlása 1987-ben, és a helyzet azután sem normalizálódott. A tartományban alig 250 ezer szerb mellett majdnem kétmillió albán élt. Függetlenségüket már 1990-ben kikiáltották, ám ezt nem ismerte el egyetlen állam sem. A szerb kormányzat a tartományi autonómia eltörlését követően centralizációba kezdett. Az adminisztrációt szerbekkel töltötte fel, egységesítette az oktatást, valamint újabb betelepítési hullámot tervezett a térségben. Ez végül nem sikerült, mert kevesen akartak az ország egyik legelmaradottabb területére költözni. Gyakoriak voltak a szerb rendőrök és az albán tüntetők közti összecsapások. A szerb titkosrendőrség sok albánt hurcolt el. Koszovó tulajdonképpen egy olyan ország tartománya volt, amelyik katonai megszállás alatt tartotta.

 

Az albánok válaszul passzív ellenállásba kezdtek. Kiépítették saját oktatási és intézményhálózatukat. A Belgrád által kiírt választásokat bojkottálták, de ezzel éppen Milosevics szerb, majd jugoszláv elnök hatalmát erősítették meg. Az albánok 1992-ben saját parlamenti és elnökválasztást tartottak. Ezt az albán költő, a Gandhi-féle erőszakmentes ellenállást propagáló Ibrahim Rugova nyerte.

 

A daytoni békekötés Koszovó státuszát nem rendezte. Az albánok úgy érezték, hogy a világ elfeledkezett róluk. Főleg a fiatalok gondolták, hogy Rugova téved. Ők a passzív ellenállás helyett harcolni akartak. Megalakították a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK). Albániából becsempészett fegyverekkel 1997-ben támadásokat kezdtek a szerb hatóságok és a velük együttműködő albánok ellen. Amikor 1998 elején az UCK megölt négy szerb rendőrt, Milosevics megtorlást rendelt el. A szerb erők rátámadtak a gerillákra. Drenica térségben megöltek 83 albánt, többségükben civileket. A halottak negyede asszony és gyermek volt.

 


Tömegsírról készült felvétel a koszovói Izbicában

 


A mészárlás hatására ezrek csatlakoztak az UCK-hoz, amely így a tartomány harmadát ellenőrzése alá vonta. A mérsékelt megoldások háttérbe szorultak. Belgrád újabb rendőri és katonai erőket vezényelt a tartományba, hogy megtisztítsák a határzónát. A hivatalosan „terroristaellenes” akciók azonban egyre inkább hasonlítottak a Horvátországból és Boszniából már jól ismert etnikai tisztogatásokra. Falvakat gyújtottak fel, a lakosságot elűzték. Az albán menekültek száma 1998 végére elérhette a 2-300 ezret, a halottaké a 3000 főt. 1998 októberében a NATO légicsapásokkal fenyegette meg Szerbiát, ha nem hagyja abba a tisztogató akciót. Tűzszünetet hirdettek és nemzetközi megfigyelők érkeztek.