14. Nemzetközi béketervek és a nyugat beavatkozása


 

A délszláv válság idején a nemzetközi erők vonakodtak a beavatkozástól. A Szovjetunió a konfliktus első hónapjaiban létezett, azután felbomlott. Az USA sokáig európai ügynek tekintette a háborút. A franciák és britek évekig mereven ellenezték a katonai beavatkozás gondolatát. Második világháborús szerepe miatt Németország részéről ez fel sem merülhetett. Valamennyi nyugati nagyhatalom emlékezett még Tito sikeres partizánháborújára és saját katonáit egyik sem kívánta egy megnyerhetetlennek gondolt háborúba küldeni. Joggal féltek, hogy Jugoszlávia széthullása más európai szeparatista mozgalmak (írek, katalánok, baszkok stb.) számára is követendő példává válik. Attól is tartottak, hogy a különböző nemzetek területi aspirációja miatt jugoszláv konfliktus az egész Balkánt és Közép-Európát lángba borítja. Lord Owen brit diplomata 1992-es szarajevói látogatásán ki is fejtette: a felek ne reménykedjenek abban, hogy a nyugati államok majd megoldják a kialakult helyzetet. Ekkor már kilenc hónapja tartott a város ostroma.

 

Az EU elődje, az Európai Közösség 1991 szeptemberében tanácskozásra hívta a jugoszláv tagköztársaságok vezetőit Hágába. A béketárgyalásokat vezető Lord Carrington által javasolt rendezést azonban Szerbia elutasította, mert az elismerte volna az összes köztársaság függetlenségét. A Carrington-terv bukása után mindkét fél nemzetközi békefenntartók küldését várta az ENSZ-től. Korábban csak nemzetközi megfigyelők voltak az országban. Horvátország az UNPROFOR jelenlététől a erőviszonyok kiegyenlítődését várta. A szerbek az Európai Közösséget túlságosan horvátbarátnak találták, ezért ők is támogatták, hogy a térségben az ENSZ gyakorolja a békefenntartást. Az ENSZ azonban tehetetlennek tűnt. Fegyverembargót hirdetett és ezzel a szerb katonai fölényt konzerválta. Miután Belgrád nem hagyott fel a boszniai eseményekbe való beavatkozással, az ENSZ BT 1992. május 29-én általános gazdasági embargót rendelt el a maradék Jugoszlávia ellen. Hosszú távú gazdasági kimerítéssel szerették volna meghátrálásra kényszeríteni a szerbeket. A nagyhatalmak délszláv politikája a segélyezésen túl tulajdonképpen ebben ki is merült. A békefenntartók, akiktől a civil lakosság a biztonság garantálását várta, mandátum és kellő katonai erő hiányában gyakran inkább tűntek passzív szemlélőnek, mint cselekvésre képes szereplőnek. Konvojokat kísértek, segélyszállítmányokat juttattak el a civil lakossághoz, tűzszüneti terveket dolgoztak ki. A gyilkolást azonban nem tudták megállítani.