7. A polgárháború kirobbanása 1992


A függetlenség kikiáltása után néhány hétig úgy tűnt, hogy a háború elkerülhető. Egy nemzetközi javaslat szerint Boszniát etnikai alapon kantonokra kellett volna osztani, miközben a függetlenség és az ország egysége elvben megmaradt volna. A tervet minden fél elfogadta, de néhány nap múlva a bosnyákok visszaléptek. Abban bíztak, hogy a Nyugat Horvátországhoz és Szlovéniához hasonlóan elismeri Boszniát és békefenntartókat küld. Tévedett.

 

1992. április 5-én Szarajevó háborútól tartó lakói békedemonstrációt szerveztek. A több tízezer tüntető a gyűlölködő politikusokat szidta, etnikai hovatartozástól függetlenül. Amikor Karadzsicsék székháza elé vonultak, szerb orvlövészek belelőttek a tömegbe, majd összecsapások robbantak ki a rendőrök és Karadzsics emberei között. Hatan meghaltak. Nem sokkal később a szerb vezetés elhagyta a várost. A szarajevói kormány szükségállapotot vezetett be, a Nyugat elismerte Bosznia függetlenségét. Kitört a polgárháború és megkezdődött Szarajevó ostroma.

 

A szerbek hatalmas fölényben voltak. Az ő oldalukon állt a jugoszláv hadsereg, amely sikertelenül próbálta meg elfoglalni Szarajevót. Ezt követően formálisan ugyan kivonult az országból, de tüzérségét, tankjait, repülőit hátrahagyta Karadzsicséknak. 18 ezer jugoszláv katona egyenruhát cserélt és átlépett a boszniai szerb hadseregbe. A főparancsnok a horvát függetlenségi háborúban még jugoszláv főtisztként szolgáló Ratko Mladics tábornok lett, aki 80-90 ezer katonának parancsolt. A horvátok hadereje 25-30 ezer főből állt. A bosnyák kormánynak viszont nem voltak saját csapatai. Izetbegovics arra számított, hogy háború esetén a Nyugat békefenntartókat küld az immár független állam védelmére. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a lakosság harmadát kitevő szerbek néhány hónap alatt megszállták Bosznia-Hercegovina kétharmadát. 1992 nyarán a szerb kézre került területeken megalakult a boszniai Szerb Köztársaság, amelynek elnöke Radovan Karadzsics lett.

 

A bosnyák fővárost, Szarajevót blokád alá vonták és a környező hegytetőkről lőtték a szerb erők. A lakosságot orvlövészek pusztították. Az ostrom több mint három évig tartott. A Bosznia és Szerbia közötti határ mentén széles sávban olyan, főként muszlimok lakta városok voltak, mint Goražde, Srebrenica, Zvornik. Mivel ez a helyzet akadályozta a nagyszerb koncepció megvalósítását, a szerbek szisztematikus etnikai tisztogatásba kezdtek. Mladics erői mellett az igazi rémuralmat itt is azok a Szerbiából érkező paramilitáris szervezetek vezették be, melyeket a Milosevics titkosrendőrsége látott el fegyverekkel. 1992 májusában Arkan önkénteseinek segítségével a szerbek elfoglalták a bosnyák többségű Zvornikot. A katonai rendőrség egyenként kezdte igazoltatni és beazonosítani a muszlim lakosokat. A városból hamarosan kétezer civil tűnt el. Egy részüket már a helyszínen kivégezték, a többieket koncentrációs táborokba zárták, ahol szintén sokan életüket vesztették. A harcok előtt Zvornikban és környékén 50 ezer muszlim élt. Számuk drámai gyorsasággal csökkent. Munkájukat elvették, tulajdonukat összeírták majd elkobozták, végül pedig elűzték őket. Hasonló eseményekre került sor a szerbek által megszállt egyéb területeken is. Banja Lukában és környékén a háború előtt félmillió nem szerb élt. 15 ezer fő kivételével elűzték őket. A kisebb bosnyák, vagy vegyes etnikumú falvak még rosszabbul jártak. A szerb erők a bevonuláskor csoportos kivégzéseket rendeztek, a bosnyákok és horvátok házait lerombolták, a lakosságot pedig egyszerűen elkergették. 1992 végére a menekültek száma elérte a kétmilliót, túlnyomó többségük bosnyák volt.

 

1992 végére Bosznia-Hercegovina 70 százalékát Mladics csapatai uralták. A bosnyák kormány csak az ország hetedét tartotta ellenőrzése alatt. Hatalma lényegében az ostromlott főváros környékére, valamint néhány, a szerbek által körülvett nagyvárosra (Goražde, Srebrenica, Tuzla, Žepa és Bihać) zsugorodott. Mivel ezeket a városokat bosnyák menekültek tízezrei lepték el, 1993 májusában az ENSZ védett zónává nyilvánította őket.

топкарго