I. A holokauszttagadás alapjai

2. Revizionisták, negacionisták, relativizálók

A történettudomány nem használja az abszolút igazság fogalmát. Joggal, hiszen a történelemről alkotott képünk és véleményünk folyamatosan változik. Új források, bizonyítékok kerülnek elő, amelyek egyes véleményeket megcáfolnak, másokat erősítenek, vagy éppen új elméletek megalapozását teszik lehetővé. Amikor az 1347-ben kezdődő nagy pestisjárvány kipusztította Európa lakosságának felét-harmadát, a legtöbb kortárs gondolkodó úgy vélte, hogy a betegség Isten büntetése. Mások az eretnekeket, vagy éppen a zsidókat vádolták. Ma ezt már tudjuk, hogy a fertőzés genovai gályákon érkezett. Arisztotelész kora legnagyobb gondolkodójaként azt hitte, hogy a Nílus összeköttetésben van egy hatalmas, külső óceánnal. Tanítványa, Nagy Sándor már 2400 éve bebizonyította, hogy ez nem igaz, de csak a 19. század óta tudjuk, hogy a folyó honnan ered. Amikor az amerikai kutató, Hiram Bingham 100 éve felfedezte az elfeledett inka romvárost, a Machu Picchut, azt hitte, hogy a Nap szüzeinek szakrális épületegyüttesére bukkant. Ma úgy véljük, hogy a kilencedik inka uralkodó, Pachacuti Yupanqui királyi birtoka volt. Ilyen értelemben a korábbi nézetek, narratívák felülvizsgálata, újragondolása, átértelmezése szükségszerű, és nem csupán a történettudományban számít bevett módszernek.   Hasonló példákra hivatkozva, a holokauszttagadók előszeretettel nevezik magukat történelmi revizionistának. Azt állítják, hogy szándékaik tiszták, csupán az igazságot akarják kideríteni és a tudomány megújítására törekednek. Úgy beszélnek magukról, mint akik meg kívánják tisztítani azoktól a hamis dogmáktól, amelyeket különböző hatalmi csoportok (legtöbbször a zsidók, máskor a különböző kormányok, vagy éppen a kapitalisták, a kommunisták) saját anyagi, politikai, ideológiai érdekeik védelmében kényszerítenek a közvéleményre. Azzal érvelnek, hogy a tudományban nincsenek, és nem is lehetnek megkérdőjelezhetetlen igazságok. Ha elismert tudósok nem hajlandók velük vitázni, ha tekintélyes lapok nem közlik írásaikat, ha nézeteik miatt bíróság elé kerülnek, akkor politikai üldözésről, új inkvizícióról, véleménydiktatúráról panaszkodnak. Más holokauszttagadók negacionistának, azaz szó szerint tagadónak nevezik magukat. Ők azt hirdetik, hogy a holokauszt olyan megalapozatlan mítosz, amit akkor is cáfolni kell, ha ehhez ma bátorságra van szükség. Sokan kevésbé nyíltan fogalmaznak. Ők többnyire el akarják kerülni a büntetőjogi kockázatokat, a társadalmi, szakmai elutasítottságot. Ezért világos tagadás helyett relativizálják a holokausztot. Megkérdőjelezik jelentőségét, kételkednek egyedi vonásaiban. Gyakran bonyolódnak számháborúba. Vagy a zsidó áldozatok számát akarják csökkenteni, vagy azt igyekeznek kimutatni, hogy más tömeggyilkosságok (az amerikai indiánháborúk, a sztálini Gulág vagy az ukrajnai kolhozosítást követő éhség stb.) még több ember halálát okozták.   Amellett érvelnek, hogy az igazi háborús bűnöket nem is a nácik, hanem a szövetségesek követték el. Ilyenkor a német városokat (Hamburg, Drezda) bombázó angolszász légierőt, a japán amerikaiakat internáló táborokba deportáltató Roosevelt elnököt, a Hiroshimára és Nagaszakira atombombát dobató utódját, Harry Trumant, vagy a Katynban és máshol 20 ezer lengyel tisztet kivégeztető tömeggyilkos kommunista diktátort, Sztálint szokták emlegetni.»

1. Mit mondanak a holokauszttagadók?

A holokauszttagadók szerint a német nácik és a velük kollaborálók nem tervezték meg, és nem hajtották végre az európai zsidók fizikai megsemmisítését a második világháború időszakában. Azt állítják, hogy a zsidók kiirtására tett náci kísérlet hazugság, olyan mesterségesen kreált legenda, amellyel a „hivatalos történetírás” akarja megtéveszteni a gyanútlan közvéleményt. Akárcsak másokra, erre az összeesküvés-elméletre is jellemző, hogy összességében számos, gyakran egymásnak is ellentmondó áltudományos tézis elegyeként írható le. A leggyakoribb holokauszttagadó nézetek szerint Hitler  és a nácik egyáltalán nem akarták kiirtani a zsidókat. Legfeljebb az elűzésükre, kitelepítésükre törekedtek. Ezt is csak azért tették, mert a háborúban a velük ellenséges zsidó lakosság nemzetbiztonsági kockázatot jelentett. Ha voltak is áldozatok, számuk nagyságrendekkel kevesebb a „hivatalos történészek” és „a zsidók” által emlegetett 6 milliónál.  A holokauszttagadók a leggyakrabban 300 esetleg 500 ezerre, legfeljebb 1,5 millióra teszik a zsidó halottak számát. Többségük szerintük a háborúban természetes és mindenkit sújtó éhség, járványok, illetve a légitámadások miatt vesztették életüket. A holokausztot tagadók elismerik, hogy a nácik és szövetségeseik helyenként öltek zsidókat, ugyanakkor azt állítják, hogy a kivégzések leginkább a zsidó partizánokat  sújtották, vagy az ő támadásaikat torolták meg. Elismerik, hogy a zsidókat ugyan táborokba szállították, de nem kiirtás, hanem kényszermunka céljából. Koncentrációs, internáló táborok tehát voltak, megsemmisítő táborok  viszont nem léteztek. A krematóriumok építését azzal magyarázzák, hogy a még nagyobb járványokat csak a holttestek elégetésével lehetett megakadályozni. Ugyanakkor hevesen tagadják, hogy lettek volna gázkamrák, és sor került volna zsidók elgázosítására. A holokauszt tagadói különböző vérmérsékletűek és eltérően radikális nézeteket vallanak. Vannak, akik csak a holokauszt relativizálásáig merészkednek. Ők a zsidók szenvedésének mértékét, az áldozatok számát kérdőjelezik meg, ugyanakkor igyekeznek a náci zsidóüldözést jelentéktelen színben feltüntetni. A legtöbben azonban nyíltan fogalmaznak: a „20. század legnagyobb hazugsága”, „mítosz”, „legenda”, vagy a Monopoly társasjáték nyomán gúnyosan „holopoly”. Magyarországon különösen gyakori a „holokamu” és a „hollókoszt” elnevezés.   Monopolyból Holopoly     A legtöbb holokauszttagadó elutasítja, ha antiszemitának, vagy neonácinak minősítik. Pedig téziseik lényege és egyben célja, hogy csökkentsék, vagy éppen tagadják Hitler és a nácik bűneit, miközben az üldözött zsidókat, valamint a háborút megnyerő szövetségeseket a lekülönbözőbb extrém vádakkal illetik. A régi antiszemita hagyományoknak megfelelően világméretű zsidó összeesküvésről beszélnek: azt állítják, hogy a holokausztot maguk a zsidók találták ki. Azért, hogy az el nem követett, vagy amúgy jelentéktelen atrocitásokért anyagi kárpótlást zsaroljanak ki a németektől és más népektől. Mélyen meg vannak győződve, hogy a népirtás meséje arra szolgált, hogy szánalmat keltsen a zsidók iránt, és így lehetővé tegye Izrael 1948-as megalakulása. Retorikájuk eltérő. Egyesek sajnálkoznak, amiért voltak zsidó áldozatok (ha nem is milliószámra), mások nyíltan kigúnyolják a zsidók gyászát. Legtöbbjük azonban ugyanazokkal az érvekkel támasztja alá a holokauszt tagadását, amelyekkel a nácik próbálták igazolni a zsidóüldözést. Úgy vélik, hogy mindez a zsidó „világhatalom”, a „nemzetközi zsidóság”, a zsidó „pénzügyi körök”, a zsidó uralom alatt lévő média, illetve a „hivatalos történészek” propagandaeszköze egy olyan harcban, melynek célja a világuralom megszerzése, vagy megtartása.»