II. Megszállás és az jugoszláv első polgárháború 1941-1945

10. Az első jugoszláv polgárháború

A második világháborúban Jugoszlávia borzalmas veszteségeket szenvedett. A több mint 1 millió halott közül a megszállók számlájára legfeljebb 3-400 ezer fő írható. A németek sok tízezer partizánt öltek meg a harcokban. Több ezer kommunistát és romát kivégeztek.      Pancsovai kivégzések     15 ezer szerbiai és több mint 7000 macedón, valamint 7-10 ezer horvátországi zsidót lőttek agyon vagy gázosítottak el, majd 1944-ben 3-400 zsidót deportáltak Koszovóból Bergen-Belsenbe. Számos szerb települést lakosságával együtt pusztítottak el. Eközben az olaszok ezrével végezték ki szlovén túszaikat, sok Montenegróban harcoló partizán halála is a számlájukra írható. A magyar és bolgár megszállásnak is ezrek estek áldozatul.   A legtöbb áldozatot azonban jugoszláv testvérnépek közti harc, az első jugoszláv polgárháború szedte. A konfliktusok szinte áttekinthetetlenek. Mindenki harcolt mindenkivel, hadifoglyot senki sem ejtett. A szövetségek gyorsan változtak, abszurd koalíciók alakultak. Az aktuális ellenség által megszállt területek civil lakosságát valamennyi háborús fél üldözte és gyilkolta.   1941-ben még voltak próbálkozások az antifasiszta egységfront megteremtésére. Tito többször találkozott Mihajloviccsal, de nem sikerült megegyezniük. A csetnikek kezdetben a németek, olaszok és az usztasák ellen harcoltak, 1941 végére azonban a partizánok és a muzulmán albánok, bosnyákok váltak a fő ellenséggé. Boszniában szisztematikus etnikai tisztogatást szerveztek a bosnyákok ellen. Civilek ezreit mészároltak le Goraždéban, Žepaban, Srebrenicában, Foćában és számtalan más helyen. Falvakat gyújtottak fel, a muzulmánokat agyonlőtték, felakasztották, élve elégették, a lakosságot elűzték. A különböző adatok szerint 30-100 ezer bosnyákok öltek meg. Boszniában és a dalmát területeken a horvátokra is vadásztak. Itt áldozataik száma a becslések szerint elérhette a 20 ezer főt. 1942-ben a csetnikek lényegében felhagytak a megszállók elleni küzdelemmel. Először az olaszokkal kötöttek tűzszünetet 1942 elején. Nyáron még ősellenségeikkel is kiegyeztek: elismerték a horvát usztasa államot (NDH), hűséget fogadtak Pavelics poglaviknak. A brutális német megtorlásokra hivatkozva 1941 végére lényegében abbahagyták a németek elleni harcot. Sőt: az 1943-as Tito-ellenes német offenzívák során 20 ezer csetnik harcolt az SS és a Wehrmacht, az olasz fasiszták, usztasák és bolgárok oldalán a partizánok ellen. 1943 őszén végül a csetnikek formális megállapodást kötöttek a németekkel. Mivel passzivitásuk miatt egyre kevesebb ellátást kaptak az angoloktól, immár a náciktól szereztek be pénzt és fegyvert. A szerb és montenegrói területeken a kommunista partizánok teljes megsemmisítésére törekedtek. Tito feltételezett támogatóiról és családtagjaikról halállistákat készítettek. Az áldozatokat gyakran késsel mészárolták le.   A németek tizenhat fiatal partizánt végeznek ki Smederevska Palankán, 1941. augusztus   A kommunista partizánok négy megszálló hadsereg mellett főleg az usztasák és a csetnikek ellen harcoltak, de nem kímélték a szerb és a montenegrói bábállamok fegyvereseit sem. 1943 végétől lassú fordulat következett be a jugoszláv harctéren: a partizánok több súlyos vereséget mértek a csetnik csapatokra is, akik így elvesztették korábbi pozícióikat Krajinában, Bosznia-Hercegovinában és Montenegróban.   A legvéresebb konfliktus a partizánok és usztasák között zajlott. A horvátok főként szerbeket, zsidókat, partizánokat és a romákat üldözték. Áldozataik száma mintegy 350-400 ezer főre rúgott, túlnyomó többségük szerb civil, illetve partizán volt. A kölcsönös gyilkolással tarkított harcokban ők is mintegy 200 ezres veszteséget szenvedtek. A mészárlás még a háború vége után is folytatódott. Tito győztes csapatai több tízezer usztasa és csetnik hadifoglyot, valamint német, magyar, szlovén és albán civilt öltek meg, gyakran bestiális kegyetlenséggel.»

9. Albánok, bosnyákok: a muzulmán kisebbségek

A legtöbb jugoszláv állampolgárságú muzulmán Boszniában és Koszovóban élt. A két terület között jelentős különbségek voltak. A bosnyákok a jugoszláv összlakosságukhoz képesti arányuknál jóval nagyobb számban léptek be a kommunista partizán hadseregbe. A koszovói albánokra ez nem volt jellemző. Mivel a második világháború előtt a tartományban erőltetett szerb betelepítés zajlott, az olasz-német megszállás idején az albánok álltak bosszút. Mintegy 40-70 ezer szerbet űztek el.   Habár a horvát usztasák a muzulmánokat iszlám hitre tért horvátoknak tartották, ez a nézet nem volt túl népszerű a boszniai muszlimok körében és különösen a vallási vezetőket aggasztotta. Bosznia-Hercegovinát is sokkal inkább szerették volna egy Horvátországtól független autonóm területként megszervezni, mely közvetlenül Berlin irányítása alatt állt volna. A németek iránti elkötelezettség jeleként a boszniai muszlimok körében SS toborzás indult. A Palesztinát megszállva tartó angolok ellenében a nácikkal kollaboráló Mohammad Hadzs Amin al-Huszeini, az emigráns jeruzsálemi mufti (muzulmán vallási vezető) találkozott Hitlerrel, Himmler SS-Reichsführerrel és Ribbentrop náci külügyminiszterrel. Huszeini áldását adta egy németek által irányított muzulmán hadsereg megszervezésére. 1943-ban személyesen is Boszniába érkezett, ahol az ügy érdekében meggyőzött néhány fontos helyi iszlám vezetőt, hogy a bosnyák Waffen-SS felállítása a muszlim érdekeket szolgálja. Bár a jelentkezők száma elmaradt a várttól, a 20 ezer fős önálló SS-hadosztály a Handzsár nevet kapta. A muzulmán SS-ek fezt viseltek, és a kiképzés során a Koránt tanulmányozták. A hadosztályt gyakran vetették be a partizánok elleni harcok során.   Mohammad Amin al-Husayni jeruzsálemi mufti Boszniában   Himmler 1944 márciusában a koszovói albánokból egy másik önkéntes SS hadosztályt szervezett. Az alakulat az albán nemzeti hősről, a Hunyadi Jánossal együtt harcoló Szkander Bégről kapta nevét. Az alakulat valójában csak papíron létezett. Teljesen feltölteni sosem sikerült és a rengeteg dezertálás miatt csupán néhány hónapig működött.»

8. Tito partizánhadserege

A nácik által megszállt Európa egyik legnagyobb és legsikeresebb ellenállási mozgalmát a jugoszláv kommunisták hozták létre. A sztálini megtorlások és tisztogatások, valamint a folyamatos üldöztetés miatt a kommunisták nem rendelkeztek széles tömegbázissal. Bár Jugoszlávia összeomlása után meghirdették az ellenállást, az érdemben csak a Szovjetunió elleni 1941. június 22-i német támadás után kezdődött. Addig ugyanis Hitler és Sztálin szövetségesek voltak.   A partizánok élére horvát születésű, többször bebörtönzött Josip Broz Tito került, aki már évek óta a Jugoszláv Kommunista Párt vezetője volt. Bár fegyvereik alig voltak, Titoék között számos spanyolországi veterán volt. Ők évekig küzdöttek az olasz fasiszták és a német nácik ellen és jelentős harci tapasztalattal rendelkeztek. A csetnikekkel ellentétben a kommunisták olyan célokat követtek, amelyek etnikai és vallási különbség nélkül potenciálisan az ország valamennyi polgára számára vonzóak lehettek. Egységet és testvériséget, a megszállók elleni antifasiszta küzdelmet, a függetlenség visszaszerzését, a délszláv nemzetek egyenjogúságára épülő jugoszláv föderalizmust, földreformot és szocializmust ígértek. Nem véletlen, hogy a partizánok soraiban valamennyi etnikum ott harcolt. Tito szerint a partizánok majdnem fele szerb, harmada horvát, tizede szlovén volt. Boszniában minden negyedik harcosuk a muzulmánok, Horvátországban pedig a szerbek közül került ki. Boszniában és Szerbiában a szerbek, Macedóniában a macedónok, Montenegróban a helyiek és a szerbek dominálták, de az egységekben többnyire valamennyi etnikum képviseltette magát. Felállítottak egy magyar zászlóaljat és szívesen befogadták a németeket is. A partizánsereg nem volt antiszemita, körülbelül 4500 zsidónak adott menedéket. Tito erői 1941-ben 50-60 ezren, 1943-ban már 300 ezren, 1945-ben 800 ezren voltak.   Stevo Filipovics partizán harcos a kivégzése előtt:  "Halál a fasizmusra, szabadságot a népnek!"     A Balkánon már sokszor jól bevált gerillataktikát követték. Rajtaütésszerűen támadták meg a megszálló német és olasz csapatok gyengén védett állásait valamint a kisebb, elszigetelt alakulatokat. Gyakran lerohanták a kollaboráns szerb vagy usztasa hatóságok egységeit. Szabotázsakciókat hajtottak végre, vonatokat robbantottak. Gyenge felszereltségük miatt igyekeztek elkerülni a frontális harcot.   Partizán harcosok Kninnél   1941-ben már jelentős területeket tartottak ellenőrzésük alatt Szerbiában. A németek és szövetségeseik összesen hét nagyobb, és számos kisebb offenzívát indítottak ellenük. 1943-ban a neretvai és a sutjeskai csatában több alkalommal kerültek a megsemmisülés szélére, de a boszniai és montenegrói hegyekbe visszahúzódva kitörtek a bekerítésből. Támadásaikra a nácik brutális megtorlásokkal válaszoltak. Tito fejére Hitler vérdíjat tűzött ki és német kommandók többször megpróbálták megölni.   Az 1942-es bihaći és 1943-as jajcei ülésszakon az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) lefektette a háború utáni ország berendezésének föderatív alapjait. Bár kommunisták voltak, 1943-tól a csetnikek helyett fokozatosan elnyerték a britek katonai támogatását is. Tito Sztálin mellett még az elkötelezetten antikommunista Churchillel is személyesen tárgyalt. Időközben a németek is mind nehezebben találtak maguknak együttműködésre hajlandó helyi csoportokat.   Az AVNOJ első ülése. Felirat: Halál a fasizmusra, szabadságot a népnek   A megszállt Európa egyik legerősebb ellenállási mozgalmaként 1944-ben sikerült kiverni a német csapatokat Szerbiából és Montenegróból, majd 1945-re egész Jugoszláviából. Bár 1944-től szovjet és bolgár csapatok is harcoltak itt a nácik ellen, Titoék lényegében magukat szabadították fel, ami hatalmas tekintélyt és győztes pozíciót biztosított Jugoszláviának. Még az olaszországi Triesztet is sikerült bevenniük, bár onnan 1945 júniusában visszavonultak.»

7. A szerb csetnikek

Jugoszlávia földrajzi adottságainak köszönhetően igen alkalmas volt a gerillaháborúra. Az ellenállás megszervezését az is segítette, hogy a megszálló német csapatoknak nem volt idejük és erejük az ország teljes pacifikálásához. A bujkáló jugoszláv katonák kezében rengeteg fegyver és katonai felszerelés maradt.  Drazsa Mihajlovics a királyi hadsereg vezérkari ezredeseként egy tiszti csoport élén megtagadta a fegyverletételt majd Nyugat-Szerbiába vonult vissza. Ott ellenálló-mozgalom szervezésébe kezdett. Csapatainak a Jugoszláv Hadsereg Csetnik Különítményesei nevet adta. A radikális szerb nacionalistákból álló csetnik mozgalmat eredetileg a 20. század legelején hozták létre azzal a céllal, hogy felszabadítsa a török megszállás alól Koszovót és Macedóniát. Harcoltak a balkáni háborúkban és az első világháborúban. Amikor Sándor király 1929-ben királyi diktatúrát vezetett be, a csetnik mozgalmat betiltották.   A második világháborúban a csetnikek hűek maradtak az emigráns kormányhoz. A jugoszláv királyság és Nagy-Szerbia visszaállításáért küzdöttek. Nem szakítottak a jugoszlávizmus eszméjével, de annak radikális nagyszerb interpretációját képviselték. Fekete, halálfejes zászlójukon a következő jelmondat állt: „A királyért és a hazáért – szabadság vagy halál”. A csetnikek nem sokkal Jugoszlávia összeomlása után támadásokat kezdtek a magyar, olasz és német megszállók, valamint az usztasák ellen. Ennek hatására a londoni száműzetésben élő II. Péter király király 1941 végén Mihajlovicsot a jugoszláv hadsereg parancsnokának ismerte el. Ezzel párhuzamosan a nyugati szövetségesek utánpótlással és hadianyaggal látták el a csetnikeket. Amikor Mihajlovics 1941 végén meghatározta a mozgalom céljait, a prioritások megváltoztak. A király jogara alatt egyesített Nagy-Jugoszláviáért küzdöttek, amely magában foglalta volna az olaszok és németek által elcsatolt, vagy megszállt Szlovéniát, Isztriát, Triesztet és Karintiát. Vissza akarták állítani a 14. századi szerb birodalmat. Egy olyan etnikailag tiszta Nagy-Szerbiát, amely magába foglalta volna Nyugat-Bulgáriát, Észak-Albániát, Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát, Koszovót, a dalmát tengerpartot és más horvát területeket, a Vajdaságot és a Bánátot is. Mihajlovics elrendelte a nemzeti kisebbségek, valamint „államellenes elemek” eltávolítását. Helyükre montenegróiakat és szerbeket akart betelepíteni. Parancsba adta az usztasák, albánok és boszniai muzulmánok megbüntetését. Ez a program az etnikai tisztogatásra, a vallási kisebbségek kollektív kriminalizálására és elűzésére épült, és így számtalan tömeggyilkossághoz vezetett . E célokhoz képest a német, olasz, bolgár és magyar megszállók elleni küzdelem fokozatosan háttérbe szorult. Helyettük a fő ellenségként Mihajlovics a kommunista partizánhadsereget nevezte meg. Megtiltotta a velük való bármely együttműködést, mivel a partizánok „a dinasztia ellen és a szocialista forradalomért küzdenek”. Ez az ideológia jelentősen beszűkítette a csetnikek támogatottságát. Egy sok vallási és etnikai kisebbség által lakott országban kisszámú, elkötelezetten királypárti szlovén és horvát mellett lényegében csak a szerbekre számíthattak.   Szerb csetnikek»

6. Az olasz és bolgár megszállás

Jugoszlávia felszámolása során a Dél-Koszovó, a dalmát és a montenegrói tengerpart, valamint Szlovénia egy része került olasz ellenőrzés alá. A fasiszták arra készültek, hogy ezeket a területeket, valamint a montenegrói és a horvát bábállamot hosszabb távon az új olasz birodalom részévé fogják tenni. Ennek érdekében etnikai tisztogatásba kezdtek. Ezreket végeztek ki és tízezreket űztek el. Ugyanakkor a fasiszta hatóságok a zsidók ellen még többszöri német követelés ellenére sem voltak hajlandók fellépni: deportálások nem voltak, a szökött zsidókat nem adták ki. Az olasz megszállók ellen szlovén, horvát és montenegrói partizánok harcoltak. 1943 nyarán Mussolini megbukott, Olaszország pedig hamarosan kilépett a német koalícióból. Ekkor az olaszok által ellenőrzött területeket német és usztasa csapatok szállták meg és az olaszokat lefegyverezték. Több helyen harc robbant ki az egykori szövetségesek között. A nácik több olasz egységet kivégeztek, sok ezer katonát németországi kényszermunkára hurcoltak. Teljes olasz alakulatok álltak át a partizánokhoz.   1941-ben az 1913-as balkáni háborúban elvesztett területek kárpótlásaként Macedónia a nácikkal szövetséges bolgárok megszállása alá került. A mintegy 8 ezer zsidó közül néhány százan a kommunista macedón partizánokhoz menekültek. Miközben Bulgáriában elmaradt a zsidók deportálása, német követelésre a bolgár hatóságok 1943 márciusában egy szkopjei dohánygyárban koncentrálták a zsidókat. Ezt követően három transzporttal több mint 7 ezer macedóniai zsidót deportáltak a treblinkai megsemmisítő táborba, ahol elgázosították őket.   A szkopjei zsidók deportálása, 1943 március     1944 őszén, amikor Bulgária is kiugrott a háborúból, Macedóniát is megszállták a németek. A bolgár katonaságot lefegyverezték. A következő hónapokban az immár a szovjetek oldalán harcoló bolgárok Tito engedélyével részt vettek Jugoszlávia felszabadításában.»

5. A magyar megszállás

1941 áprilisában a magyar csapatok majdnem 12 ezer négyzetkilométernyi, Trianonban elcsatolt területet szálltak meg Jugoszláviában. A Délvidékként emlegetett területen a magyarok kisebbségben voltak. Rajtuk kívül 243 ezer szerb, 220 ezer horvát, 197 ezer német, 80 ezer szlovén, 15-15 ezer ruszin és zsidó élt itt. A bevonulás során több atrocitás történt. A magyar katonai hatóságok és a kormánya térség etnikai átrendezésére törekedtek. 150 ezer szerbet akartak kitelepíteni a német megszállási zónába, hogy a helyükre bukovinai székelyek érkezzenek. A magyar tervek a német ellenkezés miatt csak részben valósultak meg. Bevezették a Magyarországon hatályos zsidótörvényeket, sok zsidót űztek el azzal az ürüggyel, hogy rendezetlen az állampolgárságuk.   1941 végére megélénkült a partizántevékenység, amelyet a csendőrök és a katonaság közös fellépésével akartak megszüntetni. Egy ilyen akció során több magyar egyenruhás is meghalt. Ezért 1942 januárjában megtorlásként átfogó „közbiztonsági razzia” indult Újvidéken (Novi Sad) és tucatnyi környező településen. Az akció során a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és Grassy József ezredes, valamint a Zöldy Márton csendőrszázados emberei hivatalos magyar adatok szerint 3340, zömében szerb civil polgárt gyilkoltak le. (A halottak számát a szerb források 3800 főre teszik.) Az áldozatok között volt 729 nő, 299 öreg és 147 gyermek. A mészárlásnak mintegy 700 zsidó is áldozatul esett. Az ártatlan civilek közül egyeseket saját házukban, másokat a nyílt utcán öltek meg. Jelentős részüket a Duna jegén vágott lékekbe lőtték.   Újvidéki vérengzés   A mészárlást nem sikerült titokban tartani. A kirobbanó botrány hatására a magyar kormány vizsgálatra kényszerült. Kezdetben szerecsenmosdatás zajlott. 1943-ban azonban a magyar kormány már a háborúból való kiugrást készítette elő. Ekkor az ügyet újra tárgyalták, a gyilkosok hadbíróság elé kerültek és elítélték őket. Többen 10-15 éves börtönt kaptak, a főbűnösök azonban 1944 elején Németországba szöktek. Magyarország német megszállása után rehabilitálták őket, majd beléptek az SS-be. 1945 után elfogták, elítélték, majd kiadták őket Jugoszláviának, ahol egy újabb eljárás után kivégezték őket.   1943-ban német kérésre magyar zsidó munkaszolgálatosok érkeztek Szerbiába. A 6 ezer zsidót a Bor közelében lévő rézbányákban dolgoztatták magyar és német felügyelet alatt. A bánásmód és az ellátás 1943 végéig általában kielégítő volt.   A bori rézbánya     Miután Marányi Ede alezredes vette át a parancsnokságot, és megkezdődtek a verések, kikötések és a kivégzések. 1944 őszén a romló katonai helyzet miatt a táborokat kiürítették. A munkaszolgálatosokat két csoportban indították útnak. Az első 3200 fővel kezdte a halálmenetet. Útközben magyar őreik gyilkolták őket, majd októberben Cservenkánál német és muzulmán SS-ek 700-1000 embert végeztek ki közülük. Miközben a túlélőket az osztrák határ felé hajtották, a mészárlás folytatódott. Az áldozatok között volt Radnóti Miklós költő is, akit társaival együtt a Győr melletti Abdánál lőttek agyon. A bori munkaszolgálatosok második hullámát jugoszláv partizánok támadták meg. A legvéresebb kezű magyar katonákat és tiszteket kivégezték, a munkaszolgálatosokat felszabadították. Sokan beléptek a jugoszláv partizánhadseregbe. Magyarország német megszállását követően, 1944 tavaszán a Délvidékről a magyar és német nácik mintegy 10 ezer zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba, ahol túlnyomó többségüket elgázosították.   Magyar zsidók Auschwitzban»

4. A náci népirtás

Jugoszlávia megszűnésével egy időben kitört a megszállók elleni harc. 1941. április végén Pancsován (Pančevo) a szerb partizánok 2 SS katonát és 9 német lakost megöltek. Megtorlásul a németek nyilvános akasztást rendeztek, majd 12 volt jugoszláv katonát állítottak falhoz és lőttek agyon. A kivégzéseket filmre vették.    Pancsovai kivégzések   Mivel az invázióban részt vevő csapatok nagy részét hamarosan a szovjet frontra küldték, a németeknek csak néhány gyengébben felszerelt hadosztálya maradt az országban. Megszállási politikájuk a helyi kollaboránsokra, elnyomásra és megtorlásra épült. Egy 1941 szeptemberében kiadott parancs szerint minden megölt német katonáért 100, sebesültért pedig 50 túszt kellett kivégezni. A túszok legtöbbször cigányok és zsidók voltak. Az egyik legnagyobb ilyen vérengzés Kragujevácon történt 1941 októberében.   Német katona az áldozatokra mutat a kragujevaci mészárlás során     Miután a partizánok egy támadásban 10 németet megöltek 26-ot pedig megsebesítettek, a nácik és a kollaboránsok 2300 civilt (köztük gyerekeket és teljes iskolai osztályokat) mészároltak le. Különösen kegyetlenek voltak a speciális, partizánvadász SS és rendőri osztagok, amelyek országszerte egész községeket irtottak ki. A megtorlások azonban csak növelték az ellenállást: 1941 végére már 80 ezer partizán harcolt. Nagy részük a Szerbiában és Montenegróban küzdött a náci és fasiszta megszállók ellen.   Szerbiában nem az SS, hanem a Wehrmacht hajtotta végre a zsidók legyilkolását. Már a megszállás kezdetén elrendelték a zsidók összeírását. Később kötelezővé tették számukra a sárga karszalag viselését. Telefonjaikat elkobozták, mozgásukat korlátozták, nem járhattak moziba vagy színházba sem. A megszálló német csapatok parancsnoksága számtalan szakmától eltiltotta őket. A zsidó vagyonok árjásítása már 1941 júniusában megkezdődött. Nem sokkal később a Wehrmacht megkezdte a zsidó férfiak letartóztatását. Táborokba zárták őket és rajtuk torolták meg a németek elleni támadásokat. Egy speciális SS alakulat (Einsatzgruppe) válogatta ki a túszokat, de a kivégzés a hadsereg feladata volt. Az áldozatokat tömegsírokba lőtték. A Wehrmacht hamar kiirtotta a szerbiai zsidó férfiakat. Ugyanakkor a zsidó gyermekek és nők megölése zavarba hozta a katonai hatóságokat. Deportálni akarták őket, de Gestapo zsidóügyi osztályát vezető Adolf Eichmann agyonlövetésüket javasolta. Végül a zimonyi (Zemun) lágerbe vitték őket. Mivel a táborparancsnokság nem kapott elég élelmiszert a nők és gyermekek éheztek. 1942 áprilisában két gázteherautó érkezett. A zsidókat áttelepítés ürügyével a teherautókba zsúfolták, majd kipufogógázzal megölték. A hivatalos német jelentések szerint 1942 augusztusára a vegyesházasságokban élő zsidók kivételével Szerbiában a „zsidó– és a cigánykérdést megoldották”. Szerbiában mintegy 15 ezer zsidót és 12 ezer cigányt gyilkoltak meg.»

3. Az usztasa koncentrációs táborok

Az usztasa állam számos koncentrációs tábort állított fel 1941 és 1945 között, hogy elkülönítse és legyilkolja a nem kívánatos szerb, zsidó, roma, muszlim kisebbségekhez tartozókat. A rezsim vélt vagy valós politikai ellenfeleit szintén koncentrációs táborokba zárták. Az első táborokat Koprivnicán, Pag szigetén, Jadovno és Kruščicán állították fel. A legnagyobb táborkomplexum a Száva folyó partján elterülő Jasenovac.   Jasenovac   A láger öt, 1941-1942-ben létrehozott altáborból (Krapje, Bročica, Ciglana, Kozara, és Stara Gradiška) állt. Krapjét, Bročicát már 1941 novemberében bezárták a többi altábort 1945 áprilisában számolták fel a partizán előrenyomulás során. A bánásmód brutális volt: a foglyokat vascsövekkel és korbáccsal verték, éheztették, kényszermunkára hajtották. Ezrek haltak meg különböző betegségekben. A csoportos kivégzések mindennaposak voltak. Az áldozatokat felakasztották, a Szávába fojtották, másokat agyonlőttek, élve elégettek, lefejeztek, vagy kalapáccsal vertek agyon. 1942 augusztusában az usztasa őrök fogadásból gyilkossági versenyt rendeztek. A győztes állítólag 1360 ember torkát vágta el. Amikor egy fogoly nem volt hajlandó Pavelics poglavnikot éltetni, kiszúrták a szemét, levágták a fülét és az orrát, kitépték a nyelvét, majd átvágták a torkát.   Usztasa őr a jasenovaci áldozatok között   Mivel az usztasák elégették a tábori dokumentáció nagy részét, az áldozatok számát nehéz pontosan megállapítani. A jasenovaci komplexumban a legmegbízhatóbb becslések szerint mintegy 80-90 ezer ember halt meg. Az áldozatok több mint fele (45-52 ezer) szerb volt, de mintegy 12-16 ezer horvát és boszniai zsidót, 10-16 ezer cigányt, 4-5 ezer horvátot is kivégeztek, vagy elpusztítottak. Az áldozatok között sok ezer gyermek volt.   Szerb gyerekek a jasenovaci táborban»

2. A horvát usztasa állam faji politikája

A horvát szélsőségesek a náci invázió kellős közepén, 1941. április 10-én deklarálták a Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska – NDH) megalakulását. Valójában az usztasa állam Németország és Olaszország kettős ellenőrzése alatt állt. A dalmát tengerpart olasz megszállás alá került, cserében viszont Bosznia-Hercegovinát Horvátországhoz csatolták és ezzel a nagyhorvát nacionalizmus régi álma vált valóra.   A horvát politikai vezetés Ante Pavelics kezébe került. A politikai pártokat az Usztasa kivételével feloszlatták, vezetőiket letartóztatták. Pavelics lett a poglavnik (szó szerint: legfőbb vezető), így egy személyben irányította a pártot és az államot. A rezsim maradéktalanul kiszolgálta a megszállókat. Csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez és 1941 decemberében hadat üzent az Egyesült Államoknak és Nagy Britanniának. Az usztasák a történelmi hagyományok felélesztésével akarták stabilizálni uralmukat, ezért visszaállították a királyságot. A trónra egy olasz herceg került, aki a 10. századi horvát uralkodó nyomán felvette a II. Tomiszláv nevet. Uralkodása azonban csak névleges volt, mindössze egyszer látogatott el Horvátországba.   Az usztasa Horvátország népessége etnikai és vallási szempontból rendkívül vegyes képet mutatott. 6,3 millió lakosának több mint fele, 3,3 millió horvát volt. A legnagyobb kisebbséget az 1,9 milliós szerbség alkotta, de mintegy 700 ezer boszniai muszlim, 150 ezer német, 40-45 ezer zsidó, és 30 ezer roma is itt élt. Ezt a helyzetet az etnikai homogenizációra törekvő usztasák erőszakos eszközökkel akarták megváltoztatni. Mile Budak usztasa oktatási miniszter 1941-ben azt mondta, hogy a „kisebbségek számára van három millió golyónk”. A térség legbrutálisabb uralmát vezették be. Az állami kisebbség- és népesedéspolitika legfontosabb eszköze az etnikai tisztogatás, a terror és népirtás lett. Legrosszabbul a szerbek jártak. Róluk azt tartották, hogy jelentős részük csak ortodox hitre áttért horvát. Az usztasák a katolikus egyház segítségével megkezdték a szerb ortodoxok kényszerű átkeresztelését. Aki ellenállt, azt megölték. A szerb értelmiség tagjaitól gyakran még az átkeresztelkedés lehetőségét is megtagadták, és azonnal meggyilkolták őket.   Erőszakos keresztelések     Ezzel párhuzamosan beindult az etnikai tisztogatás is: a szerb falvakat felégették, a lakosokat kifosztották, megölték, vagy Szerbiába űzték. A mészárlás még a nácikat is megdöbbentette. Egy 1942-es Gestapo-riport így fogalmazott: „Az Usztasa bestiális tetteket követ el nem csak a katonakorú férfiak, de különösen a védtelen öregek, nők és gyermekek ellen.” Becslések szerint 1941 és 1945 között az usztasák mintegy 300 ezer szerbet megöltek, 200-250 ezret erőszakosan katolikus hitre térítettek, további 120-180 ezret elűztek, vagy deportáltak.   Az országban élő muszlimokat elsősorban vallási alapon üldözték, a rezsim eltökélt szándéka volt, hogy katolikus hitre téríti ezt az egyébként horvátnak tekintett csoportot. A muszlim áldozatok számáról nincs megbízható adatunk. A főleg muzulmán hitű roma áldozatok számának meghatározása még problematikusabb mivel nem rendelkezünk megfelelő adatokkal arról, hogy hányan éltek Horvátország és Bosznia-Hercegovina területén a háború előtt. Becslések szerint az usztasa uralom alatt mintegy 27-28 ezer cigányt öltek meg.   A zsidókérdést a német nácik mellett az usztasák kezelték a legradikálisabban. 1941 tavaszán és nyarán zsidók és romák elleni faji törvényeket vezettek be. Néhány hónap alatt kizárták a zsidókat a legtöbb szabadfoglalkozású szakmából és az állami szolgálatból, majd vagyonukat árjásították. Ezt követően koncentrációs táborokba szállították őket, ahol vagy az éhségtől és betegségektől pusztultak el, vagy a legbrutálisabb módon végeztek velük. Az usztasa államban mintegy 20-25 ezer zsidót öltek meg. Nem kímélték az asszonyokat és a gyermekeket sem. 1942-től további 7-10 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba. Az akció során a đakovoi, tenjei, és loborgradi lágerek tranzittáborként szolgáltak. A horvát kormány minden deportáltért 30 márka „ellátási költséget” fizetett a németeknek. Azok a zsidók maradtak életben, akik a kommunista partizánokhoz szöktek, vagy az olasz zónába menekültek. A fasiszta olasz hadsereg a nácik és az usztasák ismételt kérésére sem adta ki a szökött zsidókat és nem üldözte őket.»