V. A második jugoszláv polgárháború 1991-1999

11. Nemi erőszak

A háború és a népirtás egyik módszere a tömeges nemi erőszak. Ilyen esetben nem a szexualitáson van a hangsúly, hanem a másik nem, osztály, vagy csoport felett gyakorolt hatalmon és az ellenük elkövetett erőszakon. A nemi erőszak is vezethet halálhoz, testi és lelki sérülésekhez, tömeges meneküléshez. A Nemzetközi Törvényszék a bosnyák nőkön elkövetett erőszakkal kapcsolatban megállapította, hogy az az etnikai tisztogatás egyik eszköze volt.   A boszniai háború idején valamennyi harcoló fél követett el nemi erőszakot az ellenséges etnikumokhoz tartozó nők ellen. A szerb erők szisztematikusan erőszakolták meg a bosnyák nőket. Gyakran a nyílt utcán, családtagok szeme láttára teperték le őket, bevett gyakorlat volt a csoportos nemi erőszak. A cél a tradicionális muzulmán családi keretek felbomlasztása, illetve sokszor a teherbe ejtés volt. 1992 és 1995 között több táborban, katonai bordélyházban azért tartották fogva a nőket, hogy miután megerőszakolták őket, azok “szerb gyerekeket” szüljenek.   A táborokból kiszabadult terhes nőket viszont gyakran saját közösségük sem fogadta vissza. Az áldozatok között gyakran 14-15 éves, sokszor még szűz lányok is voltak. Az ilyen szervezett akciók gyakran a szerb hatóságok tudtával zajlottak. A legtöbb szexuális erőszakra Kelet-Boszniában került sor, különösen a fočai mészárlás idején, valamint Szarajevó Grbavica negyedében, a város ostroma idején. A Nemzetközi Vöröskereszt és a bosnyák kormány adatai szerint mintegy 20-50 ezer muszlim és katolikus nőt erőszakoltak meg a háború során.»

12. Etnikai tisztogatások Bosznia-Hercegovinában

Az etnikai tisztogatás fogalmának használata az 1991-es horvát függetlenségi háború, valamint a boszniai polgárháború kapcsán terjedt el. A helyi horvát, de különösen a szerb vezetők nyíltan törekedtek arra, hogy az elfoglalt területeket etnikailag homogenizálják. Az etnikai tisztogatást olyan lakosságcserének vélték, amely elengedhetetlen a nemzeti fejlődéshez. A legtöbb háborús bűncselekményt a tettesek azért követték el, hogy kikényszerítsék az ellenségesnek tekintett etnikum távozását.   A szerbek – és kisebb mértékben a horvátok és bosnyákok is – kidolgozott módszertan szerint “tisztították meg” Bosznia különböző részeit. A szerb lakosságot a támadás előtt figyelmeztették vagy evakuálták. Aztán bekerítették az adott települést és lőni kezdték. Miután elfoglalták, megkezdődött a rombolás és a terror. A házakat felgyújtották és kifosztották a csuklyás támadók. A muszlim lakosokat az utcára kényszerítették. Ezt követte a szelekció: az értelmiségieket, politikai vezetőket azonnal kivégezték, a katonakorú férfiakat táborokba hurcolták, vagy agyonlőtték. A harcképtelen nőket és gyerekeket összegyűjtötték és regisztrálták. Később ideiglenes szállásokon vagy tranzittáborokba kerültek, ahonnan tömött buszokkal szállították át őket bosnyák területekre. A szabadcsapatok és a boszniai szerb katonák által elkövetett gyilkosságok, a nők elleni erőszak, az új hatóságok éjszakai razziái, letartóztatásai, a börtönökben zajló kínzás és gyilkolás megteremtette a korlátlan terror légkörét. Az üldözöttek páriák lettek: bármikor megalázhatták, bántalmazhatták, megölhették őket. Mindez valójában azt a célt szolgálta, hogy a nem kívánatos etnikumhoz tartozók maguk is el akarjanak menni.   A polgárháború borzalmait fokozta, hogy Arkan “Tigrisei”, a csetnikek és Mladics csapatai jelentős mértékben támaszkodtak a helyi szerb lakosságra. Tervszerűen fordították egymás ellen a szomszédokat. Nekik kellett megjelölniük az ellenséges horvátok és bosnyákok házait. Részt vettek a halállisták összeállításában, a foglyok azonosításában. Sokszor arra kényszerítették, hogy vegyenek részt a gyilkolásban. Fegyvert adtak a kezükbe, hogy ők végezzenek szomszédaikkal. Az együttműködést dicsérettel, előléptetéssel, a hatalomból és a zsákmányból való részesedéssel honorálták. Az ellenszegülőket elrettentésül agyonlőtték. Ezt a gyakorlatot egyes horvát paramilitáris alakulatok is követték.   Az ellenség kulturális örökségének, az emlékművek, templomok, temetők megsemmisítése is gyakran vált az etnikai tisztogatás eszközévé. A horvátok 1993-ban Mostarban felrobbantották a török építészet büszkeségét, a 427 éves Öreg Hidat. A szerb erők összesen mintegy 1000 mecsetet romboltak le Boszniában. Banja Lukában 16 muzulmán templomot tettek tönkre. Többségük még a 16. és 17. században épült. A háború előtti időszakban a környéken 202 mecset működött, 1994-re közülük már csak kettő maradt épen. A város katolikus templomainak felét szintén lerombolták, a többit megrongálták. A pusztításra gyakran szimbolikus aktusként nappal, nagy nyilvánosság előtt került sor.   Lerombolt mecset Boszniában     Az etnikai tisztogatás következtében Bosznia háború előtti lakosságának több mint fele, mintegy 2,5 millió ember menekült el lakóhelyéről. A háború mintegy 40 ezer civil áldozatának nagy része is ennek a koncepciónak a jegyében pusztult el.»

13. Népirtás Srebrenicában 1995

A Hágai Nemzetközi Törvényszék ítélete szerint a boszniai polgárháborúban a számos mészárlás és etnikai tisztogatás mellett legalább egy alkalommal népirtásra került sor. A népirtást a boszniai szerb hadsereg és a velük együttműködő paramilitáris egységek követték el 1995 júliusában, a kelet-boszniai Srebrenicában.   A várost 1992-ben rövid időre megszállták a szerbek, de Naszer Orics vezetésével a bosnyák csapatok visszafoglalták. A környéken a szerbek mintegy 300 falu bosnyák lakóit űzték el. Többségük Srebrenicába menekült, ahol hamarosan 50 ezer ember zsúfolódott össze. 1993 tavaszán az ENSZ más, hasonló helyzetben lévő városokkal együtt Srebrenicát is védett övezetnek nyilvánította. Az UNPROFOR békefenntartó csapatokat küldött, amelyeknek azonban arra nem volt felhatalmazásuk, hogy fegyveresen megvédjék a lakosságot.   A biztonsági zónát azonban minden oldalról körbezárták Mladics tábornok csapatai. A muszlimok így valójában tússzá váltak Mladics kezében. Rajtuk múlt, hogy melyik segélyszállítmányt engedik be és melyiket nem. A szerbek Orics csapatainak lefegyverzését követelték, de ez egyenlő lett volna az öngyilkossággal. A következő két évben a helyzet lassan, de biztosan romlott a városban. A szerbek többször bombázták a lakosságot. A közszolgáltatások alig működtek, élelem- és gyógyszerhiány volt.   1995-re a szerbek megértették, hogy a nemzetközi erők számára már nem fontos az enklávé jövője. Márciusban a boszniai szerb elnök, Radovan Karadzsics elrendelte a biztonsági zóna felszámolását. A támadás júniusban kezdődött. Néhány hét múlva a szerbek a város kapujában álltak. A városban tartózkodó bosnyák csapatok nem rendelkeztek annyi fegyverrel, hogy ellenálljanak. A 400 holland kéksisakos békefenntartónak nem voltak nehézfegyvereik és nem lőhettek a szerbekre.   Július 11-én Srebrenica elesett. A bosnyák csapatok a környékbeli erdőkön keresztül menekültek. A lakosság a békefenntartóknál keresett menedéket. 25 ezer nő, férfi és gyerek zsúfolódott össze a közeli ENSZ bázison. Mladics a helyszínre érkezve megígérte nekik, hogy sértetlenek maradnak és buszokkal elszállítják őket  a muszlim ellenőrzés alatt álló területekre.              1995. július 12: Mladics tábornok Srebrenicában (BBC)     Katonái azonban az éjszaka folyamán több nőt megerőszakoltak, másokat kivégeztek. Mielőtt másnap a srebrenicaiak felszállhattak volna a buszokra, a szerbek szelekciót tartottak a holland kéksisakosok jelenlétében. A tizenkét évnél idősebb fiúkat és férfiakat rövid kikérdezés ürügyén visszatartották, így a nőket, az öregeket és a kisgyerekeket egyedül deportálták. A férfiak azonban sosem érkeztek bosnyák területre.   Néhányukat már a helyszínen tarkón lőttek, a következő napokban pedig valódi tömegmészárlás zajlott. A szerbek hajtóvadászatot indítottak az erdőkbe menekülő bosnyák férfiak után. A hadifoglyokat és a szelekció során elkülönített civileket több helyszínen agyonlőtték, majd tömegsírokba temették. A mészárlásokban a boszniai szerb csapatok mellett részt vett a Skorpiók elnevezésű félkatonai alakulat.   A Skorpiók muszlim férfiakat gyilkolnak Srebrenica közelében A mészárlás következtében a NATO nagyarányú légitámadásra szánta el magát, ami véget vetett a háborúnak. Srebrenicában és környékén a szerbek összesen több mint 8000 bosnyák fiút és férfit öltek meg. A Hágai Nemzetközi Törvényszék 2005-ös tanulmánya szerint az áldozatok 97 százaléka 15 és 69 év közötti férfi volt. 68 nő is szerepelt a halottak és eltűntek listáján, köztük a legfiatalabbak 5 és 9 évesek voltak. A meggyilkoltak több mint 99 százaléka muszlim volt. 2008 júliusáig 3215 személyt exhumáltak és azonosítottak DNS-minták alapján.    A CNN összefoglalója a srebrenicai mészárlásról   Holttestüket ezután a volt ENSZ bázison, Potočariban temették újra. 1945 óta Európában ez volt az első népirtás, és amelynek következtében számos szerb politikus, valamint katonatiszt került börtönbe. Köztük Szlobodan Milosevics, Radovan Karadzsics és Ratko Mladics tábornok.»

14. Nemzetközi béketervek és a nyugat beavatkozása

A délszláv válság idején a nemzetközi erők vonakodtak a beavatkozástól. A Szovjetunió a konfliktus első hónapjaiban létezett, azután felbomlott. Az USA sokáig európai ügynek tekintette a háborút. A franciák és britek évekig mereven ellenezték a katonai beavatkozás gondolatát. Második világháborús szerepe miatt Németország részéről ez fel sem merülhetett. Valamennyi nyugati nagyhatalom emlékezett még Tito sikeres partizánháborújára és saját katonáit egyik sem kívánta egy megnyerhetetlennek gondolt háborúba küldeni. Joggal féltek, hogy Jugoszlávia széthullása más európai szeparatista mozgalmak (írek, katalánok, baszkok stb.) számára is követendő példává válik. Attól is tartottak, hogy a különböző nemzetek területi aspirációja miatt jugoszláv konfliktus az egész Balkánt és Közép-Európát lángba borítja. Lord Owen brit diplomata 1992-es szarajevói látogatásán ki is fejtette: a felek ne reménykedjenek abban, hogy a nyugati államok majd megoldják a kialakult helyzetet. Ekkor már kilenc hónapja tartott a város ostroma.   Az EU elődje, az Európai Közösség 1991 szeptemberében tanácskozásra hívta a jugoszláv tagköztársaságok vezetőit Hágába. A béketárgyalásokat vezető Lord Carrington által javasolt rendezést azonban Szerbia elutasította, mert az elismerte volna az összes köztársaság függetlenségét. A Carrington-terv bukása után mindkét fél nemzetközi békefenntartók küldését várta az ENSZ-től. Korábban csak nemzetközi megfigyelők voltak az országban. Horvátország az UNPROFOR jelenlététől a erőviszonyok kiegyenlítődését várta. A szerbek az Európai Közösséget túlságosan horvátbarátnak találták, ezért ők is támogatták, hogy a térségben az ENSZ gyakorolja a békefenntartást. Az ENSZ azonban tehetetlennek tűnt. Fegyverembargót hirdetett és ezzel a szerb katonai fölényt konzerválta. Miután Belgrád nem hagyott fel a boszniai eseményekbe való beavatkozással, az ENSZ BT 1992. május 29-én általános gazdasági embargót rendelt el a maradék Jugoszlávia ellen. Hosszú távú gazdasági kimerítéssel szerették volna meghátrálásra kényszeríteni a szerbeket. A nagyhatalmak délszláv politikája a segélyezésen túl tulajdonképpen ebben ki is merült. A békefenntartók, akiktől a civil lakosság a biztonság garantálását várta, mandátum és kellő katonai erő hiányában gyakran inkább tűntek passzív szemlélőnek, mint cselekvésre képes szereplőnek. Konvojokat kísértek, segélyszállítmányokat juttattak el a civil lakossághoz, tűzszüneti terveket dolgoztak ki. A gyilkolást azonban nem tudták megállítani.»

15. A daytoni béke 1995

A háború évei során számos béketervet utasítottak el a harcoló felek. A fordulat 1995-ben következett be. Eddigre a szerb erők elvesztették korábbi dominanciájukat a térségben. A horvátok és a bosnyákok kibékültek, és mind a két hadsereg megerősödött. A Villám és a Vihar hadműveletnek köszönhetően a szerbek elvesztették a horvátországi területeiket, Boszniában pedig a srebrenicai mészárlás utáni NATO beavatkozással szintén megváltoztak az erőviszonyok.   Milosevics a kudarcok és a gazdasági embargó miatt kezdte úgy érezni, hogy a háború több bajt, mint sikert hoz. Elfordult a különböző béketerveket visszautasító Karadzsicstól és hajlandó volt maga is tárgyaló asztalhoz ülni. A Tudjman vezette horvát, és Izetbegovics bosnyák delegációjával együtt 1995. október 31-én érkezett az ohioi Daytonba. A tárgyalások Richard Holbrooke amerikai diplomata közvetítésével folytak. Holbrooke magánemberként és diplomataként többször járt Boszniában és mélyen megrázta, amit ott látott. Elkötelezett beavatkozás párti volt és a NATO-val a háta mögött keményen tárgyalt. Három hetes alkudozás után sikerült megegyezésre bírnia a három vezetőt.   A béketerv szerint Bosznia-Hercegovina határai nem változtak. Az államon  belül két széles önállósággal létrejött országrész született. A bosnyák-horvát föderáció a területek 51 százalékát, a lakosság harmadát kivető boszniai szerb állam pedig 49 százalékát kapta. Mindkét tagállam saját parlamenttel és kormánnyal rendelkezhet. Szarajevó egységes maradt, és egyszerre lett Bosznia-Hercegovina, valamint a bosnyák-horvát föderáció fővárosa. A béketárgyalások során az ország új alaptörvénye is megszületett. Az új alkotmány megtiltotta bármeny országrész kilépését a szövetségből. 1995. december 14-én Szlobodan Milosevics, Alija Izetbegovics és Franjo Tudjman hivatalosan is aláírta a daytoni békeszerződést. Úgy tűnt, hogy a négyéves jugoszláv polgárháború véget ért.»

16. A koszovói válság 1990-1998

Jugoszlávia a daytoni béke után már csak Szerbia és Monetengró államszövetségéből állt. Szlovénia, Horvátország és Macedónia 1991-ben, Bosznia-Hercegovina 1992-ben távozott. Szerbia a négyéves háborúból nem profitált. A gazdaság romokban hevert, a katonai kiadások az egekben voltak. Komoly belső problémát jelentett, hogy a két, korábban autonómiával rendelkező szerb tartomány, Koszovó és a Vajdaság helyzete megoldatlan volt.   Koszovói etnikai konfliktusokkal indult a jugoszláv állam felbomlása 1987-ben, és a helyzet azután sem normalizálódott. A tartományban alig 250 ezer szerb mellett majdnem kétmillió albán élt. Függetlenségüket már 1990-ben kikiáltották, ám ezt nem ismerte el egyetlen állam sem. A szerb kormányzat a tartományi autonómia eltörlését követően centralizációba kezdett. Az adminisztrációt szerbekkel töltötte fel, egységesítette az oktatást, valamint újabb betelepítési hullámot tervezett a térségben. Ez végül nem sikerült, mert kevesen akartak az ország egyik legelmaradottabb területére költözni. Gyakoriak voltak a szerb rendőrök és az albán tüntetők közti összecsapások. A szerb titkosrendőrség sok albánt hurcolt el. Koszovó tulajdonképpen egy olyan ország tartománya volt, amelyik katonai megszállás alatt tartotta.   Az albánok válaszul passzív ellenállásba kezdtek. Kiépítették saját oktatási és intézményhálózatukat. A Belgrád által kiírt választásokat bojkottálták, de ezzel éppen Milosevics szerb, majd jugoszláv elnök hatalmát erősítették meg. Az albánok 1992-ben saját parlamenti és elnökválasztást tartottak. Ezt az albán költő, a Gandhi-féle erőszakmentes ellenállást propagáló Ibrahim Rugova nyerte.   A daytoni békekötés Koszovó státuszát nem rendezte. Az albánok úgy érezték, hogy a világ elfeledkezett róluk. Főleg a fiatalok gondolták, hogy Rugova téved. Ők a passzív ellenállás helyett harcolni akartak. Megalakították a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK). Albániából becsempészett fegyverekkel 1997-ben támadásokat kezdtek a szerb hatóságok és a velük együttműködő albánok ellen. Amikor 1998 elején az UCK megölt négy szerb rendőrt, Milosevics megtorlást rendelt el. A szerb erők rátámadtak a gerillákra. Drenica térségben megöltek 83 albánt, többségükben civileket. A halottak negyede asszony és gyermek volt.   Tömegsírról készült felvétel a koszovói Izbicában   A mészárlás hatására ezrek csatlakoztak az UCK-hoz, amely így a tartomány harmadát ellenőrzése alá vonta. A mérsékelt megoldások háttérbe szorultak. Belgrád újabb rendőri és katonai erőket vezényelt a tartományba, hogy megtisztítsák a határzónát. A hivatalosan „terroristaellenes” akciók azonban egyre inkább hasonlítottak a Horvátországból és Boszniából már jól ismert etnikai tisztogatásokra. Falvakat gyújtottak fel, a lakosságot elűzték. Az albán menekültek száma 1998 végére elérhette a 2-300 ezret, a halottaké a 3000 főt. 1998 októberében a NATO légicsapásokkal fenyegette meg Szerbiát, ha nem hagyja abba a tisztogató akciót. Tűzszünetet hirdettek és nemzetközi megfigyelők érkeztek.»

17. A koszovói háború és a NATO légicsapások 1999

1999 elején az UCK szerb katonákat ejtett fogságba. Rosszul bántak velük, de a nemzetközi nyomásnak engedve szabadon bocsátották őket. Válaszként a szerbek Račak közelében 45 albánt lemészároltak.   Lemészárolt áldozatok Koszovóban     A felek nyugati nyomásra 1999. február 6-án Rambouillet-ban tartott békekonferencián próbálták megoldani a koszovói kérdést. A béketerv szerint a tartományt a NATO ellenőrzése alá kellett volna vonni, majd három év múlva további sorsáról egy népszavazás döntött volna. Ez Milosevics számára, akinek itt indult politikai karrierje, elfogadhatatlan volt. Belgrád 40 ezer fegyverest vont össze és az etnikai tisztogatással kombinált háború folytatódott.   A NATO a srebrenicai és vukovári mészárlás megismétlődésétől tartott, és ezúttal nem tétovázott. Preventív céllal a katonai beavatkozás mellett döntött. A légicsapásról szóló döntés igen ellentmondásos volt. Nem övezte nagyhatalmi konszenzus, és formálisan nem volt összhangban a nemzetközi jog normáival sem. Jugoszlávia bombázása 1999. március 24-én indult és 78 napig tartott. Katonai célpontokra, hidakra, repülőterekre, ipari létesítményekre, kommunikációs központokra hullottak a bombák. Támadás érte a belgrádi televíziót, és a magyar határhoz közeli Újvidéket is támadták. A szerb légvédelem lelőtt egy amerikai Lopakodót.     Szerbia NATO bombázása   Az etnikai tisztogatás azonban folytatódott. Milosevics kész helyzetet akart teremteni. A légitámadások alatt újabb 800 ezer albánt űztek el lakhelyéről. Többségük a szomszédos Albánia és Macedónia felé menekült, ahol sebtében felállított menekülttáborokba kerültek.   Koszovói albán menekülttábor Stenkovecnél   A szerb hatóságok útleveleiket, igazolványaikat elvették, így lényegében hontalanná váltak. Távozásuk után lezárták mögöttük a határt. Az UCK ellenállt. A harcok közben mindkét fél részéről több vérengzésre került sor. Márciusban a szerbek 130 embert öltek meg Izbicában. Bár az áldozatok többsége albán civil volt, ugyanakkor a Szerbia más részén élő albánokat nem érte támadás.   Tömegmészárlás áldozatai Izbicában, Drenica régióban     1999 nyarán Milosevics a NATO bombázások hatására kénytelen volt visszavonni erőit a tartományból. 1999. június 10-én az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata alapján Koszovó ENSZ védnökség alá került. A rend fenntartása érdekében 47 ezer fős nemzetközi haderő érkezett (KFOR – Kosovo Protection Force). Amikor az albán menekültek visszatértek Koszovóba.  sok helyen rátámadtak a szerbekre. Néhány hónapon belül több száz szerbet és romát öltek meg. Megfordultak a szerepek, és hamarosan 150-200 ezer szerb menekült el a tartományból Szerbiába.   1998 és 1999 folyamán a becslések szerint 10-12 ezer ember halt meg Koszovóban. Többségük albán volt. A szerbek is súlyos veszteségeket szenvedtek: a NATO légicsapásaiban mintegy 1000 ember, köztük 114 rendőr és 462 katona halt meg. A menekültek száma elérte az egymilliót. 2008. február 17-én a Koszovó kikiáltotta függetlenségét és elszakadt Szerbiától.»