V. A második jugoszláv polgárháború 1991-1999

6. Bosznia: multikulturális társadalomtól a polgárháborúig

Bosznia-Hercegovina volt Jugoszlávia etnikailag és vallásilag legvegyesebb tagköztársasága. A 4,5 millió lakos 44 százaléka muszlim bosnyák volt, 31 százaléka szerb, 17 százaléka horvát. A lakosság 8 százaléka jugoszlávnak vallotta magát. Közülük a legtöbben a multietnikus fővárosban, Szarajevóban éltek. Jugoszlávia egyéb területeihez képest Boszniában erős hagyományai voltak a vallások és etnikumok békés együttélésének. Ezt a vegyesházasságok magas aránya is jól jelezte. Mégis itt került sor a jugoszláv polgárháború legvéresebb és leghosszabb konfliktusára. Az 1992 áprilisa és 1995 novembere között zajló harcoknak több mint 100 ezer, többségében civil áldozata volt. Mintegy 2,5 millió ember vesztette el otthonát és vált menekültté.   Jugoszlávia felbomlásának időszakában Bosznia-Hercegovina sokáig nyugodt régió maradt. Az első szabad választásokat 1990 novemberében tartották. Az erősödő nacionalizmust jelezte, hogy a választók zöme nem ideológiai, hanem etnikai alapon szavazott. A boszniai horvátok Franjo Tudjman nacionalista pártjára a HDZ-re, a szerbek a Radovan Karadzsics vezette Szerb Demokrata Pártra (SDS) szavaztak. A lakosság majdnem felét kitevő muzulmánok leginkább az SDA-t, a Demokratikus Akciópártot támogatták. Így ennek vezetője, a kommunizmus alatt iszlám nacionalizmus miatt bebörtönzött Alija Izetbegovics lett a tagköztársaság első szabadon választott elnöke.   A különböző etnikai csoportok vezetőinek eltérő elképzelése volt Bosznia jövőjéről. Miután Horvátország és Szlovénia 1991 nyarán kilépett Jugoszláviából, Izetbegovics sem akart többé a szerb dominanciájú államszövetségben maradni. Független, de egységes Boszniát akart muzulmán vezetés alatt. Ez azonban elfogadhatatlan volt a két keresztény etnikum vezetői számára. Karadzsics és a horvát Mate Boban szerint bosnyák nép nem létezett, csak olyan egykori szerbek és horvátok, akik a török uralom alatt áttértek a muzulmán hitre. Iszlám dominanciából pedig egyikük sem kért. Ehelyett Belgrádhoz, illetve Zágrábhoz akartak volna csatlakozni. A boszniai háború kitörésében nagy szerepe volt a nagyszerb és nagyhorvát nacionalizmusnak. Hiába voltak köztük óriási ellentétek más kérdésekben Milosevics és Tudjman között. 1991 tavaszán - még a jugoszláv polgárháború kirobbanása előtt - tartott titkos találkozójukon egyszerűen felosztották egymás között Boszniát.   1991 őszén a boszniai parlament szerb tiltakozás ellenére nyilatkozatba foglalta a függetlenedési szándékát. Karadzsicsék válaszul a horvátországi Krajinában már bevált modellt követték. Szerb nemzetgyűlést hívtak össze, autonóm kerületeket, amelynek szerb lakossága népszavazáson voksolt Jugoszlávia mellett. 1992 januárjában kikiáltották a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot. Tudjman sugallatára Mate Boban horvát szakadár miniállamot alapított (Herceg-Bosznai Horvát Köztársaság). A hangnem már nagyon eldurvult. Karadzsics a muzulmánok megsemmisüléséhez vezető háborúval fenyegetőzött. Szlobodan Milosevics szerb elnök Belgrádból támogatta. Amikor Bosznia jövőjéről népszavazást tartottak, a szerbek bojkottálták az eseményt. Országszerte úttorlaszokat emeltek és hadsereget szerveztek. Így a Jugoszláviától való elszakadás 98 százalékos többséget kapott és 1992. március 5-én Izetbegovics deklarálta Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Csakhogy az ország de facto már három részre szakadt.»

7. A polgárháború kirobbanása 1992

A függetlenség kikiáltása után néhány hétig úgy tűnt, hogy a háború elkerülhető. Egy nemzetközi javaslat szerint Boszniát etnikai alapon kantonokra kellett volna osztani, miközben a függetlenség és az ország egysége elvben megmaradt volna. A tervet minden fél elfogadta, de néhány nap múlva a bosnyákok visszaléptek. Abban bíztak, hogy a Nyugat Horvátországhoz és Szlovéniához hasonlóan elismeri Boszniát és békefenntartókat küld. Tévedett.   1992. április 5-én Szarajevó háborútól tartó lakói békedemonstrációt szerveztek. A több tízezer tüntető a gyűlölködő politikusokat szidta, etnikai hovatartozástól függetlenül. Amikor Karadzsicsék székháza elé vonultak, szerb orvlövészek belelőttek a tömegbe, majd összecsapások robbantak ki a rendőrök és Karadzsics emberei között. Hatan meghaltak. Nem sokkal később a szerb vezetés elhagyta a várost. A szarajevói kormány szükségállapotot vezetett be, a Nyugat elismerte Bosznia függetlenségét. Kitört a polgárháború és megkezdődött Szarajevó ostroma.   A szerbek hatalmas fölényben voltak. Az ő oldalukon állt a jugoszláv hadsereg, amely sikertelenül próbálta meg elfoglalni Szarajevót. Ezt követően formálisan ugyan kivonult az országból, de tüzérségét, tankjait, repülőit hátrahagyta Karadzsicséknak. 18 ezer jugoszláv katona egyenruhát cserélt és átlépett a boszniai szerb hadseregbe. A főparancsnok a horvát függetlenségi háborúban még jugoszláv főtisztként szolgáló Ratko Mladics tábornok lett, aki 80-90 ezer katonának parancsolt. A horvátok hadereje 25-30 ezer főből állt. A bosnyák kormánynak viszont nem voltak saját csapatai. Izetbegovics arra számított, hogy háború esetén a Nyugat békefenntartókat küld az immár független állam védelmére. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a lakosság harmadát kitevő szerbek néhány hónap alatt megszállták Bosznia-Hercegovina kétharmadát. 1992 nyarán a szerb kézre került területeken megalakult a boszniai Szerb Köztársaság, amelynek elnöke Radovan Karadzsics lett.   A bosnyák fővárost, Szarajevót blokád alá vonták és a környező hegytetőkről lőtték a szerb erők. A lakosságot orvlövészek pusztították. Az ostrom több mint három évig tartott. A Bosznia és Szerbia közötti határ mentén széles sávban olyan, főként muszlimok lakta városok voltak, mint Goražde, Srebrenica, Zvornik. Mivel ez a helyzet akadályozta a nagyszerb koncepció megvalósítását, a szerbek szisztematikus etnikai tisztogatásba kezdtek. Mladics erői mellett az igazi rémuralmat itt is azok a Szerbiából érkező paramilitáris szervezetek vezették be, melyeket a Milosevics titkosrendőrsége látott el fegyverekkel. 1992 májusában Arkan önkénteseinek segítségével a szerbek elfoglalták a bosnyák többségű Zvornikot. A katonai rendőrség egyenként kezdte igazoltatni és beazonosítani a muszlim lakosokat. A városból hamarosan kétezer civil tűnt el. Egy részüket már a helyszínen kivégezték, a többieket koncentrációs táborokba zárták, ahol szintén sokan életüket vesztették. A harcok előtt Zvornikban és környékén 50 ezer muszlim élt. Számuk drámai gyorsasággal csökkent. Munkájukat elvették, tulajdonukat összeírták majd elkobozták, végül pedig elűzték őket. Hasonló eseményekre került sor a szerbek által megszállt egyéb területeken is. Banja Lukában és környékén a háború előtt félmillió nem szerb élt. 15 ezer fő kivételével elűzték őket. A kisebb bosnyák, vagy vegyes etnikumú falvak még rosszabbul jártak. A szerb erők a bevonuláskor csoportos kivégzéseket rendeztek, a bosnyákok és horvátok házait lerombolták, a lakosságot pedig egyszerűen elkergették. 1992 végére a menekültek száma elérte a kétmilliót, túlnyomó többségük bosnyák volt.   1992 végére Bosznia-Hercegovina 70 százalékát Mladics csapatai uralták. A bosnyák kormány csak az ország hetedét tartotta ellenőrzése alatt. Hatalma lényegében az ostromlott főváros környékére, valamint néhány, a szerbek által körülvett nagyvárosra (Goražde, Srebrenica, Tuzla, Žepa és Bihać) zsugorodott. Mivel ezeket a városokat bosnyák menekültek tízezrei lepték el, 1993 májusában az ENSZ védett zónává nyilvánította őket.»

8. A bosnyák-horvát háború Hercegovinában 1992-1994

A horvát nacionalisták körében két elképzelés létezett Bosznia jövőéről. A horvát vezetők abban az esetben támogatták egy önálló Bosznia létrehozását, ha az föderalizálódik, és biztosítja a helyi horvátok kollektív jogait. A másik, nagyhorvát elképzelés szerint, mellyel időnként Tudjman horvát elnök is szimpatizált, Bosznia megszűnne létezni, és a horvátok lakta hercegovinai területeket az anyaállamhoz csatolnák.   A polgárháború kitörése után a horvátok és bosnyákok kezdetben együtt próbálták feltartóztatni a szerb offenzívát. Karadzsicsék sikereit látva viszont úgy érezték: Bosznia már megszűnt létezni, ha részesedni akarnak belőle, akkor lépniük kell. 1992. július 5-én a boszniai horvátok vezetője, Mate Boban kikiáltotta a Herceg-Bosznai Horvát Köztársaságot. A legyengült Izetbegovics hiába tiltakozott, Boban helyette inkább a szerbekkel akart megegyezni Bosznia felosztásáról. A horvátok a két ellenség közül a bosnyákokat vélték gyengébbnek, így először tőlük akartak területeket megszerezni. Őszre a nézeteltérések háborúhoz vezettek és a szerbek után, a horvát szeparatisták is rátámadtak a bosnyákokra. A lerohant területeken a horvátok is etnikai tisztogatásba kezdtek, amelyre a bosnyákokis hasonló módon reagáltak. A harcok több mint egy évig tartottak és több ezer halottat követeltek. Az igazi vesztes a civil lakosság lett, a legtöbb hasznot pedig a szerbek húzták.   A konfliktus legvéresebb fejezetei Mostarban íródtak, mivel Boban ezt a települést választotta szeparatista miniállama leendő fővárosának. A Herceg-Bosznai Horvát Köztársaság kikiáltásával Mostar kétfelé szakadt.       Mostar   A nyugati részét a horvát erők felügyelték, a keletit a bosnyák hadsereg. 1993. május 9-én a horvát erők nehéztüzérséggel kezdték támadni a várost. A megszállt nyugati oldalon elűzték a bosnyákokat, sokukat etnikai tisztogatás során ölték meg, vagy táborokba szálLították. Novemberében felrobbantották a 427 éves Öreg Hidat. Ezt ugyan katonai okokkal magyarázták, de a nemzetközi megfigyelők szerint az akció valójában a muzulmán kulturális örökség tönkretételére irányult.   A mostari öreg híd felrobbantása     1994 tavaszán végül a horvát-bosnyák különháború amerikai közvetítéssel befejeződött. A felek horvát-bosnyák föderáció felállításáról döntöttek és közösen fordultak a szerbek ellen.»

9. Szarajevó ostroma

A boszniai polgárháború leghosszabb ideig tartó ostroma 1992. április 5-én kezdődött Szarajevóban, és csaknem három és fél évig, 1995 októberéig tartott. A boszniai szerbek és a Jugoszláv Néphadsereg (JNH) kezdetben aknavetőkkel lőtte az óvárost és ellenőrzése alá vonta a szarajevói nemzetközi repülőteret is. A JNH megkísérelte a város elfoglalását, de a rendőrség és fegyveres civilek sikeresen szálltak szembe a páncélosokkal. Mivel a szerbek ahhoz kevesen voltak, hogy utcai harcban bevegyék a félmilliós várost, május 2-án Ratko Mladics tábornok blokád alá vonta Szarajevót.   Ratko Mladics tábornok Radovan Karadzsics boszniai szerb elnökkel   Elzárták a vizet, a villanyt és a gázellátást. Elvágták a legfontosabb utakat megakadályozva ezzel az élelem és a gyógyszer bejutását a városba. A szerveződőben lévő bosnyák hadsereg túl gyenge volt az ostromgyűrű áttöréséhez Később, a repülőtéren megnyitott ENSZ légihídnak köszönhetően valamivel könnyebbé vált a város ellátása. A Szarajevó Alagút kiépítésével megnyílt az összeköttetés más bosnyákok által őrzött területekkel. Humanitárius segélyek és a szarajevói alvilág illegális fegyverszállítmányai egyaránt bejutottak a városba.   A civil lakosság számára a legnagyobb szenvedést a folyamatos bombázás jelentette. A szerbek 200 pontról lőtték a várost, a legnagyobb támadásokra 1992-1993 fordulóján került sor. Hamarosan szinte már nem maradt sértetlen ház. Válogatás nélkül szétlőtték a kórházakat, kommunikációs központokat, politikai, gazdasági, és katonai központokat, épületeket. Az 1984-es téli olimpiai játékok sísáncait, valamint a magas épületeket szerb orvlövészek foglalták el. Nemcsak katonákra, de az utcán sétáló, bevásárló civilekre is rendszeresen lőttek. A szarajevóiak éveken keresztül éltek föld alatti óvóhelyeken, pincékben.   Robbanás a szarajevói piacon   Az aknavetők számos civil halálát okozták egy futballmeccsen, vagy éppen vízért való sorban állás közben. 1994. február 5-én a szarajevói piacot ért támadás során 68 ember meghalt és kétszázan megsebesültek. Az itt készült felvételek  az egész világot sokkolták.   Robbanás a szarajevói piacon     Mindez felgyorsította a rég várt nemzetközi katonai beavatkozást. Bill Clinton amerikai elnök már az 1992-es választási kampányában megígérte, hogy véget vet Boszniában az etnikai tisztogatásnak. Most a NATO-n keresztül ultimátumban követelte, hogy a szerbek tíz napon belül vonuljanak vissza. Ez végül megtörtént, de a támadások később kiújultak. 1995-ben a piacon ismét több tucat civilt ölt meg egy szerb lövedék. Ekkor a NATO gépei Mladicsék fegyverraktárait bombázták. 1995 májusában a bosnyák-horvát offenzíva hatására a szerbek lassan megkezdték a visszavonulást a Szarajevó környéki hegyekből. Októberben tűzszünet vetett véget az ostromnak. De a fenyegetettség csak 1996 februárjában, az utolsó szerb csapatok távozásával szűnt meg.     Robbantás a szarajevói piacon     A becslések szerint 10 ezer ember halt meg, illetve tűnt el a blokád idején. Döntő többségük civil volt. A bombák és az orvlövészek golyói mintegy 1500 gyereket öltek meg. A sebesültek száma 56 ezerre tehető.»

10. Háborús bűnök Boszniában

A boszniai polgárháborúban harcoló valamennyi fél követett el emberiség elleni, illetve háborús bűncselekményeket, valamint etnikai tisztogatásokat. A hadifoglyok és civilek kínzása és kivégzése, koncentrációs táborokba zárása, a nők tömeges megerőszakolása rendszeres gyakorlat volt. A nemzetközi szervezetek és a tudományos kutatók szerint az esetek majdnem 90 százalékában a tettesek szerbek, 6-10 százalékban horvátok, 4-8 százalékában bosnyákok voltak.   A horvát bűncselekmények nagy részét 1992-1994 között a bosnyákok ellen követték el. 1993 tavaszán mintegy 100 muzulmán civilt öltek meg Ahmici faluban. Októberben Stupin Do lakosait gyilkolták le, majd felgyújtották a házakat. Muzulmánok ezreit zárták a Kaonikban és Dreteljben felállított táborokba. A foglyokat baseball ütővel, korbáccsal verték. A kihallgatások során gyakori volt a kínzás és a nemi erőszak. Több horvát paramilitáris alakulat vált hírhedtté kegyetlenségéről. A Joker egység tagjai például usztasacímeres fekete egyenruhában gyilkoltak. A boszniai horvát haderő különösen sok muzulmán civilt ölt meg és űzött el lakhelyéről Mostarban, Vitez városában és a Lasva völgyében.   Amikor az utóbbit a bosnyák kormánycsapatok visszafoglalták, bosszúból sok horvát civilt megöltek. A celebići börtön bosnyák őrei, Hazim Delics és Esad Landzo kegyetlenkedtek foglyaikkal. Verték, megerőszakolták, megégették őket. A bosnyák oldalon becslések szerint több száz arab zsoldos és külföldi iszlamista fegyveres harcolt a szerbek és horvátok ellen. Többségük Pakisztánból és Afganisztánból érkezett. Magukat mudzsahedinek nevezték és keresztény áldozataikat lefejezték.   Szaudi mudzsahedin harcos Boszniában, kezében egy szerb katona levágott feje     A legtöbb mészárlást a boszniai szerb haderő, valamint az oldalukon harcoló szerb szabadcsapatok követték el. Az első nagyobb mészárlásra 1992 áprilisában Bijeljinában, az első szerbek által elfoglalt városban került sor. Arkan bevonuló szabadcsapatai már az utcán gyilkolni kezdtek. Civileket és helyi muzulmán vezetőket hurcoltak el házukból és kivégezték őket.   Így kezdődött a boszniai háború: Arkanék kivégzésre hurcolnak egy muzulmán férfit Bijeljinában 1992 tavasza   A földön fekvő hullákat összerugdosták. Az eseményeket egy fotós örökítette meg.   Arkan egyik katonája kivégzett muzulmánok holttestét rugdossa az utcán a boszniai Bijeljinában   Az elfoglalt városokban bevett módszernek számított, hogy összegyűjtötték, majd kivégezték a harcképes korú civil férfiakat. Ez történt 1992-ben Zvornikban, Brčkóban, majd 1995-ben Srebrenicában. A muzulmánok és horvátok számára mindenfelé koncentrációs táborokat állítottak fel. Miután a szerbek elfoglalták Prijedort, a nőket a Trnopolje táborba szállították. Mintegy 6000 férfit vittek az omarskai fogolytáborba, Közülük sokakat - az usztasa bűnök állítólagos megtorlásaként - csoportosan kivégeztek. Agyonlőtték, vagy elvágták a torkukat. A többieket bántalmazták és megalázták. A higiéniai körülmények borzalmasak voltak. A foglyokat éheztették: naponta egyszer kaptak enni és hamarosan csonttá soványodtak.   Lesoványodott bosnyák foglyok a trnopoljei koncentrációs táborban, 1992 Hatalmas nemzetközi botrányt okozott, amikor 1992. augusztus elején külföldi újságírók meglátogatták Omarskát. Ezt követően a tábort felszámolták. 2004-ben majdnem 500 halottat exhumáltak egy tömegsírból. A hágai törvényszék elsőként a parancsnokot, Zseljko Mejakicsot vádolta meg népirtással, majd több társa is súlyos börtönbüntetést kapott. A Keraterm lágerben 1992 nyarán már 3300 embert tartottak fogva. Vasrudakkal, korbáccsal verték őket napokon keresztül. Éjszakánként kihallgatás ürügyén folytak a kínzások. Sok foglyot megerőszakoltak. Másokat arra kényszerítettek, hogy egymást erőszakolják meg. Több mint 100 embert szobákba zsúfoltak, majd halomra lőtték őket.   Bosnyákok számára felállított szerb koncentrációs tábor foglyai (1992, ITN/CNN) A boszniai polgárháborúban a különböző mészárlásoknak, gyilkosságoknak becslések szerint 20 ezer ember esett áldozatul. Túlnyomó többségük bosnyák civil volt.»

11. Nemi erőszak

A háború és a népirtás egyik módszere a tömeges nemi erőszak. Ilyen esetben nem a szexualitáson van a hangsúly, hanem a másik nem, osztály, vagy csoport felett gyakorolt hatalmon és az ellenük elkövetett erőszakon. A nemi erőszak is vezethet halálhoz, testi és lelki sérülésekhez, tömeges meneküléshez. A Nemzetközi Törvényszék a bosnyák nőkön elkövetett erőszakkal kapcsolatban megállapította, hogy az az etnikai tisztogatás egyik eszköze volt.   A boszniai háború idején valamennyi harcoló fél követett el nemi erőszakot az ellenséges etnikumokhoz tartozó nők ellen. A szerb erők szisztematikusan erőszakolták meg a bosnyák nőket. Gyakran a nyílt utcán, családtagok szeme láttára teperték le őket, bevett gyakorlat volt a csoportos nemi erőszak. A cél a tradicionális muzulmán családi keretek felbomlasztása, illetve sokszor a teherbe ejtés volt. 1992 és 1995 között több táborban, katonai bordélyházban azért tartották fogva a nőket, hogy miután megerőszakolták őket, azok “szerb gyerekeket” szüljenek.   A táborokból kiszabadult terhes nőket viszont gyakran saját közösségük sem fogadta vissza. Az áldozatok között gyakran 14-15 éves, sokszor még szűz lányok is voltak. Az ilyen szervezett akciók gyakran a szerb hatóságok tudtával zajlottak. A legtöbb szexuális erőszakra Kelet-Boszniában került sor, különösen a fočai mészárlás idején, valamint Szarajevó Grbavica negyedében, a város ostroma idején. A Nemzetközi Vöröskereszt és a bosnyák kormány adatai szerint mintegy 20-50 ezer muszlim és katolikus nőt erőszakoltak meg a háború során.»

12. Etnikai tisztogatások Bosznia-Hercegovinában

Az etnikai tisztogatás fogalmának használata az 1991-es horvát függetlenségi háború, valamint a boszniai polgárháború kapcsán terjedt el. A helyi horvát, de különösen a szerb vezetők nyíltan törekedtek arra, hogy az elfoglalt területeket etnikailag homogenizálják. Az etnikai tisztogatást olyan lakosságcserének vélték, amely elengedhetetlen a nemzeti fejlődéshez. A legtöbb háborús bűncselekményt a tettesek azért követték el, hogy kikényszerítsék az ellenségesnek tekintett etnikum távozását.   A szerbek – és kisebb mértékben a horvátok és bosnyákok is – kidolgozott módszertan szerint “tisztították meg” Bosznia különböző részeit. A szerb lakosságot a támadás előtt figyelmeztették vagy evakuálták. Aztán bekerítették az adott települést és lőni kezdték. Miután elfoglalták, megkezdődött a rombolás és a terror. A házakat felgyújtották és kifosztották a csuklyás támadók. A muszlim lakosokat az utcára kényszerítették. Ezt követte a szelekció: az értelmiségieket, politikai vezetőket azonnal kivégezték, a katonakorú férfiakat táborokba hurcolták, vagy agyonlőtték. A harcképtelen nőket és gyerekeket összegyűjtötték és regisztrálták. Később ideiglenes szállásokon vagy tranzittáborokba kerültek, ahonnan tömött buszokkal szállították át őket bosnyák területekre. A szabadcsapatok és a boszniai szerb katonák által elkövetett gyilkosságok, a nők elleni erőszak, az új hatóságok éjszakai razziái, letartóztatásai, a börtönökben zajló kínzás és gyilkolás megteremtette a korlátlan terror légkörét. Az üldözöttek páriák lettek: bármikor megalázhatták, bántalmazhatták, megölhették őket. Mindez valójában azt a célt szolgálta, hogy a nem kívánatos etnikumhoz tartozók maguk is el akarjanak menni.   A polgárháború borzalmait fokozta, hogy Arkan “Tigrisei”, a csetnikek és Mladics csapatai jelentős mértékben támaszkodtak a helyi szerb lakosságra. Tervszerűen fordították egymás ellen a szomszédokat. Nekik kellett megjelölniük az ellenséges horvátok és bosnyákok házait. Részt vettek a halállisták összeállításában, a foglyok azonosításában. Sokszor arra kényszerítették, hogy vegyenek részt a gyilkolásban. Fegyvert adtak a kezükbe, hogy ők végezzenek szomszédaikkal. Az együttműködést dicsérettel, előléptetéssel, a hatalomból és a zsákmányból való részesedéssel honorálták. Az ellenszegülőket elrettentésül agyonlőtték. Ezt a gyakorlatot egyes horvát paramilitáris alakulatok is követték.   Az ellenség kulturális örökségének, az emlékművek, templomok, temetők megsemmisítése is gyakran vált az etnikai tisztogatás eszközévé. A horvátok 1993-ban Mostarban felrobbantották a török építészet büszkeségét, a 427 éves Öreg Hidat. A szerb erők összesen mintegy 1000 mecsetet romboltak le Boszniában. Banja Lukában 16 muzulmán templomot tettek tönkre. Többségük még a 16. és 17. században épült. A háború előtti időszakban a környéken 202 mecset működött, 1994-re közülük már csak kettő maradt épen. A város katolikus templomainak felét szintén lerombolták, a többit megrongálták. A pusztításra gyakran szimbolikus aktusként nappal, nagy nyilvánosság előtt került sor.   Lerombolt mecset Boszniában     Az etnikai tisztogatás következtében Bosznia háború előtti lakosságának több mint fele, mintegy 2,5 millió ember menekült el lakóhelyéről. A háború mintegy 40 ezer civil áldozatának nagy része is ennek a koncepciónak a jegyében pusztult el.»

13. Népirtás Srebrenicában 1995

A Hágai Nemzetközi Törvényszék ítélete szerint a boszniai polgárháborúban a számos mészárlás és etnikai tisztogatás mellett legalább egy alkalommal népirtásra került sor. A népirtást a boszniai szerb hadsereg és a velük együttműködő paramilitáris egységek követték el 1995 júliusában, a kelet-boszniai Srebrenicában.   A várost 1992-ben rövid időre megszállták a szerbek, de Naszer Orics vezetésével a bosnyák csapatok visszafoglalták. A környéken a szerbek mintegy 300 falu bosnyák lakóit űzték el. Többségük Srebrenicába menekült, ahol hamarosan 50 ezer ember zsúfolódott össze. 1993 tavaszán az ENSZ más, hasonló helyzetben lévő városokkal együtt Srebrenicát is védett övezetnek nyilvánította. Az UNPROFOR békefenntartó csapatokat küldött, amelyeknek azonban arra nem volt felhatalmazásuk, hogy fegyveresen megvédjék a lakosságot.   A biztonsági zónát azonban minden oldalról körbezárták Mladics tábornok csapatai. A muszlimok így valójában tússzá váltak Mladics kezében. Rajtuk múlt, hogy melyik segélyszállítmányt engedik be és melyiket nem. A szerbek Orics csapatainak lefegyverzését követelték, de ez egyenlő lett volna az öngyilkossággal. A következő két évben a helyzet lassan, de biztosan romlott a városban. A szerbek többször bombázták a lakosságot. A közszolgáltatások alig működtek, élelem- és gyógyszerhiány volt.   1995-re a szerbek megértették, hogy a nemzetközi erők számára már nem fontos az enklávé jövője. Márciusban a boszniai szerb elnök, Radovan Karadzsics elrendelte a biztonsági zóna felszámolását. A támadás júniusban kezdődött. Néhány hét múlva a szerbek a város kapujában álltak. A városban tartózkodó bosnyák csapatok nem rendelkeztek annyi fegyverrel, hogy ellenálljanak. A 400 holland kéksisakos békefenntartónak nem voltak nehézfegyvereik és nem lőhettek a szerbekre.   Július 11-én Srebrenica elesett. A bosnyák csapatok a környékbeli erdőkön keresztül menekültek. A lakosság a békefenntartóknál keresett menedéket. 25 ezer nő, férfi és gyerek zsúfolódott össze a közeli ENSZ bázison. Mladics a helyszínre érkezve megígérte nekik, hogy sértetlenek maradnak és buszokkal elszállítják őket  a muszlim ellenőrzés alatt álló területekre.              1995. július 12: Mladics tábornok Srebrenicában (BBC)     Katonái azonban az éjszaka folyamán több nőt megerőszakoltak, másokat kivégeztek. Mielőtt másnap a srebrenicaiak felszállhattak volna a buszokra, a szerbek szelekciót tartottak a holland kéksisakosok jelenlétében. A tizenkét évnél idősebb fiúkat és férfiakat rövid kikérdezés ürügyén visszatartották, így a nőket, az öregeket és a kisgyerekeket egyedül deportálták. A férfiak azonban sosem érkeztek bosnyák területre.   Néhányukat már a helyszínen tarkón lőttek, a következő napokban pedig valódi tömegmészárlás zajlott. A szerbek hajtóvadászatot indítottak az erdőkbe menekülő bosnyák férfiak után. A hadifoglyokat és a szelekció során elkülönített civileket több helyszínen agyonlőtték, majd tömegsírokba temették. A mészárlásokban a boszniai szerb csapatok mellett részt vett a Skorpiók elnevezésű félkatonai alakulat.   A Skorpiók muszlim férfiakat gyilkolnak Srebrenica közelében A mészárlás következtében a NATO nagyarányú légitámadásra szánta el magát, ami véget vetett a háborúnak. Srebrenicában és környékén a szerbek összesen több mint 8000 bosnyák fiút és férfit öltek meg. A Hágai Nemzetközi Törvényszék 2005-ös tanulmánya szerint az áldozatok 97 százaléka 15 és 69 év közötti férfi volt. 68 nő is szerepelt a halottak és eltűntek listáján, köztük a legfiatalabbak 5 és 9 évesek voltak. A meggyilkoltak több mint 99 százaléka muszlim volt. 2008 júliusáig 3215 személyt exhumáltak és azonosítottak DNS-minták alapján.    A CNN összefoglalója a srebrenicai mészárlásról   Holttestüket ezután a volt ENSZ bázison, Potočariban temették újra. 1945 óta Európában ez volt az első népirtás, és amelynek következtében számos szerb politikus, valamint katonatiszt került börtönbe. Köztük Szlobodan Milosevics, Radovan Karadzsics és Ratko Mladics tábornok.»

14. Nemzetközi béketervek és a nyugat beavatkozása

A délszláv válság idején a nemzetközi erők vonakodtak a beavatkozástól. A Szovjetunió a konfliktus első hónapjaiban létezett, azután felbomlott. Az USA sokáig európai ügynek tekintette a háborút. A franciák és britek évekig mereven ellenezték a katonai beavatkozás gondolatát. Második világháborús szerepe miatt Németország részéről ez fel sem merülhetett. Valamennyi nyugati nagyhatalom emlékezett még Tito sikeres partizánháborújára és saját katonáit egyik sem kívánta egy megnyerhetetlennek gondolt háborúba küldeni. Joggal féltek, hogy Jugoszlávia széthullása más európai szeparatista mozgalmak (írek, katalánok, baszkok stb.) számára is követendő példává válik. Attól is tartottak, hogy a különböző nemzetek területi aspirációja miatt jugoszláv konfliktus az egész Balkánt és Közép-Európát lángba borítja. Lord Owen brit diplomata 1992-es szarajevói látogatásán ki is fejtette: a felek ne reménykedjenek abban, hogy a nyugati államok majd megoldják a kialakult helyzetet. Ekkor már kilenc hónapja tartott a város ostroma.   Az EU elődje, az Európai Közösség 1991 szeptemberében tanácskozásra hívta a jugoszláv tagköztársaságok vezetőit Hágába. A béketárgyalásokat vezető Lord Carrington által javasolt rendezést azonban Szerbia elutasította, mert az elismerte volna az összes köztársaság függetlenségét. A Carrington-terv bukása után mindkét fél nemzetközi békefenntartók küldését várta az ENSZ-től. Korábban csak nemzetközi megfigyelők voltak az országban. Horvátország az UNPROFOR jelenlététől a erőviszonyok kiegyenlítődését várta. A szerbek az Európai Közösséget túlságosan horvátbarátnak találták, ezért ők is támogatták, hogy a térségben az ENSZ gyakorolja a békefenntartást. Az ENSZ azonban tehetetlennek tűnt. Fegyverembargót hirdetett és ezzel a szerb katonai fölényt konzerválta. Miután Belgrád nem hagyott fel a boszniai eseményekbe való beavatkozással, az ENSZ BT 1992. május 29-én általános gazdasági embargót rendelt el a maradék Jugoszlávia ellen. Hosszú távú gazdasági kimerítéssel szerették volna meghátrálásra kényszeríteni a szerbeket. A nagyhatalmak délszláv politikája a segélyezésen túl tulajdonképpen ebben ki is merült. A békefenntartók, akiktől a civil lakosság a biztonság garantálását várta, mandátum és kellő katonai erő hiányában gyakran inkább tűntek passzív szemlélőnek, mint cselekvésre képes szereplőnek. Konvojokat kísértek, segélyszállítmányokat juttattak el a civil lakossághoz, tűzszüneti terveket dolgoztak ki. A gyilkolást azonban nem tudták megállítani.»