„Akkor a Duna nem a kék Duna volt, nem barna: vörös Duna volt, a zsidók vérétől” – emlékezett a nyilas terror napjaira egy túlélő négy évtized elteltével. A folyóparti kivégzések követelték a legtöbb zsidó áldozatot a fővárosban 1944-45 telén. A rakpart kövei a Szálasi-rémuralom idején elkövetett népirtás ikonikus helyszínévé váltak.

Az első áldozatokat már az október 15-i nyilas hatalomátvételt követő órákban-napokban a Dunába lőtték: egyes források szerint Óbudán összefogdosott munkaszolgálatosokat végeztek ki a Margit hídon. Fenyő Miksa október 17-én feljegyezte a naplójába, hogy „egy rendőr beszéli, hogy tegnap este hétszázat a Dunába géppuskáztak.” Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt delegátusa október 18-án a következőt jelentette a genfi központnak: „15-16 éves nyilaskeresztesek zsidó csoportokat a Duna-partra tereltek, ott megkötöztek s a folyóba lökték őket”. Miután néhány nap elteltével a nyilas vezérkar megálljt parancsolt fegyveres milíciáinak, átmenetileg a folyóparti kivégzések is szüneteltek.

A terror újult erővel lángolt fel november második felében. A mentők eseménynaplójában november 23-én szerepel az első Dunába lőtt áldozat. Ettől fogva január közepéig mindennaposak voltak a tömeggyilkosságok. A nyilas pártházakban megkínzott és kifosztott, a védett épületekben vagy az utcákon összeszedett zsidók százait hajtották a folyópartra. Itt levetkőztették és gyakran bántalmazták őket. Egy fiatal lány 1945-ben elmondta, hogy miután a Teréz körúti nyilasházban megverték és barátnőjét megerőszakolták, lehurcolták őket a Lánchíd pesti hídfőjéhez. „Itt egy kis bódéba vezettek minket, ahol meztelenre vetkőztettek. Itt ismét erőszakoskodtak velünk. Én fölhasználtam ezt a zűrzavart, kiosontam a bódéból és beugrottam a Dunába”. Bár a fegyveresek lőttek utána, a fiatal lány végül megmenekült. A legtöbben azonban nem voltak ilyen szerencsések. A nyilasok a meztelen áldozatokat a rakpart szélére állították és egy vagy több géppisztolysorozattal a jeges folyóba lőtték őket. Vagy ahogy maguk között cinikus röhögéssel gyakran megjegyezték: „Horthy-tutajokat” küldtek a Dunába, a „vándorgettóba”.

Volt, hogy két-három zsidót összekötöztek, és csak egyiküket lőtték tarkón, hogy az élettelen test lehúzza a hozzá drótozottakat is. A parton álló fegyveresek a víz alól felbukkanó, még mozgó emberekre is tüzeltek. Ezekben a hetekben a mentők tucatjával láttak el a folyóból utolsó erejükkel kimászott, sebesült, az átélt sokktól öntudatlan vagy megzavarodott zsidókat. Életüket általában saját lélekjelenlétüknek vagy a fegyverkezelésben járatlan nyilasok ügyetlenségének köszönhették. A legtöbb kivégzésre a Lánchíd környéki partszakaszokon került sor, de Pesten a Külső Váci úttól a Belgrád rakpartig, Budán pedig a Nagyszombat utcától a Szilágyi Dezső térig sok helyen zajlott a tömeggyilkosság.

Források: Tabajdi 2004; Lévai 1948a, 300. és 357. o; Vihar 1945, 180-181. o; Frojimovics-Komoróczy-Pusztai-Strbik 1995, 556-557. o; Fenyő 1946, 422. o.; Ben-Tov 1992, 165. o.

Hasonló eseteket itt találsz

A témáról és forrásairól bővebben itt olvashatsz

Konfliktustérképek

Integrált Térinformatikai Rendszer

A zsidók ellen elkövetett jelentősebb magyar hatósági és lakossági atrocitások (1940-1945)

Jelmagyarázat