Digitális Konfliktus Adatbázis

Erdély, 1940: magyar atrocitások románok és zsidók ellen

---

1940: a második bécsi döntés

A magyar revíziós törekvések középpontjában álló Erdély kérdése jelentette a közép- és kelet-európai térségben az egyik legsúlyosabb válsággócot. Németországnak mindkét állam gazdasági erőforrásaira szüksége volt, és nem állt érdekében a magyar-román katonai konfliktus, ezért a diplomáciai megoldást támogatta. Miután az augusztus közepén kezdődött tárgyalások nem vezettek eredményre, a határvitában a nagyhatalmak határoztak. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) az 1938-as döntőbíráskodással ellentében nélkülözte a nemzetközi elfogadtatást és a vegyes lakosságú területen nem volt lehetőség etnikai alapú határmódosításra sem.[1] Magyarország súlyos politikai árat is fizetett a területgyarapodásért: 1940 novemberében a magyar kormány feladta a semlegességet és csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.

Az 1940. augusztus 30-án, a bécsi Belvedere palotában kihirdetett döntőbírósági ítélet értelmében Magyarország visszakapta az 1920-ban Romániához csatolt területeinek (Partium és Erdély) északi részét. 43.104 km2-nyi terület, összesen 2.577.260 lakossal tért vissza tért vissza Magyarországhoz.[2] Magyar adatok szerint a népesség 52,1%-a, az 1930-as román népszámlálás adatai szerint 38%-a volt magyar. A legnagyobb létszámú kisebbség a románság volt, magyar adatok szerint 38, román források szerint 49%-os arányszámmal.[3] A különbség egyik oka az volt, hogy a többségében magyar anyanyelvű erdélyi zsidóságot a román népszámlálás szinte kivétel nélkül zsidó nemzetiségűként vette számba.

 

Felkészülés, tervezés

A teljes lakosságcsere ötlete még a mérsékelt beállítottság Bethlen István grófot is megkísértette. A volt miniszterelnök (1921-1931), aki már az első világháború alatt egy etnikailag homogénebb Erdély mellett érvelt, 1940 őszén felvette Teleki Pál kormányfőnek, hogy Észak-Erdélyből az összes románt ki kellene telepíteni és helyükre bukovinai székelyeket és moldvai csángókat lehetne hozni. Mások a nemzetiségek totális eltávolításánál kevesebbel is beérték volna. Ők a Szent István-i állameszmének nevezett koncepció alapján megelégedtek volna azzal is, ha a nemzetiségek, és köztük az erdélyi románok, elismerik a magyarság kulturális és politikai hegemóniáját.

A teljes kiürítésre a román hadsereg és közigazgatás mindössze két hetes határidőt kapott. Az országrész átadására rendkívül feszült politikai és közéleti légkörben került sor. A magyar-román viszály miatt 1938 és 1940 között számos határincidens történt, de ezek többnyire nem érintették a civil lakosságot.[4] A megszállást előkészítő magyar hadparancsok tiltották a megtorló akciókat, illetve felszólították a honvédség tagjait a bosszúállások megakadályozására. A román és más (nem német) nemzetiséggel szemben távolságtartó, de emberséges magatartást írtak elő, megalázó jelzők („oláhozás”) mellőzésével.[5] Az esetlegesen fegyveresen ellenálló civilekkel szemben viszont jogos volt a fegyverhasználat. Ezek a magyar-román katonai vegyes bizottság előzetes megállapodása szerint is partizánoknak minősültek, az ennek megfelelő bánásmóddal. A magyar hadparancs szerint a hasonló akciókat a „legnagyobb szigorral” kellett letörni, különösen, ha az „román vagy kommunista elemektől” indult ki. Preventív intézkedésként lehetőség volt túszok szedésére a lakosság „magyargyűlölő” elemei közül.[6]

 

A román kivonulás

A magyar bevonulás előtti hangulatot mindkét oldalon kölcsönös félelmek és nacionalista hisztériakeltés jellemezték.[7] Az átadandó területeken egyes román papok, tanítók és más értelmiségiek ellenállásra, elrejtőzésre, elmenekülésre buzdították a fiatalságot.[8] A román kivonulást tömeges rekvirálások és helyenként erőszakcselekmények kísérték. 1940. szeptember 2-án Bihardiószegen a fosztogató román katonák a vagyonukat védelmező magyar parasztok közül két embert agyonlőttek, többeket megsebesítettek. Ugyanezen a napon a Szatmárnémetiből Darviba vezető úton a román katonaság törvénytelenségei ellen tüntető magyarok közé lőttek, két halott és három sebesült maradt a helyszínen.[9] Máramarosszigeten szeptember első napjaiban felfegyverzett román polgári személyek és katonák raboltak és erőszakoskodtak.[10] Verekedésekre, tüntetésekre került sor Kolozsváron és Brassóban is.[11]

 

Magyar atrocitások a román lakosság ellen

A honvédség 1940. szeptember 5. és 13. között szállta meg a visszatért országrészt.[12] A bevonulást a falvak román népe többnyire tartózkodó félelemmel vagy ellenségesen fogadta, de ismerünk példákat pozitív reakciókra is. A zsidók többsége, meggyőződésből vagy alkalmazkodva, csatlakozott a lelkesen ünneplő magyarokhoz. A magyar többségű nagyvárosokkal és homogén falusi régiókkal (Székelyföld) szemben a részben vegyes lakosságú, részben román többségű vidéki térségek (Beszterec-Naszód, Máramaros, Szolnok-Doboka, Szilágy megyék) jelentették a legfőbb veszélyforrást. A legsúlyosabb magyar katonai atrocitások a visszacsatolt terület déli határsávjában, a Szilágyságban és a Mezőségben történtek. Az incidensek még a magyar honvédség bevonulása előtt megkezdődtek. Szeptember 4-i jelentés szerint Csíkszentgyörgyön egy román adóvégrehajtót, Csíkszentmártonban egy román csendőr őrmestert meglincselt a helybéli lakosság.[13] Az erdélyi magyar egyházak és társadalmi szervezetek számos alkalommal adtak ki közleményt a hasonló önbíráskodások megelőzésére.[14]

A magyar hadsereg helyenként emberveszteségeket szenvedett a hiányosan eltávolított aknazárak, de főként gondatlanság és balesetek következtében. A nacionalista hisztéria, a tudatosan fűtött ellenségkép, a „puskaport nem szagolt” legénység félelmei és agressziója nem ritkán eltúlzott reakciókhoz vezettek. Illésfalvi Péter hadtörténész, a téma egyik legalaposabb kutatójának véleménye szerint „a magyar fegyverhasználatot szinte minden esetben orvlövész tevékenység váltotta ki”. Azonban a források alapján nehezen tisztázható, hogy valós veszélyt jelentő támadásokról volt-e szó, vagy (önigazolásul vagy pszichológiai okokból) a honvédek emlékezete felnagyította az tényleges ellenállás dimenzióit. A honvédség és a hozzá csatlakozott irreguláris erők 1940 szeptemberében három súlyosabb, összesen közel háromszáz emberéletet követelő atrocitást követtek el (mindhármat a Szilágyságban) valamint mintegy kéttucatnyi, gyilkossággal vagy súlyos bántalmazással, rablással járó egyéb túlkapást. Ezek során még legalább további ötven ember vesztette életét. Az észak-erdélyi románok ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről a Budapesten tárgyaló román küldöttség által a magyar külügynek szeptember közepén átadott német nyelvű jegyzék nyolc jelentősebb esetet sorolt fel.[15]

Ezen túlmenően a katonai parancsnokok helyenként elnézték, sőt támogatták a helyi lakosok „népítéleteit” a román hatalom gyűlölt képviselőivel, köztük papokkal, tanítókkal és rendvédelmi parancsnokokkal szemben (bár kifejezetten ennek ellenkezőjére kaptak parancsnot, lásd fentebb). Az anyaországból érkezett szabadcsapatok (például a „Rongyos Gárda” Kémeri-Nagy Imre vezette különítménye) és a helyi nemzetőrségek sok helyütt szabadon garázdálkodhattak. Fő célpontjaik a két világháború között „nemzetpolitikai” céllal létesített román telepek lakói voltak. Incidensek történtek többek között a bihari Bagamér (trianoni magyar terület), Érkenéz, Érsemjén és Érmihályfalva, a szatmári Börvely és Reszege, valamint a Maros-Torda megyei Nyárádtő községekben.[16] Voltak azonban példák arra is, hogy a reguláris katonaság megakadályozta a leszámolásokat.[17] Bittó Dezső tábornok, Bihar vármegye katonai közigazgatási parancsnoka 1940. október 1-jei jelentésében beszámolt arról, hogy „500 telepes román családot felszólított az ország területéről való eltávozásra”. A parancsnokság válaszában ezt a gyakorlatot a későbbiekre nézve megtiltotta.[18]

 

Áldozatok, következmények

Román történészek adatai szerint a bevonulástól 1941 novemberéig a magyarok 919 embert öltek meg, 1126-ot megkínoztak, 15.893-at bebörtönöztek.[19] Ungváry Krisztián kutatásai szerint román részről 1941. október 30-ig 699 haláleset miatt emeltek panaszt a román–magyar atrocitásokat vizsgáló olasz–német vegyes bizottságnál..[20] A tényleges rémtettek mellett számos alaptalan híresztelés is borzolta a kedélyeket mindkét oldalon. [21] A román sajtó eltúlzottan tárgyalta és jelentősen felnagyította a magyarok által elkövetett atrocitásokat, esetenként az erdélyi románság kiirtását vizionálva. A román diplomácia a németek közbelépését kérte. A román és magyar propaganda egyaránt manipulált kiadványokkal igyekezett a külföldi közvéleményt befolyásolni. A román kormány kérése nyomán 1940 októberében német-olasz vegyes bizottságot küldtek ki panaszok kivizsgálására.[22]

Spontán lakosságcsere

A magyar-román határvita éleződése és a mind radikálisabb kisebbségellenes attitűdök és intézkedések miatt már a bécsi döntés előtti hónapokban sok ezer ember erdélyi magyar hagyta el lakóhelyét. A bevonulás után újabb jelentős menekülthullám indult meg. Román történészek adatai szerint több százezer, magyar adatok szerint mintegy százezer észak-erdélyi román menekült Romániába. A menekültek egy része a hivatalnoki és egyházi értelmiségi rétegből került ki, de jelentős arányban voltak köztük az 1921-es földreform nyomán a Regátból betelepített földművesek is. (hasonló volt a menekültek összetétele a Kárpát-medence más régióiban is a területváltozásokat követően 1938-45 között).

Az első hullámot a katonai közigazgatás által kiutasított, atrocitások elől menekülő illetve a leszámolástól félve távozó románság alkotta. Néhány hónappal később újabb menekülthullám indult meg, de ebben már nagyobb szerepet játszott a román propaganda hatása, mint a valós fenyegetettség.[23] Hasonlóan százezres nagyságrendű volt az ebben az időszakban Dél-Erdélyből elmenekült, elüldözött magyarok száma. 1939 és 1944 között összesen több mint 200.000 ember menekült a román területekről Magyarországra. Észak-Erdélyt és más magyar területeket pedig 1944 márciusáig a korabeli bukaresti statisztikák szerint 221 ezer román hagyta el. [24] Az etnikai tisztogatást mindkét részről az értelmiségi elit tömeges zaklatása letartóztatása, kifosztása és kiutasítása kísérte.[25]

 

A magyar katonai közigazgatás és a zsidókérdés

Észak-Erdélyben 1940. november 26-ig magyar katonai közigazgatás működött.[26] Ennek szervezése és irányítása a kormány és a vezérkar képviselőiből álló Legfelső Honvédelmi Tanács kezében volt. A kettős kontrol ellenére a tábornokok befolyása érvényesült, akik a kisebbségi kérdésben a Teleki miniszterelnök által képviselt irányvonalnál radikálisabb álláspontot foglaltak el. Az Erdélybe kinevezett katonai parancsnokok tevékenységét (más visszacsatolt területekhez hasonlóan) az állampolgárság és politikai megbízhatóság széles körű és rendszeres ellenőrzése, razziák, kiutasítások és letartóztatások, a rádiók elkobzása, román és zsidó intézmények betiltása és hasonló kisebbségellenes bürokratikus eljárások kísérték. Ezek a módszerek gyakran a fennálló törvényekkel és szabályokkal is ellentétben álltak, illetve az anyaországban ekkor még nem, vagy kisebb mértékben alkalmazták azokat.[27] A baloldalinak vagy nem megbízhatónak tekintett román és magyar sajtót elhallgattatták, az újonnan alakult lapokat pedig militáns nacionalista hangvétel jellemezte.

Az Erdélybe bevonuló 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv megtiltotta, hogy a tisztek kapcsolatot tartsanak fent zsidókkal, illetve zsidók boltjaiban vásároljanak. Az október elején Észak-Erdélybe látogató vezérkari főnök, Werth Henrik önhatalmúlag komplex árjásítási terv végrehajtásával bízta meg a katonai közigazgatást:

„A zsidókézen lévő szállodák, éttermek, cukrászdák, patikák stb. elsősorban nagyobb üzletek vezetőit keresztényekkel kell felváltani, illetve ezeket keresztény tulajdonba kell átadni, oly módon, hogy azok megbízható, érdemes, tőkeerős magyarok kezébe jussanak. Ha megfelelő tőkével rendelkezők nincsenek, úgy a zsidó vállalat üzletértékét meg kell állapítani, és az átvevő megbízható keresztény magyart a becsérték megfizetésére kell kötelezni, mégpedig ha nagyobb összegről van szó, úgy több, 10-15 évi részletben.” Werth utasítására a helyi katonai parancsnokok (például Rajnay Károly Nagyváradon) megkezdték a zsidó tulajdonú kereskedelmi és vendéglátóipari egységek árjásítását, nem zsidók részére történő átadását.[28]

 

Törvénytelen deportálás

Csíkszeredán a magyar katonai közigazgatás teljes körű – és tökéletesen törvénytelen – zsidótlanítási programmal mutatkozott be. A bevonulás után egyetlen zsidó diákot sem vettek fel a városi gimnáziumba, a zsidók nem kaptak új, immár magyar személyi okmányokat. A város és a vármegye katonai parancsnoka, Éder Elemér ezredes hatáskörét messze túllépve önkényes adminisztratív intézkedéseket vezetett be a helyi románok és a zsidóság ellen. Megkezdte a megbízhatatlannak minősülők tömeges internálását, gyakran túlbuzgó módon és minden alap nélkül. 1940. október végéig 4500 feljelentés érkezett a hatóságokhoz. A körülmények tágteret adtak az egyéni bosszúvágy és irigység kiélésére.[29]

Éder kezdeményezésére Csíkszeredáról és más településekről a magyar szervek hozzáláttak a zsidók, többségükben „őslakos”, magyarországi születésű családok kiutasításához. Megparancsolta a hitközségnek, hogy 72 órán belül 40 (más források szerint 80) ezer pengőt fizessen be a „Horthy-alap” számlájára. Amikor a zsidó vezetők ezt az összeget megpróbálták lealkudni, Éder bekérette a zsidók névsorát, és a három kategóriába osztotta őket: 20 százalékukat azonnali kitelepítésre, 60 százalékukat pedig az ország más területeire való áttelepítésre ítélt. A maradék 20 százalék egyelőre – átmenetileg – maradhatott.

A tervezett intézkedésnek semmiféle jogalapja nem volt, ilyen törvényt, rendeletet nemhogy a magyar kormány, de még a zsidók elleni önkényeskedésre gyakran parancsot adó vezérkar sem adott ki. Ennek ellenére a katonai közigazgatás saját hatáskörben hozzákezdett a törvénytelen akcióhoz, és négy évvel a holokauszt 1944-es kezdete előtt demonstrálta, hogyan kell végrehajtani a zsidók kifosztását és deportálását. November 4-én 24 csíkszeredai zsidó család kapott felszólítást, hogy aznap délig fizessen be 20-100 pengő közmunkadíjat. A zsidóknak esélyük sem volt a parancs teljesítésére, a leveleket ugyanis délután kézbesítették nekik. Bár a pénzt másnap befizették, 8-ára valamennyien rendőrségi idézést kaptak. A megjelenő családfőkkel – természetesen jogtalanul és nyugta nélkül – újabb 100-150 pengőt fizettettek be, majd közölték velük, hogy családjukkal együtt azonnal deportálják őket az országból. Akárcsak 1944 tavaszán, a zsidókat ezúttal is csendőrök kísérték haza, és mindössze néhány percet kaptak a csomagolásra. Ezután gyermekeikkel, öreg szüleikkel, feleségükkel együtt valamennyiüket a Gyimesi-havasokban lévő román határhoz hurcolták, és átkergették őket a határon. A mintegy 80 deportált többségét a román határőrség visszazavarta, de többen eltűntek az erdőkben. Az áldozatokat a román, majd a szovjet határon igyekeztek áttenni, eközben többen meghaltak illetve eltűntek.[30]

A saját kisebbségekkel szembeni megtorlások, a német igények és a társadalmi-gazdasági konszolidáció igénye végül a magyar és román hatóságokat (a radikális retorika ellenére) a kölcsönös retorziók mérséklésére illetve megszüntetésére kényszerítették.[31] A magyar katonai közigazgatás működésének utolsó heteiben módosított számos korábbi rendeletet, többek között rendelkeztett az internálások körüli visszásságok megszüntetéséről. Megkezdték az internálótáborba zárt civilek szabadon bocsátását.[32] A központi törekvések ellenére a későbbiekben is történtek helyi kilengések, bántalmazások, fosztogatások és törvénytelen kitelepítések.[33]

 

Zsidóellenes intézkedések

Ellentétben például a sokkal tartózkodóbb kárpátaljai ortodoxokkal, Észak-Erdély zsidó lakosságának túlnyomó többsége magyarnak vallotta magát, és kitörő örömmel fogadta a bevonuló honvédséget. A jelentős részben asszimilált zsidók azonban hamar rádöbbentek, hogy az anyaországhoz való áhított visszatérés egyet jelentett a trianoni Magyarországon meghozott zsidótörvények bevezetésével. Az erdélyi Désen a zsidó lakosok is kitűzték kokárdáikat, ujjongva vonultak ki a magyar címeres és horogkeresztes, Horthy-portrés transzparensek alá, és virágcsokrokkal fogadták a magyar katonákat. Ám az emlékeikben élő dualizmuskori, liberális és toleráns mentalitás helyett egy antiszemita katonai, majd polgári közigazgatás tért vissza a városukba. A numerus clausus bevezetésével a zsidó fiatalok többségét kitiltották az iskolákból, a zsidó kereskedők többé nem kaptak export-import engedélyt, a zsidó iparosok gyakran egyáltalán nem jutottak nyersanyaghoz. A zsidótörvények bevezetése után itt is megkezdődött a cégek névleges árjásítása, azaz a zsidók keresztény strómanok nevére íratták vállalataikat, hogy mentesüljenek az antiszemita előírások alól, és legalább részben megőrizhessék üzleteiket, műhelyeiket, vállalkozásaikat. Az izraelita vallást 1942-ben „elismert” felekezetté minősítették vissza, ezzel megszűnt az állami támogatás, itt is betiltották a kóser vágást, a helyi sajtó folyamatosan az árdrágító zsidó kereskedők ellen uszított, ugyanakkor sokakat hívtak be munkaszolgálatra.

A polgári közigazgatás 1940. decemberi berendezkedése után a kisebbségek helyzete valamelyest konszolidálódott. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter többek között intézkedett a katonai közigazgatás által elrendelt internálások felülvizsgálatáról, a tulajdonjogot érintő katonai döntések megsemmisítéséről.[34] Mindazonáltal a visszacsatolt országrészeken ezután is általános volt a zsidóellenes intézkedések intenzívebb, gyorsabb végrehajtása, a bürokratikus szigor és gyakran a kormányintézkedéseket megelőző, túlhaladó rendelkezések illetve azok kísérletei. A zsidó vállalatokat szigorúan ellenőrizték, az iparjogosítványokat tömegesen és azonnali hatállyal bevonták, annak ellenére, hogy ez egyes területeken komoly ellátási zavarokat okozott.[35] A gazdasági-társadalmi reintegráció és a bécsi döntéseket követő „hidegháborús” külpolitikai helyzet problémáira tehát a magyar államgépezet alapvetően türelmetlen kisebbségpolitikával válaszolt, egyes vezető politikusok (Bethlen, Teleki) törekvései és reformjavaslatai ellenére. Választások helyett ún. behívott, tehát kinevezett képviselők reprezentálták az új országrészeket, a nemzetiségek szinte teljes kizárásával.[36] A gazdasági integráció problémái, kereskedelmi vonzáskörzetek megbontása, a terület gazdasági kifosztása miatt az életszínvonal jelentősen csökkent, ellátási nehézségek léptek fel.[37] Az impériumváltás még a magyar lakosság jelentős csoportjai számára is csalódást jelentett.

 

Megtorlás, felelősségre vonás

A háború után népbírósági perekben vád alá helyezték és elítélték az 1940 őszén Észak-Erdély területén elkövetett gyilkosságok fő felelőseit. Romániában ezeket az ügyeket egyetlen, 63 vádlottas monstre perben tárgyalták, Kolozsváron, 1946 kora tavaszán. Az itteni népbíróság rendkívül szigorú ítéleteket hozott a többségében magyar vádlottak ellen (a bukaresti népbírósággal szemben, amely főként román elkövetők ügyeit tárgyalta). 55 embert ítéltek el, közülük 22 kapott halálbüntetést. Más kérdés, hogy az elítéltek többsége, köztük a főbűnösök 1944-45-ben elmenekültek, így a legsúlyosabb (halál és életfogytig tartó kényszermunka) ítéletek közül egyet sem hajtottak végre.[38] Az elítéltek között voltak a gyilkosságokat elkövető alakulatok tisztjei, de a helyi magyar elit tagjai is, köztük földbirtokosok, nagygazdák, iparosok. Közülük nem egy vádlott, például Wass Endre és Albert grófok közvetlen felelősségét a per során nem sikerült megnyugató módon bizonyítani. Tehát a tényleges felelősök megbüntetése mellett a magyar elit lefejezése, kollektív felelősségre vonása is a kommunisták által befolyásolt népbíróság céljai közé tartozott.

 

Bibliográfia

Ablonczy 2011

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940-1944. Budapest, 2011, Jaffa.

 

Balogh 1978

Balogh Edgár: Szolgálatban. Emlékirat, 1935–1944. Bukarest, Kriterion, 1978. p. 166.

 

Balogh 2004

Balogh Júlia: Ha ismerik a tényeket, másképp döntenek? In Hitel, 17. évf. 11. sz. 2004.

http://www.hitelfolyoirat.hu/arch/0412/nemzet.html

 

Bár-On–Herskovits 1971

Micháél Bár-On–Benjámin Herskovits, szerk.: Szamosújvár, Iklód és környéke mártírjainak emlékére. Szamosújvár, Iklód és Környékéröl elszármazottak egyesülete, Tel-Aviv, 1971.

 

Bárdi-Wéber 1998

Bárdi Nándor – Wéber Péter: Kisebbségben és többségben: Iuliu Maniu nézőpontjai. In Limes, 34. sz. 1998., 243-256. o.

 

Benkő 2002

Benkő Levente: Magyar nemzetiségpolitika Észak–Erdélyben 1940–44. Pro Minoritate, 2002. ősz, 7–41. o.

 

Benkő 2011

Benkő Levente: Szárazajta. Második, bővített kiadás, Barót, Tortoma, 2011.

 

Bethlen 1989

Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Budapest, Zrínyi, 1989.

 

Braham 1997

Randolph L. Braham: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1–2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi.

 

Bucur, Maria, Treznea. Trauma, nationalism and the memory of World War II in Romania, Rethinking History, Volume 6, Number 1, April 1, 2002

 

Carp 1945

Matatias Carp, Sărmaş: Una din cele mai oribile crime fasciste. Bucuresti, Socec, 1945

 

Csatáry 1968

Csatáry Dániel: Forgószélben. Magyar-román viszony 1940-1945. Budapest, Akadémiai, 1968.

 

Erdélyi 2004

Erdélyi Lajos: Sármás, Arad, 1944 szeptember. In Múlt és Jövő, 2004. 4. sz. 34-41. o.

 

Egry 2010

Egry Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940-1944. Limes 2010/2. 97-111. o.

 

Fehér könyv

Gál Mária-Gajdos Balogh Attila-Imreh Ferenc, szerk.: Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról. Kolozsvár, n.p., 1998.

http://www.hungarianhistory.com/lib/feher/feher.pdf

 

Ferences 1994

Ferenczes István: Székely apokalipszis. Csíkszereda, Kájoni, 1994.

 

 

Hegyi 2004

Hegyi Ágnes: Dés zsidó közösségének virágzása és hanyatlása. In Randolph L. Braham (szerk):  Tanulmányok a a holokausztról 3. Budapest, 2004, Balassi, 143-210. o.

 

 

Illésfalvi 2004

Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk...” Az erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. Pro Minoritate, 2004. tavasz, 58–77.

 

Illésfalvi 2005

Illésfalvi Péter: A román–magyar kapcsolatok katonai vonatkozásai 1940–1944 között. In Háború, hadsereg, összeomlás Magyarország katonai részvétele és szerepe a második világháborúban. Szerk. Markó György, Zrínyi, Budapest, 2005. 93–103.

 

Illésfalvi-Szabó-Számvéber 2010

Illésfalvi Péter-Szabó Péter-Számvéber Norbert Erdély a hadak útján, 1940-1944. 3. kiadás. [Nagykovácsi], Puedlo, [2010].

 

Illyés 1976

Illyés Elemér: Erdély változása. München, 1976.

OGYK 539.449

 

Hámori 2006

Hámori Péter: Határváltás és emlékezet szatmári és máramarosi interjúk alapján, Észak Erdély 1940–1944-ben. In Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelemből. Szerk.: Czoch Gábor – Fedinec Csilla. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2006. 209–218. o.

 

Juhász et al. 1968
Juhász Gyula – Pamlény  Ervin – Ránki  György – Tilkovszky Loránt (szerk.): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Budapest, 1968, Kossuth.

 

Katzburg 2002

Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943. Budapest, 2002, Bábel.

­

Kosztin: Chronicle of Cruelties

Kosztin, Árpád: Chronicle of Cruelties: Romanian Mistreatment of the Hungarian Minority in Transylvania.

 

Kosztin 1998

Kosztin, Árpád: Magyarellenes román kegyetlenkedések Erdélyben. Budapest, Bíró Family, 1998.

 

Kovács 1947

Kovács György: Békülő Erdély. Bukarest, Valóság, 1947.

 

L. Balogh 1999

L. Balogh Béni: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939–1944 között. In Regio, 1999/3–4. 243–265.

 

L. Balogh 1996

L. Balogh Béni: A román–magyar viszony és a kisebbségi kérdés 1940 őszén. In Limes, 1996/3. 79–92.

 

L. Balogh 2006

L. Balogh Béni: Az idegháború kezdete. Magyar-román tárgyalások 1940 őszén. In Bárdi Nándor-Szarka László, szerk.: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 101-120. o.

 

L. Balogh-Olti 2006

L. Balogh Béni – Olti Ágoston: A román-magyar lakosságcsere kérdése 1940-1947 között. Kisebbségkutatás 2006/4. 597-620. o.

 

Lipcsey

Lipcsey Ildikó: Románia és Erdély a XX: században.

 

Muhi-Váradi 2006

Muhi Csilla-Váradi Lajos, szerk.: „A múltat be kell vallani…”: Szatmár egyházmegye papjainak visszaemlékezései a második világháború helyi eseményeire és más háborús dokumentumok. Szatmárnémeti, 2006.

 

Nagy 1974

Nagy István: Szemben az árral. Önéletrajzi regény, 1935–1944. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.

 

Nagy-Vince 2006

Nagy Mihály Zoltán–Vincze Gábor: Autonomisták és centristák. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület-Pro Print, 2006.

 

Ravasz 2002

Ravasz István: Erdély ismét hadszíntér 1944. Budapest, Petit Real, 2002.

 

Réti György: Az erdélyi atrocitásokról a második bécsi döntés után. Mozgó Világ, 1991. 2. sz. 35-40. o.

 

Romsics 2012

Romsics Ignác: Magyar sorsfordulók 1920-1989. Budapest, Osiris, 2012.

 

Sárándi 2012

Sárándi Tamás: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben. Limes 2012/2. 75-95. o.

 

Sárándi 2006

Sárándi Tamás: Észak-Erdély 1940–1944 közötti története a román történetírásban. In Limes, 2006/2. 131-137.

 

Sebestyén-Szabó 2008

Sebestyén Elemér–Szabó Péter: Észak Erdély és Székelyföld magyar katonai közigazgatás alatt (1940 szeptember–november). In Századok, 2008/6. 1383–1420. o.

 

Simon 1995

Simon Zsuzsa: Erdély köz– és szakigazgatása a második bécsi döntés után. In Regio, 1995/4. sz. 60–82. o.

 

Szilágyi 2011

Szilágyi Aladár: Csodavárástól csodateremtésig. Nagyvárad, Riport, 2011.

 

Tibori Szabó 2004

Tibori Szabó Zoltán: Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In Randolph L. Braham (szerk.): Tanulmányok a holokausztról 3. Budapest, 2004, Balassi. 103- 142. o.

 

Tilkovszky 1967

Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938-1941. Budapest, Akadémiai, 1967.

 

Udvardy kronológia

Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006. http://udvardy.adatbank.transindex.ro/

 

Ungváry 2005

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, Osiris, 2005.

 

Vargyai 2001

Vargyai Gyula: Magyarország a második világháborúban. Összeomlástól összeomlásig. Budapest, 2001, Korona.

 

Vekov 2004

Vekov Károly: A gróf emigrált, az író otthon maradt. Wass Albert igazsága.  Budapest, Szabad tér–Czegei Wass Foundation, 2004.

http://franka-egom.ofm.hu/wass_albert_evfordulo/tanulmanyok/vekov_karoly.htm

 

Vincze kronológia

Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989

http://vincze.adatbank.transindex.ro/

 

 

Levéltári és egyéb források

Kolozsvári Népbíróság iratai, 1946

USHMM Romanian Information Service (Arhiva Serviciului Román de Informare – ASRI), Dosar 40022, vol. 1.

MOL Küm Békeelőkészítő Osztály ir. XIX-J–1-a

MOL Külügyminisztérium TÜK-iratok, Románia, XIX-J-1-j

MOL, K. 64–1940–27/a

HBML XXV.1. Népbírósági ir.

Küm TÜK Románia

A budapesti békeelőkészítő osztály összeállítása az Észak-Erdélyben 1944 őszén-1945 elején elkövetett magyarellenes atrocitásokról. Budapest, 1946 tavasza. Külügyminisztérium TÜK-iratok, Románia, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó.  www.corvinuslibrary.com/hungary/28erdely.doc

http://adatbank.transindex.ro/belso.php?alk=66&k=5

 

Román szakirodalom:

Andreea Andreescu–Lucian Nastasă–Andrea Varga (szerk.): Minorităţi etno-culturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România. 1945–1955. Kolozsvár, 2002.

 

Nicolae Balint: Masacrele de la Sărmaşu şi Luduş. In Ziarul de Mure?, 2005. február 28.

 

Nicolae Balint: Crima colectiva cu autori cunoscuti, Gazeta de Maramureş, 11 Februarie , 2008. http://www.gazetademaramures.ro/crima-colectiva-cu-autori-cunoscuti-7076

 

Vasile T. Ciubăncan – Maria I. Ganea – Ion V. Ránca: Drumul holocaustului. Calvarul evreilor din Nord-Vestul Transilvaniei sub ocupaţia Ungariei. 5. IX. 1940 – 25. X. 1944. Cluj-Napoca, Ed. Ciubăncan, 1995.

 

Gheorghe Coman, Pe urmele eroilor de la Moisei, Editura Limes, Cluj, 2000.

 

Daniel Man: Masacrele din Transilvania de Nord - 69 de ani de la prima jertfă de sânge a bihorenilor. In Cri?ana, 2009. 09.14.

 

Mar?ian Niciu; Mihai Racovi?an; Ioan ?epelea; Vasile Lechin?ean; Vasile Ciubăncan; Liviu ?îrău. „Istoria României. Transilvania, Volumul II-Capitolul VII. Transilvania în cel de-al II-lea Război Mondial. Cluj-Napoca, Edit. 'George Bari?iu', 1997, pp.1395-1642.

 

Petre Ţurlea: Ip şi Trăznea. Atrocităţi maghiare şi acţiune diplomatică românească.

Studii şi documente. Bucureşti, Editura Enciclopedică, 1996.

 

Gheorghe I. Bodea – Vasile T. Suciu – Ilie I Puşcaş: Administraţia militară horthystă în nord-vestul României. Cluj-Napoca, Editura Dacia, 1988.

 

Mihai Fătu: Biserica românească din nord-vestul ţării sub ocupaţia horthystă. 1940–1944. Bucureşti, Editura Institutului Biblic şi de Misiune al B.O.R., 1985.

 

Mihai Fătu – Mircea Muşat, eds.,Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României, septembrie 1940 – octombrie 1944. Bucuresti, Editura Politică, 1985.

 

Radu Theodoru, Urmaşii lui Atilla. Bucureşti, Editura Miracol, 1999.

 

Ioan Corneanu – Vasile Moiş: Intoleranţă şi crimă. Golgota sătmăreană (1940–1944). Satu Mare, Editura Solstiţiu, 2003.

 

Cornel Grad – Constantin I. Stan – Doru E. Gorun: Evacuarea teritoriilor cedate în vara anului 1940. In Acta Musei Porolisensis, 1995. ?

 

Alesandru Duţu: Calvarul românilor din Ardealul răpit. Dosarele Istoriei, 1999. 11. sz.

 

Gabriel Ţepelea: Lupta refugiaţilor din Transilvania de Nord împotriva Diktatului de la Viena. In Acta Musei Napocensis, 1995. 2. sz. ?

 

Grad, Cornel: Patru ani de eforturi pentru eliminarea şi anularea consecinţelor

Diktatului de la Viena (1940–1944). In Acta Musei Porolisensis, 1996. ?

 

Ioan Scurtu, Theodora Stănescu-Stanciu, Georgiana Margareta Scurtu, Istoria Românilor între anii 1918–1940.

 

Antonie Plămădeală: Biserica şi dictatul de la Viena. In Acta Musei Napocensis, 1966.

 

Ioan Silviu Nistor: Transilvania de nord de la administrarea militară ungară, la administrarea militară rusă. In Maramureş, vatră de istorie milenară. 1996.

 

Egyéb források:

http://cersipamantromanesc.wordpress.com/tag/dictatul-de-la-viena

http://ro.wikipedia.org/wiki/Masacre_%C3%AEn_Transilvania_de_Nord,_1940-1944

 

Lábjegyzetek

[1] Zeidler 2001, 216-

Олександр Фільчаков прокурор