Digitális Konfliktus Adatbázis

1956: sortüzek és lincselések Budapesten

---

Sortűznek neveznek minden olyan cselekményt, amikor egy fegyveres egység (vagy annak egy része) nem egyértelműen harci körülmények között (nem egyértelműen fegyveres támadás elhárításának céljával), parancsra (esetleg parancs nélkül) tüzet nyitott egy kisebb vagy nagyobb tüntető vagy különböző követeléseket hangoztató, de fegyverrel (talán csak látszólag) nem rendelkező, nem nyilvánvaló támadási céllal fellépő csoportra. Ezért az események elemzése, ismertetése során sortűznek tekinthető minden olyan tömeggel (vagy a tömegben lévő egyes emberrel) kapcsolatos fegyverhasználatot, amikor arra nem konkrét és egyértelmű harci cselekmények során került sor; amikor egy reguláris (vagy félreguláris) fegyveres alakulat használt fegyvert (pisztolyt, géppisztolyt, tankágyút, harci repülőgépet stb.) fegyvertelen emberekkel szemben. Függetlenül attól, hogy az erőszaknak volt-e halálos áldozata, vagy csupán sebesülések történtek. Az összehasonlítás érdekében érdemes megjegyezni, hogy hasonló eseteket különböző módon, de véráldozat nélkül is meg lehetett oldani. A fegyveres erők (általában a honvédség) több esetben úgy érte el fegyverhasználattal, azaz figyelmeztető lövésekkel a célját, hogy annak nem voltak áldozatai (Ráckeve, október 26., Dunavecse, október 28., Mezőtúr, október 28. stb.).

A sortüzek kronológiai jellemzői

Noha az első sortüzek a forradalom első napján dördültek el, és még jóval a forradalom utolsó napjának tekintett december 12-e után is több helyen lőttek a tömegbe, mégis szembetűnő a sortüzek nagymértékű koncentrációja. Az összes sortűz közel fele ugyanis két egymást követő napon, október 26-én és 27-én szedte áldozatait. Az Antal-kormány idején Kahler Frigyes jogtörténész vezetése alatt felállított tényfeltáró bizottság arra a megállapításra jutott, hogy az október 25-én a budapesti Kossuth téren történt mészárlás mintegy jeladás volt a fegyveres erők számára, amelyek ezt követően – a pártvezetés október 28-án kezdődő fordulatáig – igyekeztek könyörtelenül leszámolni a diktatúra elleni helyi megmozdulásokkal. Az azóta folyt kutatások nagyobb óvatosságra intenek. Október 23-a és 26–27-e között ugyanis számos olyan változás történt, amely a sortüzek számának megszaporodását eredményezhette.

 

Gyakoriság, intenzitás

Október 23-án még Budapesttől és Debrecentől eltekintve inkább csak diákok tüntetésével kellett szembesülnie a diktatúrának, de 26–27-re országossá vált a megmozdulás, hiába igyekezett a hatalom azt terjeszteni, hogy a nép a népi demokráciát támogatja, ami történik, az csak elszigetelt ellenforradalmár csoportok lázadása. Ráadásul vidéken azt követően kezdődtek a megmozdulások, hogy meggyengítették, Budapestre rendelték az ott állomásozó fegyveres erők kisebb vagy nagyobb részét. Már az október 23-i sortüzeknek is az volt a fő kiváltó oka, hogy az épületek (vagy valamely terület) védelmére rendelt fegyveres őrség tagjai nem bírták a rájuk nehezedő egyre nagyobb nyomást, az egyre nagyobb feszültséget. Ez még inkább így lehetett október 26–27-én, a fegyveres egységek szétforgácsolása után, a fővárosból érkező hírek és rémhírek hatására. Nem sok információnk van jelenleg arról, hogy a különböző fegyveres testületek parancsnokságai, központi szervei milyen tájékoztatásokat küldtek vidékre. A forradalom leverését követően a tömegek elleni fegyverhasználatot általában azzal indokolták, hogy a békés felvonulás csak leplezéséül szolgált a támadáshoz készülésnek, a fegyvertelen tüntetők valójában fegyveresek voltak stb. Feltehető, hogy már akkor is ilyen félretájékoztatás folyt, ami arra késztethette az ország különböző pontjain szolgálatot teljesítő fegyvereseket, hogy fegyvert használjanak a fegyvertelennek látszó tüntetőkkel szemben. Amúgy nyilván nem is lehetett megállapítani egy több ezres tömegről, hogy annak tagjai valóban fegyvertelenek-e, nincs-e ott többeknél ötvenhat valamelyik gyakran használt fegyvere, a Molotov-koktél vagy a kézigránát.

 

Miért lőttek, kikre lőttek

A sortüzek egy részénél valóban nehéz eldönteni, hogy a fegyveres erők békés (szándékú) tüntetőkre nyitottak tüzet, vagy a kialakult helyzet már inkább fegyveres konfliktusnak volt tekinthető. Október 26-án a kecskeméti tüntetők között már voltak fegyveresek, a sortűz előtt nemcsak az önkényuralmi jelképeket verték le, hanem erőszakkal behatoltak a börtönbe és a rendőrségre, megtámadtak és megkergettek egy honvédtisztet. Kecelen vadászpuskákkal támadták meg a rendőrséget. Esztergomban elfoglaltak egy harckocsit, amiből leszerelték és elvitték a fegyvereket.

A fegyveres alakulatoknak természetszerűleg meg kell védeniük saját objektumaikat. A sortüzek egy jelentős részére azért került sor, mert a tömeg megtámadott egy-egy ilyen objektumot, vagy mert fellépését támadásnak tekintette az őrség vagy a parancsnok. Október 25-én Dunapentelén a laktanyába behatolni próbálókra lövetett a parancsnok, aki november 4-e után kivette részét a szovjetellenes harcból. Esztergomban a hadosztályparancsnoksághoz közelítő felkelőkre nyitottak tüzet a katonák Mecséri János ezredes parancsa alapján – Mecsérit a forradalom után ellenforradalmárként végezték ki. Kalocsán a politikai rabok szabadon engedése után az összes rab elengedését követelték, és rátámadtak a tömeg lecsendesítésére küldött fegyvertelen tisztekre.

A fegyveres alakulatok október 23-án kezdődött szétforgácsolása más módon is hozzájárult a sortüzek megsokasodásához. A katonai erő egy részének elvonásával a helyi középületek védelmét (sok esetben egy-egy középület külső és belső védelmét) különböző fegyveres alakulatokra (rendőrség, honvédség, határőrség, belső karhatalom és szovjet csapatok), valamint felfegyverzett funkcionáriusokra kellett bízni. Utóbbiak szakszerűtlensége, fegyelmezetlensége több helyen vezetett sortűzhöz (például Nagykőrösön és Zalaegerszegen), de még többször a különböző egységek közötti diszkrepancia. Vélhetően egy másik alakulat riasztó lövéseit félreértve nyitottak tüzet október 24-én Budapesten a HM előtt, október 25-én Üllőn. Október 27-én pedig Kalocsán, ahol a börtön felmentésére érkező katonai egység riasztó lövéseit értették félre a fegyőrök, és nyitottak tüzet a tüntetőkre. stb. Sokszor az egy alakulathoz tartozó fegyveresek sem voltak megfelelően eligazítva. Így értelmezhették tüzelésre való jeladásnak Miskolcon a megyei főosztály védelmére rendelt rendőrök és karhatalmisták a kapuőr levegőbe leadott riasztó lövéseit. A mosonmagyaróvári határőrök közül október 24-én Budapestre rendeltek száz főt, pótlásukra később Nagykanizsáról érkeztek határőrök. Egymás nem ismerése, az összeszokottság hiánya is hozzájárulhatott a 26-i véres tragédia bekövetkeztéhez.

Október 26-án már létszámban és önbizalomban sokkal nagyobb tömegek vettek részt a különböző megmozdulásokban, mint azt megelőzően. Ezek a tüntetések már nem voltak némák, és sok esetben békések sem voltak: a felvonulók leverték az önkényuralmi jelképeket, és ledöntötték az annak látott szovjet emlékműveket. A tüntetők már elszántabbak voltak, hiszen úgy vonultak fel, hogy tudták (de legalábbis hallottak valamit arról), hogy mi történt 23-án Debrecenben, 24-én Székesfehérváron és 25-én a Kossuth téren. Őket nem lehetett hazazavarni, ahogy Zalaegerszegen próbálta a megyei pártbizottság első titkára. Október 26–27-e tüntetői már ellenálltak, sőt visszatámadtak Esztergomban, Kecskeméten, Miskolcon, Nagykanizsán stb.

 

Az egyéni felelősség szerepe

Már októberben előfordult, hogy valamelyik tiszt fölényeskedése, fölösleges erőfitogtatása okozott sebesüléseket és halálos áldozatokat (például október 26-án Tatán), de az ilyen viselkedés inkább a decemberi sortüzek idején volt jellemző (Budapesten a Nyugati pályaudvarnál december 6-án és december 11-én Egerben). A decemberi sortüzekre sokkal inkább látszik igaznak a Kahler Frigyes vezette tényfeltáró bizottságnak az októberi sortüzekről tett megállapítása: a karhatalom december 6-i, budapesti fellépése mintha valóban jeladás lett volna: a történtek párthatározattal ellenforradalomnak ítélése, a kádárista fegyveres erők felállítása után nincs helye könyörületnek azokkal szemben, akik szembeszegülnek a régi–új hatalommal.

 

A sortüzek területi megoszlása

Az időbelihez hasonlóan magas a sortüzek területi koncentrációja: a véres események több mint fele Budapesten vagy a főváros környékén, illetve a Gyurkó Lajos vezérőrnagy parancsnokság alatt álló III. hadtest területén történt. Kétségtelen, hogy leginkább Budapesten és környékén lehetett arra számítani, hogy a tömegben fegyveresek (is) vannak, ami nyilván fokozta a velük szemben álló fegyveres állomány feszültségét, idegességét, és hamarabb használtak fegyvert az esetleg csak vélelmezett támadás elhárítása érdekében. A III. hadtest területén a tüntetőkkel szemben elkövetett erőszakos cselekmények nagy számát pedig több tényező magyarázza. Egyfelől az volt a Budapestre (Romániából) küldött szovjet csapatok utánpótlási vonala, ott tehát fontosabb volt a rend fenntartása, bármilyen támadás elhárítása, mint az ország más, a budapesti fegyveres harc szempontjából kevésbé fontos területeken. Másfelől magyarázza Gyurkó erőszakos személyisége – ő volt az egyetlen magas rangú tiszt, aki személyesen is fegyvert fogott, és december 11-én Egerben maga is lőtte a tüntetőket. Végül nyilván nem volt titok előtte, hogy a szovjet katonai vezetés őt szemelte ki az általuk lázadásnak tekintett megmozdulást letörni hivatott katonai közigazgatás parancsnokának, és elszánt magatartásával igyekezett alkalmasságát előre bizonyítani.

 

Tanulságok

Az ötvenhatos sortüzeket elemezve arra a következtetésre juthatunk, hogy a hatalom pusztán fegyveres erő alkalmazásával, vérontással nem tud célt érni: az októberi sortüzek nem tudták megállítani a diktatúra összeomlását. A katonai diktatúra bevezetésével, statárium alkalmazásával és korláttalan terrorral támogatott decemberi sortüzek – reformokkal és jóléti intézkedésekkel ellenpontozva – meghozták a várt eredményt: a forradalom vérbe fojtását.

 

Lincselések, kivégzések, népítéletek

A forradalom idején elkövetett erőszakos bűncselekmények másik csoportját azok a kivégzések, népítéletek, lincselések képezik, amelyek áldozatai úgymond a másik oldalhoz tartoztak, akiket a tömeg, tüntetők vagy felkelők bántalmaztak, gyilkoltak meg. Mivel egy reguláris (vagy akár csak félreguláris) fegyveres alakulat állománya jelentősen különbözik egy alkalmi csoportosulástól, ezért az általuk elkövetett cselekményeket sem lenne helyes azonos mércével mérni. Az erőszakos cselekmények második (kisebb vagy nagyobb tömeg által elkövetett) csoportjába elsősorban azokat az eseteket soroljuk, amikor az erőszaknak halálos áldozata volt. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne fordult volna elő olyan erőszakos kilengés, bántalmazás, amelynek nem voltak áldozatai. Ezeket azonban nem tekintjük lincselésnek. Még akkor sem, ha jelenlegi ismereteink szerint viszonylag gyakran volt arra példa, hogy a diktatúra hatalmasain és haszonélvezőin (leggyakrabban ávósokon és begyűjtési funkcionáriusokon) egy-egy közösség bosszút állt, őket bántalmazták, megszégyenítették, egy időre szabadságuktól megfosztották. Ezen esetekről azonban még annyira sincsenek hiteles forrásaink, mint a sortüzekről és a népítéletekről, megközelítőleg sem folyt olyan kutatómunka, amelynek eredményire támaszkodva számot lehetne adni ezekről a nem halálos áldozattal járó erőszakos cselekményekről.

Hasonlóképpen nem tekinthetők lincselésnek azok a bűncselekmények sem, amelyek során ugyan életét vesztette valaki, ám a gyilkosságot nem tömeg, hanem egy személy, esetleg kisebb csoport követte el. Mint ahogy békeidőben is megtörténik, a forradalom idején is voltak halálesettel járó személyes leszámolások, gyilkosságig fajuló közbüntényes bűncselekmények. Amennyiben ezek áldozata olyan személy volt, aki valamilyen formában részese volt a forradalom előtt hatalmat gyakorlók körének, akkor az esetet a Kádár-korban „ellenforradalmi gaztett”-ként ábrázolták akkor is, ha annak semmi köze nem volt a forradalomhoz. Sáriban például egy fiatal – nem egyértelmű, hogy szándékosan vagy csak véletlen balesetből – agyonlőtte a helyi termelőszövetkezet elnökét. A cselekményt a forradalom idején köztörvényes ügynek, emberölésnek tekintették, az elkövetőt őrizetbe vette a nemzetőrség (elfogása közben súlyosan meg is sebesítették, amikor menekülni próbált). Cselekményét 1957-ben politikai indíttatásúnak, az „ellenforradalom” részének tekintették, az elkövetőt az „ellenforradalmi” ügyekben eljárni hivatott népbíróság ítélte halálra.

 

A tömeges erőszak kategóriái

A tömeg által elkövetett gyilkosságoknak három csoportja van. Foglyok legyilkolásáról akkor beszélünk, amikor fegyveres harcot követően a győztesek fegyverrel kivégeztek olyanokat, akikkel nem sokkal korábban harcot vívtak (illetve akikről ezt feltételezték). 1956-ban két ilyen eset történt: október 24-én reggel a Rádió elfoglalását követően agyonlőtték az őrség államvédelmi parancsnokát; 30-án pedig több foglyot a pártház elfoglalása után. (November 4-én is lőttek agyon foglyokat a felkelők.)

A gyilkosság sokkal brutálisabb formájának tekinthetők a népítéletek. Ezen bűncselekményeket is harci cselekmények (lövés, sortűz, harc vagy fegyveres ellenállásról terjedő hírek) után követték el, de a tömeg ezekben az esetekben nem fegyverrel gyilkolt, hanem lényegében agyonverte áldozatát (Miskolc, október 26., Mosonmagyaróvár, október 26., Ózd, október 29. és Gyón, december 10.)

A lincselés és a népítélet között releváns különbség, hogy bár az erőszakra hasonló körülmények között került sor, a lincseléseknél nem pusztán a gyilkoló tömeg tekintette bűnösnek áldozatát, hanem – legalábbis a tömeg szemében – valamely felsőbb hatóság is. Október 26-án Miskolcon börtönbe zártak három rendőrt, akik közül egyet másnap meglincseltek. Mosonmagyaróváron katonák őrizték a kórházban azt a sebesült határőr tisztet, akit október 27-én meglincseltek. Az ózdi áldozatok egyikét határőrök vitték kocsival a munkástanács épületéhez, ahol a tömeg meglincselte. Lincselésnek nevezem, ami október 27-én Kiskunmajsán történt, ahol az áldozatot előzőleg bezárták a tanácsháza egyik irodájába, majd ugyanott a pincébe, végül Tóth Ferenc államvédelmi százados megölését október 31-én Budapesten a nagykörút és az Aradi utca sarkán, hiszen közvetlenül halála előtt nemzetőrök őrizetében volt.

 

Elemezési nehézségek

A téma vizsgálatát nehezíti, hogy ezeket az erőszakos cselekményeket nem követte tényfeltáró nyomozás, amikor még alkalmanként rendelkezésre álltak dokumentumok, amikor még számos résztvevő és szemtanú kihallgatása révén esély lehetett volna a történtek rekonstrukciójára. Amennyiben később egyáltalán sor került valamilyen vizsgálatra, annak nem a valóban történtek felderítése, a felelősség és a felelősök személyének megállapítása volt a célja, hanem a vizsgálat a konkrét eseten túli általános politikai célokat szolgált. Pedig a forradalom idején volt szándék az ügyek kivizsgálására, sőt, előfordult, hogy megtették az első lépéseket – függetlenül attól, hogy az áldozat melyik oldalon állt. A tiszakécskei nemzeti bizottság feljelentése az október 27-én polgári lakosok sérelmére elkövetett légitámadás ellen eljutott az illetékes katonai ügyészség elé, amely azonban 1957 januárjában a nyomozást megtagadó határozattal zárta le az ügyet. A határozat pusztán a támadást végrehajtó pilóta jelentése alapján arra hivatkozott, hogy a százados betartotta a fegyverhasználatra vonatkozó általános rendelkezéseket, illetve arra az egyetlen más forrás által sem megerősített körülményre, miszerint a tiszakécskei „piactéren nyilvánosan több ember kivégzését akarták eszközölni”. Más oldalról Győrött már a nemzeti tanács szorgalmazta a Mosonmagyaróváron történtek feltárását, nemcsak a sortűz, hanem az azt követő népítélet és lincselés körülményeinek kivizsgálását. Az utóbbi ügyben Kéri József megyei ügyész (aki részt vett a nemzeti tanács munkájában is) november 4-e után, de még azt megelőzően, hogy Győrött a kádárista erők december közepén fölénybe kerülve hozzákezdhettek volna a forradalommal és a forradalom vezetőivel való leszámoláshoz, folytatta az ügy vizsgálatát. (Amikor 1957 elején őrizetbe vették, Győrött olyanokkal zárták egy cellába, akik ellen ügyészként ő indította meg a vizsgálatot.)

 

Bibliográfia

Á. Varga László (szerk.): 1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár, 1996. Bán Péter – Rozs András: Baranya megye. In Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. II. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2006. 55–56.

Böőr László: Adatok az ’56-os forradalom Pest megyei történetéhez. Budapest, TIT, Teleki László ismeretterjesztő Egyesület, 1997. 55–60.

Böőr László – Takács Tibor: Pest megye. In Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. II. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2006. 310 – 311.

Cseh Zita: Heves megye. In Szakolczai Attila – Á. Varga László: A vidék forradalma, 1956. I. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2003. 293–295.

Csomor Erzsébet: Ludovikás tisztből nemzetőr parancsnok. Portrévázlat Orbán Nándorról, Nagykanizsa 1956-os nemzetőr parancsnokáról. In Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok. Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 1997. 341–359.

Csomor Erzsébet: Forradalmi események a megyeszékhelyen. Zalaegerszeg, 1956. In Csomor Erzsébet – Kapiller Imre (szerk.): ’56 Zalában. A forradalom eseményeinek Zala megyei dokumentumai, 1956–1958. Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 1996. 18–28. /Zalai Gyűjtemény, 40./

Csurgai Horváth József: „Egy nép kiáltott, aztán csend lett.” Az 1956-os forradalom Székesfehérvárott. Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, 1996. 86–89.

Csurgai Horváth József: Fejér megye. In Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. II. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2006. 89–90.

Dikán Nóra: Szabolcs–Szatmár megye. In Szakolczai Attila – Á. Varga László: A vidék forradalma, 1956. I. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2003. 305–307.

Farkas Csaba: Csongrád megye. In Szakolczai Attila – Á. Varga László: A vidék forradalma, 1956. I. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2003. 232–232.

Filep Tibor: Debrecen, 1956. Forradalom, nemzeti ellenállás, megtorlás. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2000.

Germuska Pál – Lux Zoltán – Szakolczai Attila: 1956. A magyar forradalom és szabadságharc enciklopédiája. CD-ROM. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Germuska Pál: Komárom megye. In Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. II. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2006. 237.

Horváth Lajos (szerk.): Sortűz a HM előtt. 1956. október 24. Budapest, Zrínyi, 1992.

Horváth M. Ferenc (szerk.): Vác ’56. Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában. Vác, Vác Város Levéltára, 2006. 99–107.

Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003. 220.

Kahler Frigyes (szerk.): Sortüzek, 1956. Lakitelek, Antológia Kiadó, 1993. 13–15.

Kő András – Nagy J. Lambert: Kossuth tér, 1956. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2001.

Horváth Julianna – Ripp Zoltán (szerk.): Ötvenhat októbere és a hatalom. A Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek dokumentumai, 1956. október 24–28. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997.

Kresz Géza Országos Mentőmúzeum (KGOM), Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) esetnaplója, 1956. október 23.

Lukácsi Zoltán – Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár, 1956. Győr, Győri Egyházmegyei Levéltár, 2006.

Orgoványi István – Tóth Ágnes: Bács–Kiskun megye. In Szakolczai Attila – Á. Varga László: A vidék forradalma, 1956. I. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2003. Szakolczai Attila: Győr–Sopron megye. In Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. II. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2006. 155–158.

Szakolczai Attila: Tömegmozgalmak Miskolcon, 1956. október 25–26. In Kőrösi Zsuzsanna – Standeisky Éva – Rainer M. János (szerk.): Évkönyv, 2000, VII. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 303–322.

Szakolczai Attila: Borsod–Abaúj–Zemplén megye. In Szakolczai Attila – Á. Varga László: A vidék forradalma, 1956. I. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2003. 136–145.

Szakolczai Attila: 1956. Forradalom és szabadságharc Győr–Sopron megyében. Győr, Győr Megyei Jogú Város Levéltára, 2006. 56–69.

Szakolczai Attila: A Köztársaság téri csata nyitánya. Betekintő, 2012/2.

Szántó László: Az 1956-os forradalom Somogyban. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1995.

Szántó László: Somogy megye. In Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. II. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2006.

Tóth Ágnes (szerk.): 1956 Bács–Kiskun megyei kronológiája és személyi adattára. Kecskemét, Bács–Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, 2000. 430.

Tulipán Éva: Szigorúan ellenőrzött emlékezet. A Köztársaság téri ostrom 1956-ban. Budapest, Argumentum, 2012.

Valuch Tibor: Hajdú–Bihar megye. In Szakolczai Attila – Á. Varga László: A vidék forradalma, 1956. I. Budapest, 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, 2003.

Varga László: A harmadik napon, 1956. október 25. In Varga László: Az elhagyott tömeg. Tanulmányok 1950–1956-ról. Budapest, Cserépfalvi – Budapest Főváros Levéltára, 1994. 99–126.

Zimándi Pius: A forradalom éve. Budapest, Századvég Kiadó – 1956-os Intézet, 1992.

Levéltári források

ÁBTL, 3.1.9. V-141774. Nagy Elek és társainak vizsgálati iratai

BFL, XXV.4.f. Nb.7154/1957. Nagy Elek és társainak pere

BFL, XXV.4.a. Nb.1820/1957. Preszmajer Ágoston és társainak pere

BFL, XXV.97.h. B. 934/1956. Lovas József és 15 társa természetellenes elhalálozása, Tiszakécske.

BFL, XXV.4.f. Nb. 8041/1958. Kéri József pere.HL, 1956-os gyűjtemény, 1. ő. e. A Kossuth Tüzér Tiszti Iskola jelentése az 1956-os eseményekről.

BFL, XXV.4.f. 8017/1958. Kósa Pál és társainak pere

BFL, XXV.97.h. B.934/1956. Lovas József és 15 társa természetellenes elhalálozása, Tiszakécske.

BFL, XXV.4.a. B.1944/1957. Rizmajer János és társainak pere.

BFL, XXV.4.a. Nb.3679/1957. Mayer Antal és társainak pere

BKMÖL, XXV.30. B. 8/1957. Patyi István és társai pere.

Győr–Moson–Sopron Megye Győri Levéltára, XXV.11.b. 6/1958. Nagy József pere

topcargo отзывы