Digitális Konfliktus Adatbázis
Fehérterror Budapesten 1919-1922
„Egy napsugaras, zengő hajnalon odaérkezünk a Város alá, és megfújjuk aranyöblű, érchangú harsonánk. […] És álltok-e ugyan mielibénk majd, kik most csahos szájjal mocskoltok be mindet: hitet, hazát, vallást? Keresztény magyarok […] új hadak nyergelnek turáni síkokon, kard van a kezükben, meg fehér lobogó!” – ezekkel a szavakkal nyitotta 1918. május 5-i számát az Élet című jobboldali lap.[1] A háborús nehézségektől, politikai és etnikai feszültségektől terhes, a „zsidókérdés” folyamatos sulykolásától hiszterizált közbeszédben egyre sokasodtak a leszámolást, „igazságtételt” követelő hangok.[2] Polgári forradalomnak, kommunista diktatúrának még nyoma sem volt, de sokan már „turáni síkokon” gyülekező, karddal és fehér lobogóval felszerelt, számon kérő haderőt vizionáltak. Másfél év múlva, 1919 novemberében ez meg is érkezett a Város alá: Horthy Miklós Nemzeti Hadserege bevonult a Budapestre.
„Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak” – mondta állítólag a fővezér, amikor bizalmasai arról kérdezték, mit tervez a fővárosban.[3] Sokan okkal tartottak a zsidóellenes erőszak robbanásától a Budapesten is, mert 1919 nyarán-őszén újabb erőszakhullám söpört végig az országon. Horthyt ráadásul az a Prónay-különítmény kísérte a bevonuláskor, amely addigra már végiggyilkolta az ország nyugati részét. Shvoy Kálmán altábornagy és politikus emlékirataiban meg is jegyezte: „De mennyivel szebb lett volna, ha Horthy nem gyilkosok, fosztogatók és rablóktól körülvéve vonul be Pestre”.[4]
A terror újabb hullámai
Miután az antant kiparancsolta a román hadsereget Budapestről, Horthy 1919. november 16-án birtokba vehette a fővárost. Ígéretéhez híven pogromot ugyan nem rendeztek, de a különítményesek és az ébredők több hónapon keresztül rettegésben tartották a budapesti utcákat. A Pesti Izraelita Hitközség és a Szociáldemokrata Párt jogvédői irodái[5] több mint száz olyan esetet gyűjtöttek össze, amikor kifejezetten és csak azért tartóztattak le és vertek össze embereket, mert zsidók voltak. A tényleges esetszám ennél nyilván jóval magasabb, hiszen valószínűtlen, hogy minden egyes sértett bejelentést tett. Ráadásul egy-egy bejelentés gyakran több ember kálváriájáról is beszámol. Összességében tehát valószínűleg több száz emberrel bántak így el fővárosban.
A különítményesek és a szélsőséges ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete) emberei általában forgalmas helyszíneken (Nagykörút, Oktogon, Aréna út. stb.) igazoltatták a járókelőket. A zsidókat kiválogatták és vagy a helyszínen vagy pedig szálláshelyeiken (Nándor laktanya, Tőzsdepalota, Britannia Szálló stb.) kifosztották, megverték, gyakran brutálisan megkínozták őket. Gyilkosságok is előfordultak. Harmath Lászlót, az MTK atlétáját például május 9-án a margitszigeti sporttelepről Prónay két embere elhurcolta, és még aznap a Nándor laktanyában megölte. Teste sohasem került elő.[6] Müller Ernő ékszerészsegédet 1920. március 9-én éjjel a nyílt utcán agyonlőtték.
Az ÉME 1920 nyarán több „zsidófészeknek” tartott kávéházat is megtámadott. Július 10-én a Cityben bántalmazták a zsidó vendégeket, 1920. július 27-én pedig megrohanták a Club kávéházat. Botokkal, szíjakkal, székekkel összeverték a vendégeket, Verebélyi Artúr bankigazgatót szíven szúrták. Az akció odakint is folytatódott: a Klotild és a Szemere utca sarkán lelőtték Varsányi Géza ügyvédet.[7] Másnap a zsidónegyedben „járőröztek”, zsidókat igazoltattak és bántalmaztak.[8]
Csaba, Attila, Árpád és a többiek
Ezzel párhuzamosan az egyetemeken szélsőjobboldali diákszövetségek terrorizálták a zsidó hallgatókat. Az 1919-es tanévnyitás elmaradt, többek között az állandó zavargások, zsidóverések miatt. Az ÉMÉ-vel összefonódott „bajtársi” egyesületek numerus clausust követeltek, azaz a zsidók számának drasztikus korlátozását a felsőoktatásban.[9] A bajtársi egyesületek az egyetemi zászlóaljak nyomán jöttek létre 1919-20-ban.[10] Az általában mitikus magyar hősök, szimbólumok és történelmi személyek nevét viselő (Attila, Turul, Werbőczy, stb.) szövetségek és egyesületek komoly taglétszámmal rendelkeztek. Csak a Turul 15-20 ezer főt számlált,[11] az 1929/30-as tanévben a hallgatók 47 százaléka tagja volt valamelyik bajtársi csoportnak.[12] A szervezetek nagy része szélsőjobboldali, fajvédő ideológiát vallott és szoros kapcsolatban állt olyan szélsőséges erőkkel, mint például az ÉME. Fő céljuk volt a zsidók kiszorítása a felsőoktatásból. Részben az általuk kirobbantott egyetemi zavargások eredményezték a numerus clausus 1920-as elfogadását. A diszkriminatív törvény 1928-as enyhítése ellen is minden követ megmozgattak, méghozzá a szó szoros értelmében: Budapesten és Debrecenben diákok ezrei randalíroztak napokig a jogszabály rendelkezéseinek visszaállítását követelve.
A diáklázadások 1928-ban érték egy a csúcspontjukat, de az ezt megelőző és követő években is rendszeresek voltak a zavargások, zsidóverések.
Az erőszak vége
A megszerzett hatalmát konszolidálni igyekvő, időközben kormányzónak választott Horthy és kabinetje számára egyre kínosabbá vált a fékezhetetlennek tűnő erőszak. Különösen a Népszava két újságírójának 1920. februári meggyilkolása korbácsolta fel a közvéleményt. Az ÉME működését először 1920 nyarán függesztették fel, de sikertelenül: a befolyásos szervezetet, melynek tagjai a törvényhozás, a kormányzat, az igazságszolgáltatás és a hadsereg legfelsőbb köreiben is ott voltak, nem tudták ellehetetleníteni. Végül csak 1923 elején, az ÉME „nemzetvédelmi csoportjainak” (azaz fegyveres különítményeinek) feloszlatásával sikerült semlegesíteni a radikális tömegmozgalmat.[13] A tiszti különítményeket betagolták a magyar hadseregbe.[14] 1920 végén Horthy és a kormányzat kész volt akár erővel is rendet teremteni. November 11-én katonák és rendőrök megrohamoztak két hírhedt különítményes fészket: a Britannia szállót és a Cinkotán lévő Ehmann-telep barakkjait. Az Ehmann-telepi csatában öt különítményest agyonlőttek.[15] A tiszti egységek felszámolása mellett Horthy ugyanakkor kormányzói amnesztiával mentesítette a fehérterror idején elkövetett gyilkosságok tetteseit a felelősségre vonás alól. A még zajló eljárásokat fokozatosan megszüntették.[16] Az egyetemeken dúló erőszakot a bajtársi szervezetek által követelt numerus clausus törvénybe iktatásával szorították vissza.
A konszolidáció
Bethlen István miniszterelnök (1921-1931) és Horthy Miklós kormányzó konszolidációs politikájának fontos része volt a szélsőjobboldal visszaszorítása és a zsidósághoz fűződő viszony normalizálása. A hivatalos zsidó vezetés az első perctől támogatta Horthyt. A fővárosi zsidók küldöttsége már a fővezér 1919. novemberi bevonulásakor tisztelgő látogatást tett és a lojalitása jeléül 100 ezer koronás alapítványt hozott létre.[17] A konszolidáció lassan meghozta a kormányzat viszonzó gesztusait is. Az 1925. novemberi izraelita országos kongresszus megnyitóján demonstratívan megjelent a kultuszminiszter, Budapest főpolgármestere és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. Az Országgyűlés 1927-ben felállított felsőházában helyet kaptak a neológok és az ortodoxok képviselői is.[18] 1928-ban módosították a numerus clausus diszkriminatív paragrafusát.
A kiegyezést kül- és belpolitikai indokok mellett gazdasági okok is motiválták. A politikai vezetésnek nagy szüksége volt a zsidó nagytőkések (Weiss, Chorin, Kornfeld, Hatvany-Deutsch, Fellner, Goldberger stb. családok) pénzére, tapasztalataira, nemzetközi kapcsolataira. Nélkülük lehetetlen lett volna az ország gazdasági újjászervezése. A Monarchiában kialakult érdekszövetség a zsidó gazdasági elit és a keresztény politikai vezető rétegek között tehát valamilyen formában újraköttetett. Ez a kiegyezés elvi tartalmában azonban már egészen más volt, mint a dualista korszakban. A politikai vezető réteg már nem a befogadó liberalizmus eszmei alapján állva nyitott a zsidók felé, hanem gazdasági érdekeitől vezetve, elsősorban pragmatikus megfontolásoknak engedelmeskedve.[19] A miniszterelnöki székben már nem a politikai antiszemitizmust mélyen megvető Tiszák ültek, hanem Bethlen István, aki szerint „zsidókérdés” létezett, bár azt nem a zsidók negatív, hanem a keresztények pozitív diszkriminációjával kívánta megoldani.[20] Az államfő sem a zsidóságban a soknemzetiségű monarchia egyik oszlopát látó Ferenc József császár volt (akit bírálói ezért gyakran „Judenkaisernek” is gúnyoltak), hanem az antiszemitizmusát büszkén vállaló,[21] de a rendet felforgató jobboldali szélsőségektől (ekkor már) viszolygó Horthy.
Akármilyen megfontolás is állt a jobboldali tekintélyelvű rezsim és a zsidók viszonyának normalizálása mögött, a közrendet felforgató, kontrollálatlan antiszemita erőszakot általában nem tolerálta a hatalom. (Igaz ugyanakkor, hogy 1921 után Horthy rendszerének nem kellett olyan kollektív antiszemita erőszakkitörésekkel szembesülni, mint például Tisza Kálmán kormányának az 1880-as évek első felében.) Ez alól többnyire csak az egyetemek jelentettek kivételt: bár az antiszemita diáktüntetéseket előbb-utóbb megfékezték, az egyetemi zsidóverések évente rituálisan ismétlődtek.
Bibliográfia
Kovács
Nemes
Pataki
Shvoy
Szécsényi
Szegvári
Bihari 2008
Bihari, Péter, Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Budapest, 2008, Napvilág.
Bödők Gergely: Vörös és fehér. Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919-1921. Kommentár, 2011/3. 15-31. o.
Gonda 1992
Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Budapest, 1992, Századvég.
Kerepeszki 2008
Kerepeszki Róbert: A zsidókérdés és az egyetemi bajtársi egyesületek a két világháború közötti Magyarországon. In Bodnár Erzsébet – Demeter Gábor (szerk.): Tradíció és modernizáció a XVIII-XX. században. Debrecen, 2008, Hungarovox.
Kovács 2008
Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig. In Kovács András: A másik szeme. Zsidók és antiszemiták a háború utáni Magyarországon. Budapest, 2008, Gondolat. 86-136. o.
MZSL
Magyar Zsidó Levéltár
Nemes 1953
Nemes Dezső (szerk.): Iratok az ellenforradalom történetéhez. 1. köt. Az ellenforradalom hatalomrajutása és rémuralma Magyarországon 1919-1921. Budapest, Szikra, 1953.
Németh –Paksy 2004
Németh László- Paksy Zoltán (szerk.): Együttélés és kirekesztés. Zsidók Zala megye társadalmában 1919-1945. Zalaegerszeg, 2004, Zala Megyei Levéltár
Prónay 1963
Prónay Pál: A határban a Halál kaszál … Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből. Budapest, 1963, Kossuth.
Pataki 1973
Pataki István: Az ellenforradalom hadserege 1919-1921. Budapest, 1973, Zrínyi.
Shvoy 1983
Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945. Budapest, 1983, Kossuth.
Szécsényi 2009
Szécsényi András: „Hogy ki a magyar, azt mindig csak maguk a magyarok dönthetik el”. A Turul Szövetség a közgazdasági egyetemen 1941-ben. Kommentár, 2009/3. 69-78. o.
Romsics 1999
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris.
Ujvári 1929
Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, 1929.
Zinner 1989
Zinner Tibor. Az ébredők fénykora 1919-1923. Budapest, 1989, Akadémiai.
Lábjegyzetek
[1] Idézi Bihari 2008, 231-232. o.
[2] Bihari 2008, 232. o.
[3] Beniczky Ödön visszaemlékezése. 1925. Nemes 1953, 195-196. o.
[4] Shvoy 1983, 59. o.
[5] MZSL PIH-I-E, B 10/3. doboz és PIL 658. f., 10. á., 3. ő. e.
[6] A Harmath-ügy iratai. MZSL PIH-I-E, B 10/3. doboz.
[7] Zinner 1989, 72. o.
[8] „Halálos csata a Lipót-köruton.” Népszava, 1920. 07. 29., 3. o.; „Keresik a Lipót-köruti merénylőket.” Népszava, 1920. 07. 30., 3. o.; „Egyelőre öt letartóztatás történt a kedd esti vérengzés ügyében.” Népszava, 1920. 08. 01., 4. o.; „Statáriális tárgyalás a Lipót köruti gyilkosság ügyében.” Népszava, 1920. 08. 03., 2-3. o.; „A Lipót-köruti gyilkosok ügye.” Népszava, 1920. 08. 11., 3. o.
[9] Az 1919-es eseményekről lásd N. Szegvári 1988, 101-105. o.
[10] Kerepeszki 2008, 221-222. o.
[11] Szécsényi 2009, 70. o.
[12] Kerepeszki 2008, 222. o.
[13] Zinner 1989, 172. o.
[14] 1920 júniusától a vidéki alakulatokat a csendőrségbe integrálták, a budapestieket pedig a katonai parancsnokság alá rendelték. Prónay különítményét 1921 elejétől, mint az I. tartalékcsendőr zászlóaljat a csendőrségbe tagolták. Dombrády 1990, 40. o. Prónayt végül csak 1921 nyarán távolították el az egység éléről.
[15] “Véres összeütközés a cinkotai Ehmann-telepen”. Szózat, 1920. 11. 12., 3. o.
[16] Pataki 1973, 270-271. o.
[17] Gonda 1992, 196. o.
[18] Igaz, az ortodoxok képviselőjét, Reich Koppel rabbit tapintatosan megkérték, hogy a Felsőház 1927. január 27-i alakuló ülésén ne jelenjen meg. A jogszabályok értelmében ugyanis, amíg a testületnek nincs választott vezetője, a legidősebb tag elnököl. Ez pedig Reich Koppel volt. A politikai vezetés azonban nem vállalta a botrányt, hogy a Felsőházat – akárcsak egy néhány óráig is – egy ortodox rabbi irányítsa. Püski 2000, 37. o.
[19] Kovács 2008, 91-93. o.
[20] Romsics 1999, 226-227. o.
[21] „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem” – írta 1940-ben Teleki Pálnak. (Szinai-Szűcs 1962, 260-261. o.). Amikor Bethlen 1931-ben lemondott, egy már kereszténynek született, zsidó származású pénzügyi szakembert, Teleszky Jánost (Tisza egykori pénzügyminiszterét) ajánlotta Horthy figyelmébe utódjaként. A kormányzó ezzel utasította el az ötletet: „Kedves István, amíg ezen a helyen ülök, zsidó nem lesz miniszterelnök Magyarországon, ezt ne kívánd tőlem”. Romsics 1999a, 340. o.