Digitális Konfliktus Adatbázis

Roma holokauszt: deportálások, tömeggyilkosságok 1944-1945

---

 

Vita az európai cigányok üldözéséről

A már elhunyt, tekintélyes amerikai holokausztkutatót, Raul Hilberget egyáltalán nem zavarta a zsidók és cigányok sorsának összehasonlítása. Hilberg szerint a zsidók mellett ugyanis a romák voltak az egyetlen etnikai csoport, amelyet a nácik elvi alapon lőttek agyon, vagy gázosítottak. Az izraeli Yehuda Bauer ugyanakkor cáfolta, hogy a német fogyatékosokat és a cigányokat azonos rasszista, genetikai alapelvek alapján ölték meg és hogy haláluk a holokausztként ismert népirtás része lenne. Szerinte a nácik a zsidókban általános, született ellenséget láttak, amely veszélyeztette „fajuk” tisztaságát, míg a romákat öröklött bűnözőknek tekintették. Bauer úgy vélte, hogy az egyes (zsidó, cigány, lengyel stb.) áldozatok szenvedése között nem lehet és nem szabad különbséget tenni, ugyanakkor a náci cigányellenesség nem volt Hitler ideológiájának központi része. Egy másik történész, Henry Friedlander, a lódzi gettó és Auschwitz túlélője, a náci ideológiai koncepciók változását és a német rendőri, orvosi bürokrácia gyakorlatát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy nem a zsidók voltak az egyetlen biológiai alapon kiválasztott ellenséges célcsoport. Friedlander a zsidó holokausztot nem tekinti unikális eseménynek. Szerinte a zsidók, cigányok és fogyatékosok elleni tömeggyilkosságok egymás nélkül megmagyarázhatatlanok, és együttesen alkotják azt a jelenséget, amit náci népirtásnak nevezhetünk. Úgy véli, hogy a zsidók elleni hadjárat egy olyan folyamat csúcspontja, amelynek az eutanáziaprogram volt az első fejezete. Szisztematikusan kikerüli a bevett nyelvi korlátokat, módosított fogalmi készletet használ és óvatosan döntögeti a tabukat. Hangsúlyozza, hogy valamennyi akciósorozat mögött azonos ideológia, az emberi egyenlőtlenségbe vetett hit és a német nép genetikai állománya megmentésének szándéka munkált. Az SS vezér, Heinrich Himmler életrajzírója, Richard Breitman jelentős részben egyetértett Friedlanderrel.

 

A brit történész, Niall Fergusson számára egyértelmű, hogy a nácik nem csupán a zsidók, de több „az életre méltatlan” (unworthy of life) etnikai csoport, társadalmi osztály megsemmisítéséhez is hozzáláttak. Fergusson közéjük sorolja a fogyatékosokat, a cigányokat, a teljes lengyel elitet és a homoszexuálisokat is. Magától értetődőnek tartja, hogy a félcigányként egy német férfival együtt élő, és ezért Auschwitzba deportált Christine Lehmann sorsa mögött ugyanaz a biológiai téveszme áll, amely a német katonákkal gyakran „fajgyalázást” folytató zsidó cselédlány, Marlies Müller tragédiájáért is felelős. E nyakatekert indokok alapján mindkettőjüket az eutanáziaprogram keretében ölték meg. Valódi „bűnük” származásuk volt, amely a nácik szerint aszociális viselkedésükért felelős, káros génjeik örökítésével fenyegetett. A 20. századi etnikai tisztogatásokkal foglalkozó Norman M. Naimark, bár speciálisnak látja a zsidóüldözést, megállapítja, hogy Himmler hasonló kifejezéssel (Flurbereinigung – kb. a termőföld megtisztítása) utalt a zsidók, cigányok, lengyelek és más „idegen elemek” elleni fellépésre.

 

Ugyanakkor Bernhard Streck, a német antropológus-pszichológus szerint az SS 1944-ben elsősorban járvány- és egészségügyi, és kevésbé ideológiai okokból semmisítette meg a cigányokat Auschwitzban. Hans-Joachim Döring, a „Die Zigeuner in NS-Staat” című könyv szerzője pedig azt feltételezte, hogy a nácik cigánypolitikáját elsősorban nem faji, hanem közbiztonsági, valamint 1939 után már katonai megfontolások dominálták. A vita tehát máig tart.

 

Németország: Weimar és Hitler

Ahogy a rasszizmust, a „zsidókérdést” és a „cigánykérdést” sem a nácik találták fel Németországban. Az utóbbit egyenesen a császárságtól és a Weimari Köztársaságtól örökölték. Mire Hitler hatalomra került, már öt német tartomány megalkotta saját cigányellenes jogszabályait. A hatóságok közbiztonsági kockázatként tekintettek rájuk. Ezért diszkriminációjuk hamarabb megkezdődött, mint a zsidóké. Utóbbiakat a nácik csak az 1930-as években tiltották ki a fürdőkből. Poroszországban a cigány nőkkel ez már 1920-ban megtörtént. A zsidók személyi igazolványa és útlevele csak az 1935-ös nürnbergi fajtörvények után tüntette fel a tulajdonos származását. Ezzel szemben Poroszországban a hat éven felüli romáknak speciális, ujjlenyomattal, fotóval ellátott okmánnyal kellett rendelkezniük. 1926-tól a cigányoknak Bajorországban - akár letelepedett, akár vándorló életmódot folytattak – jelentkezniük kellett a rendőrségnél és a polgári hatóságoknál. 1929-ben a jogszabály hatályát már egész Németországra kiterjesztették, és hol máshol, mint a bajor fővárosban, Münchenben, megalakult a Cigányok Elleni Harc Németországi Központja. A diszkrimináció erősödésével sok helyen szigorították a vándorkereskedelmi engedélyek kiadását. Ha a roma gyerek nem tudott rendesen németül, szellemi fogyatékosként intézetbe került. Akinek nem volt állandó munkája, azokat munkatáborokba, dologházakba zárták. A német cigánypolitika lényege 1933-ra adott volt a cigányokra alsóbbrendű, bűnöző életmódot folytató, veszélyes, aszociális elemként tekintettek. Mire a nácik lettek az urak, már komoly cigányellenes jogi hagyományra és közigazgatási rutinra támaszkodhattak, és egy ideig csak azt valósították meg, amit a többi radikális már régóta követelt.

 

Fajtudomány

Ahogy a zsidók, úgy az európai romák és a német fogyatékosok sorsát is jelentősen befolyásolta a fajelmélet. Sok német orvos, biológus, filozófus volt híve az eugenikának, amely az emberek és fajok kívánatosnak tartott öröklődő testi és szellemi tulajdonságait erősíteni, a negatívakat pedig kiküszöbölni akarta. A cigányokat sokan „idegenvérű ázsiainak”, elkorcsosult keveréknépnek tartották. Ők már jóval Hitler előtt sürgették „a társadalomra veszélyes cigányok” elleni fokozott állami fellépést és a vegyesházasságok betiltását. Az ő nyomukban járó nácik szentül hitték, hogy nemcsak betegségek, de viselkedési minták is örökölhetők genetikai úton. Meg voltak győződve, hogy bizonyos szellemi képességek, magatartások egyes fajokhoz köthetők. Azaz: ha valaki egy adott, szerintük alsóbbrendű csoporthoz tartozott, automatikusan örökölte a csoport káros, deviáns tulajdonságait. Így a hatóságoknak elég volt valaki zsidó vagy cigány származását bizonyítani, máris potenciális veszélyforrásként tekintettek az illetőre. A nácik azt gondolták, hogy a cigányok számára öröklött vándorlási vágyuk (Wandertrieb) tette lehetetlenné a letelepdést. Ahogy a kommunisták a szocialista embertípust, úgy a nácik az öröklött elmebajtól, betegségektől, rossz tulajdonságoktól és káros hajlamoktól megtisztított embertípust akartak kitenyészteni. Egy új társadalom mérnökeiként látták magukat. A zsidókérdés megoldása számukra egyben a belbiztonságért és a korrupció ellen vívott harcot is jelentette. Cigánypolitikájuk a faji vetületek mellett a közbiztonságért folytatott küzdelemről szólt. Az értelmi és fizikai fogyatékosok elleni fellépés pedig egyszerre volt állami takarékoskodás, új egészségügyi és szociálpolitika.

 

A hatóságok azonban gyakran nem tudták megállapítani, hogy ki zsidó, ki cigány, vagy ki szenved örökletes betegségben. Márpedig a rendőröknek pontos adatokra, a bürokratáknak precíz definíciókra volt szükségük. A cigányok vizsgálatára Dr. Robert Rittert kérték fel. Ritter olyan professzortól tanult, aki már 1925-ben „a mentálisan és morálisan beteg, alsóbbrendű emberek” tömeges sterilizálását sürgette. 1936-tól Ritter és emberei valamennyi németországi cigányról személyes biológiai profilt készítettek, amely tartalmazta az egészségügyi állapotukra, társadalmi kapcsolataikra vonatkozó adatokat. Fajtisztaság szempontjából az alanyokat különböző kategóriákba osztották. A 30 ezer cigány 90 százaléka a fajilag értéktelen aszociális kategóriába került. Ugyanakkor a tisztavérű cigánynak minősítetteket ősi népnek tekinteték, akik képesek voltak megőrizni hagyományaikat.

 

A náci hozzáállást jól tükrözi az egyik magas rangú rendőrhivatalnok megjegyzése: „A bűnözőket nem tekintjük többé egyéneknek, bűneiket pedig egyedieknek. Ehelyett egy klán (Sippe) leszármazottjaként foglalkozunk vele, bűnei pedig egy klántag bűneinek minősülnek. A nácik a modernitás gyermekeiként a tudományhoz fordultak segítségért. Azokhoz a tudósokhoz, akiknek fajhigiéniai elveit a gyakorlatban akarták megvalósítani. Az eugenikus szakvélemények pedig önbeteljesítő jóslatként igazolták az eugenika téziseit. A kör bezárult.

 

Bürokrácia

A rasszista gyűlölet mértékéhez képest 1933-ban a német lakosság kevesebb, mint egy százaléka zsidó, a cigányok aránya pedig fél ezrelék körüli. A 65 milliós országban talán 30-35 ezren voltak. Többségük szinti, a többiek főleg romá. Ellentétben a zsidókkal, később a hódítások miatt sem lettek sokkal többen. Az Anschluss-al 1938-ban további 12 ezer cigány kerül a Reichbe, közülük sokan a laleri törzsbe tartoztak. A lókereskedő lóváriak ugyanakkor Trianonig magyar állampolgárok voltak.  A cigányok valószínűleg túl kevesen voltak ahhoz, hogy végül cigánytörvényt alkossanak ellenük. Ráadásul a nácik sok cigányellenes törvényt megörököltek elődeiktől. Ezek, valamint a többi üldözött célcsoport ellen hozott új jogszabályok elegendők a cigányok elleni fellépéshez. A Gestapo és az RKPA (Reichskriminalpolizeiamt – Birodalmi Bűnügyi Rendőrségi Hivatal) bárkit, így a cigányokat is korlátozás nélkül letartóztathatta. Az öröklött betegségekben szenvedők utódnemzését betiltó új törvény alapján sok cigányt kényszerrel sterilizáltak. Másokat társadalomra veszélyes aszociálisként (csavargók, munkakerülők) tartóztattak le. 1935-től, a nürnbergi törvények alapján illegálissá vált a cigányok és nem cigányok közötti házasodás és nemi kapcsolat.

 

1936 júniusától Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka irányítja valamennyi német rendőri szervet. Münchenben felállították a Cigány Pestis Elleni Harc Központi Hivatalát (Zentralstelle zur Bekämpfung des Zigeunerunwesens). A hivatalt 1938-ban átkeresztelték (Reichszentralstelle zur Bekämpfung des Zigeunerunwesens) és Berlinbe helyezték. A továbbiakban a cigánykérdést és a zsidókérdést ugyanazok a rendőri szervek intézték. Egyelőre még különböző hivatalokban, kissé kaotikus viszonyok között. De a háború kitörésével 1939 őszén a fontosabbak elnyomó apparátusokat, a Gestapo-t, SD-t és az ekkor Kripo-vá átnevezett RKPA-t egyetlen szuperbürokráciába, az RSHA-ba (Reichssicherheitshauptamt) integrálják. Az RSHA lényegében rendőrminisztérium, élén Reinhard Heydrichhel, az Endlösung későbbi karmesterével. Persze Himmler, Heydrich, Eichmann és a többiek ekkor még nem tudják, hogy később tömeggyilkosok lesznek. A végső célok és eszközök még változnak, de a szervezet és a végrehajtás egyre uniformizáltabb. Az evolúciós folyamat sok lépésből áll. Először a vándorcigányok erőszakos letelepítésében gondolkoztak. Aztán rájöttek, hogy ez gyengítené a közbiztonságot. Felmerül egy cigányrezervátum felállítása is, de akárcsak egy modern hulladékégető tervezői, a rendőrség is lakossági tiltakozásoktól tart. Egyelőre egy kombinált, vegyes modell működött: a bevándorlást deportálással, a belső szaporodást sterilizálással, a vándorlást teljes rendőri felügyelettel kezelik.

 

Koncentrációs táborok, deportálás

A cigányok hamarabb kerülnek táborokba, mint a zsidók. Az első cigánytáborokat (Zigeunerlager) a helyi hatóságok állították fel Kölnben, 1935-ben. 300 környékbeli cigánynak kell beköltöznie. Nemcsak a vándorló karavánoknak, hanem azoknak is, akiknek van állandó lakhelye. Ellenkező esetben nem kapnak segélyt. Árjáknak tilos volt bemenni. A cigányok hamarosan dolgozni is csak engedéllyel távozhattak, majd szögesdrótot szereltek fel. A kölni Zigeunerlager volt a nem kívánatos embercsoportok számára létrehozott első kényszerlakhely. Az itt kezdődő evolúció végállamosa lesz később a félmilliós varsói gettó.

 

1936-ban, a berlini olimpia előtt „bűnmegelőzés” ürügyén 600 cigányt fogtak el, akik a külvárosi Marzahnba kerülnek. A tábort kutyás rendőrök őrizték. Mindössze két WC és három kút volt. A példa ragadós: hamarosan tucatnyi hasonló tábor létesült országszerte. Az ellátás mindenütt rossz, a zsúfoltság miatt járványok törtek ki. Az Anschluss után megkezdődött az osztrák cigányok üldözése. A gyermekeket kitiltották az iskolákból, a családokat kényszermunkatáborokba zárták. 1939-ben Maxglanban 400-an vannak: a férfiak építkezéseken dolgoznak, a lakók Leni Riefentstahl egyik filmjében is statisztálnak. A magyar határ melletti Lackenbachban 3000 ember fordul meg. Itt már voltak fogoly funkcionáriusok, nyilvános büntetések.

 

1938-ig a koncentrációs táborokban kevés a cigány, őket antiszociálisként, bűnözőként viszik be. 1936-ban Dachauban már 400 bajor cigány raboskodik. 1938 júniusában viszont egyszerre 1000, majd pár hét múlva Ausztriából újabb 3000 cigány érkezik. A hivatalos indok bűnmegelőzés, és a cigányok aszociálisként fekete háromszöget viselnek rabruhájukon. Az addig ritkán látott zsidók is 1938 második felében kezdenek özönleni a lágerekbe. A deportálások valós indoka sokszor nem a közbiztonság, hanem hogy Himmlernek új munkaerőre van szüksége az SS építkezéseihez. A nőket Ravensbrückbe, a férfiakat Buchenwaldba és Dachauba vitték. A táborokban elszigetelt csoportot alkottak. Ők a gádzsókban, azok őbennük nem bíztak.

 

A háború kitörésével folytatódik a korábbi gyakorlat: a különböző kampányok és intézkedések egyfajta interaktív folyamatként viselkednek, lépésről-lépésre radikalizálják a náci fajpolitikát. A Reichben megkezdődik a fogyatékosok likvidálása, az SS alakulatai pedig Lengyelországban már zsidókat, néha pedig cigányokat gyilkolnak. 1939 októberében Heydrich röghöz kötötte a cigányokat, amikor megtiltja a lakhelyváltoztatást. Ez már a deportálások előkészítése, mivel Lengyelország megszállásával a zsidók és a lengyelek kitelepítése mellett napirendre került a romáké is. A Bűnügyi rendőrség kéri a zsidókért felelős Adolf Eichmannt, hogy a vonatokhoz csatoljon „3-4 vagon cigányt”. Eichmann egyetértett, de terv a helyi német hatóságok ellenállásán megbukott. 1940-ben a tervezett 30 ezer helyett csak 2800 roma került Lublinba, de ez már országos deportálás. Egész klánokat (Sippen) vittnek el a Zigeunerlagerekből. A zsidókhoz hasonlóan őket is kirabolták: 50 kilós csomagot és 10 márkát vihetnek magukkal. A vegyesházasok, a Wehrmachtban szolgáló katonák családtagjai maradnak. Az ingatlantulajdonosokat mentesítik, mert tulajdonuk elkobzásának még nincs jogalapja. Egyre több cigánynak kell döntenie: sterilizáltatja magát, vagy koncentrációs táborba megy. 1941-ben szigorodnak a jogfosztó rendeletek. Már a negyedcigányok sem házasodhattak németekkel. Ősztől a zsidók sárga csillagot hordtak, a cigánygyerekeket pedig kizárják az iskolákból, ha nincs német állampolgárságuk. 1942 elejétől a cigányok nem dolgozhattak a légvédelemnél. Akárcsak a zsidó, már a cigány munkás sem kaphatott többé bért hétvégére, vagy szabadnapra, megszűnt a túlórapénz.

 

Tömeggyilkosságok

1941-től a cigányok jövőjét egyre jobban a nácik zsidóellenes tervei határozzák meg. Eddig a Birodalomból való kiűzés a cél, ezután a megsemmisítés válik egyre komolyabb opcióvá. 1941 júliusában az RSHA a Barbarossa hadművelet miatt függeszti fel a kiszállítást, mivel „a cigánykérdés végső és általános megoldása pillanatnyilag nem elérhető” Mindenesetre a Szovjetunióban zsidókra vadászó speciális osztagok, az Einsatzgruppen helyenként a cigányokat is megöli. A Karl Jäger SS-Standartenführer vezette Einsatzkommando 3, 1942 februárjáig összesen 138 272 embert, köztük 136 421 fő zsidót, 653 elmebeteget és 5 cigányt lőtt agyon. A zsidók kiirtása ekkor már stratégiai cél volt, a romáké inkább taktikai jellegű. Az SS és rendőri alakulatok a zsidók százezrei mellett így is több ezer „aszociális” cigányt öltek meg. 1941 őszén Hitler elrendelte a Birodalom megtisztítását a zsidóktól. Az akció keretében 5 ezer osztrák lallerit vittek a lodzi gettóba. Sokan elpusztulnak, a többieket hamarosan a chelmnói megsemmisítő táborba vitték és gázteherautókba zsúfolva kivégezték. 1942 tavaszán cigányok százait zsúfolták a varsói gettóba. Sok volt köztük a magyar és a bolgár állampolgár. A gettóban Z-betűs (Zigeuner) karszalagot viseltek. Később a zsidókkal együtt a treblinkai gázkamrákba kerültek. Túlélők tanúvallomásai szerint a belzeci és a sobibori megsemmisítő táborokban is öltek meg kisebb roma csoportokat. Cigány túlélőről nem tudunk.

 

Ezek az akciók azonban inkább tűntek ad hoc megoldásnak, mint egy nagy, egész Európára kiterjedő megsemmisítő politika következményének. A genocidiális bürokrácia által irányított rendőri szervek és a helyi hatóságok nem tudtak mit kezdeni a cigányokkal és nem akartak bajlódni velük. Amint lehetett, deportálták őket a Birodalomból. Keleten pedig a tömeggyilkosság a megszállási politika bevett eszköze volt. A zsidók kiirtását Hitler legkésőbb 1941 második felében elrendeli. Egy évvel később mégis úgy tűnik, hogy a táborokban és az ekkor már több országban zajló gyilkolás ellenére sem született döntés a cigányok teljes megsemmisítéséről. Ehelyett a faji fanatikus, Himmler egyfajta cigányrezervátum felállításán tépelődött. 1942 novemberében a fajilag tiszta szintik és lallerik közül még ún. szóvívőket is kiválasztatott. Ők lettek volna „a történelmi kincsként megőrzendő” lezárt területen engedéllyel vándorló fajtiszta cigányok vezetői. Mindebből semmi sem valósult meg. 1942. december 6-án Himmler elrendelte, hogy a Birodalomból az összes cigányt szállítsák Auschwitz-Birkenauba. A fajtiszta cigányokat elvileg mentesítették a deportálási parancs hatálya alól, valójában a rendőri szervek válogatás nélkül mindenkit (náci párttagokat, veteránokat is családostól) vonatokra pakoltak.

 

Cigánytábor Auschwitz-Birkenauban

1943 februárjától másfél év alatt 15 országból összesen 23 ezer cigányt hurcoltak Auschwitz-Birkenauba. Legfeljebb négyezren távoztak élve. A Birkenau BIIe szektorában felállított cigányláger története jól jellemzi a nácik bizonytalan romapolitikáját. Úgy tűnt, hogy a zsidókhoz hasonlóan majd megölik, vagy halálra dolgoztatják őket Auschwitzban. Azonban egy RSHA utasítás értelmében „a cigányokat egyelőre nem szabad úgy kezelni, mint a zsidókat”.

 

Azonnali megsemmisítés helyett egy bizarr családi tábort hoztak létre. A többi fogolytól eltérően a cigányokat nem szelektálták érkezéskor, a gyerekeket, öregeket nem ölték meg. A családok együtt maradhattak. Dolgozniuk általában csak a saját táborrészük kiépítésénél kellett. Hajukat nem borotválták le, megtarthatták civil ruháikat, csomagjaik egy részét visszakapták. A terhes nők szülhettek, a gyerekek egy ideig több élelmet kaptak, játszóteret alakítottak ki számukra. Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss, kedvenc foglyaiként emlékezett rájuk. Szerinte Himmler még ekkor sem ejtette végleg a cigányrezervátum tervét, csak Auschwitzot jelölte ki helyszínként. Mint írta: „Mindazonáltal az általános körülmények egyáltalán nem feleltek meg egy családi tábor számára. Minden hiányzott, ahhoz, hogy ezeket a cigányokat a háború időtartamára életben tartsuk.” Birkenauban 371 cigánygyermek született. Végül egyetlen csecsemő sem élte túl Auschwitzot.

 

A Zigeunerfamilienlager rezervátum helyett teljes csődnek bizonyult. A cigánytábor főorvosa, Dr. Mengele több ezer beteg cigányt küldött gázkamrába. A „Halál Angyala” arcüszkösödésben (noma) szenvedő cigánygyerekeken kezdte meg álorvosi kísérleteit, majd az ikreken folytatta. Végül Himmler is elfogadta a kísérlet kudarcát. A munkaképesek más lágerekbe szállítása 1944 tavaszán kezdődött. A cigánytábor felszámolását május 16-ára tűzték ki. Nem véletlenül: aznap érkeztek meg az első magyar zsidó tömegtranszportok, nekik kellett a hely. Egy SS azonban informálta a cigányokat, és ők késeket, botokat ragadva ellenálltak. Az SS nem kockáztatott egy felkelést a magyar akció első napján és visszavonult. A cigánytábor története 1944. augusztus 2-án ért véget. 1408 munkaképes cigányt más táborokba vittek, a többiek ellenállását az SS kutyákkal és fegyverrel törte le. 2897 cigányt teherautókon hurcolták a krematóriumokhoz. A halottakat égető zsidó Sonderkommando túlélői szerint így kiáltoztak: „Német állampolgárok vagyunk! Semmi rosszat nem tettünk! Élni akarunk!” Még az SS-eknek lelkiismeret-furdalásuk volt, hiszen sokan jóban voltak a cigányokkal. Mengele is ellenezte az akciót, végül mégis saját kocsiján vitte a bujkáló gyerekeket a krematóriumhoz. Hajnalban a cigányokat elgázosították, holttestüket az V. krematórium melletti gödrökben égették el. Éjjel Mengele magyar zsidó korboncnoka, Dr. Nyiszli hét pár cigányiker hulláját boncolta fel. A doktor szívbe adott injekciókkal ölte meg őket.

 

A roma holokauszt

Földrajzi értelemben a cigányok tragédiája túlnőtt a Reich határain. A megszállt Főkormányzóságban legalább 150 helyen öltek meg cigányokat, főleg a nomadizáló csoportokat. 1940-től gázteherautókban végeztek velük, vagy az SS és a rendőrség agyonlőtte őket. A letelepedett romákat tucatnyi zsidó gettóba hurcolták, ahol többségük belehalt a betegségekbe és az éhségbe. A többieket kivégezték.

 

Szerbiában a Wehrmacht már 1941-től azzal torolta meg a partizántámadásokat, hogy minden német halottért 100, sebesültért pedig 50 zsidót, vagy cigány férfit lőttek agyon. Az egyik jelentés arról panaszkodott, hogy a nyugodtan viselkedő zsidókkal ellentétben a cigányok kivégzés közben sikoltoztak és a sortűz előtt beugráltak a tömegsírokba, magukat halottnak tetteve. A nők és gyerekek megölése azonban zavarba hozta a hadsereget. Őket 1942 tavaszán az SS teherautókban gázosította el. Augusztusra az Endlösung befejeződött Szerbiában: 15 ezer zsidót és 12 ezer cigányt öltek meg. A megszállt Cseh- és Morvaországban először az utazástól tiltották el a cigányokat, majd a börtönviselteket küldték két internálótáborba, Letybe és Hodoninba. Később már a családokat ide hozták. A foglyokkal cseh őrök kegyetlenkedtek, több százan meghaltak. Mintegy 5000 embert deportáltak, főleg Auschwitzba.

 

A cigányokat nem csupán a németek üldözték. Sorsuk a nácikkal szövetséges államokban eltérően alakult. Általános tapasztalat, hogy egy kormány minél radikálisabb volt zsidóügyben, annál inkább üldözte őket. A horvát usztasák a zsidók és szerbek mellett 27-28 ezer cigányt öltek meg Horvátországban és Boszniában. Csak a jasenovaci táborkomplexumban 10-16 ezerrel végeztek különösen barbár módszerekkel (agyonverés, vízbe fojtás, torok elvágása, élve eltemetés). Az őrök tömegesen erőszakolták meg a nőket. A tábort meglátogató német von Horstenau tábornok szabályosan kiborult. Berlinbe küldött jelentése szerint a parancsnok egy „gazember”, Jasenovac pedig a legszörnyűbb hely, amit valaha látott. A muzulmán cigányok helyenként a bosnyák elittől kértek segítséget, akik kijelentették, hogy üldözésük az iszlám közösség elleni támadás lenne. Ennek ellenére a legyilkolásukban sok bosnyák is részt vett. Az albán Waffen-SS egységek Koszovóban üldözték a zsidókat, szerbeket és cigányokat. A románok, akik negyedmillió zsidót öltek meg, 1942-ben, a mintegy 300 ezer román cigány közül 25 ezer embert deportáltak transznyisztriai táborokba. Az akciót a vándorcigányokkal kezdték, majd a letelepedettekkel folytatták. Az elhurcoltak fele gyerek volt. Előfordultak kivégzések, de a cigányok jellemzően éhen haltak, megfagytak, vagy belepusztultak a betegségekbe. Mire egy évvel később elengedték őket, az eredeti létszám a felére olvadt. A szlovák cigányokat nem deportálták, inkább a települések szélére költöztették őket. Néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek. A szlovák szélsőségesek rendeztek néhány pogromot, majd az 1944-es felkelést leverő SS-egységek is gyilkoltak. A több tízezres cigányságból százak pusztultak el. Nyugat-Európában a nácik alig törődtek a cigányokkal. 425 belga, holland, francia és norvég állampolgár biztosan az auschwitz-birkenaui cigánytáborba került.

 

Magyarország: cigányság a Horthy-korszkban

Magyarországon 1938-ig 490 ezer zsidó mellett mintegy 100 ezer cigány élt. Amikor az ország területe német segítséggel 1941-re majdnem megduplázódott, számuk 825 ezerre és mintegy 200 ezerre nőtt. A 14,7 milliós országban mindkét kisebbség jóval népesebb volt, mint a 80 milliós Reichben. A hazai nyilvánosságban a zsidókérdés dominált, a cigányok ügye marginálisnak számított. A zsidók egyetemi felvétele 1928-ig korlátozott volt, utána egy évtizedig egyenjogúak voltak a keresztényekkel. Miközben a zsidók diszkriminációja informális, bürokratikus eszközökkel zajlott, a közigazgatás 1928-tól törvényesen üldözhette a cigányokat. Német mintára bevezetették az évenkénti két cigányrazziát. A politikai elit egyre harsányabban antiszemita volt, a cigánykérdést viszont sokáig csak közbiztonsági ügynek tekintik. Ellentétben az antiszemitizmussal, a cigányellenesség erősen szelektív: a hatóságokat főleg a néhány ezer kóborcigány irritálta, a letelepedett többséggel alig foglalkoztak. A kóborcigányok 1931-től nehezebben kaptak kereskedelmi engedélyt, lovaikat, okmányaikat elkobozzák. Az intézkedések kontraproduktívak: letelepedés helyett a nyomor nő. Míg 1938-1944 között Magyarországon legalább több mint 20 zsidótörvényt és több száz zsidóellenes rendeletet hoztak, akárcsak Németországban, külön cigánytörvény nem született.

 

A magyar antiszemitizmus tradicionális és autonóm volt, a cigányokkal szembeni fellépést a német minta talán még erősebben dominálta. Az eugenika és a rasszizmus erősödésével a javaslatok egyre radikálisabbak lettek. A hangadó a legismertebb magyar antiszemita hivatalnok, az az Endre László, aki belügyi államtitkárként és a Gestapo zsidótlanító osztagát vezető Adolf Eichmann barátjaként 1944-ben majdnem félmillió zsidót deportáltatott Auschwitzba. Endre gödöllői főszolgabíróként már 1928-ban tízpontos cigányellenes javaslatcsomagot tett főnökei asztalára. Heti kétszeri orvosi vizsgálatra, hatósági hajnyírásra, törvényes házasodásra, házépítésre kötelezte volna őket. Alkoholtilalmat, lovaik elkobzását és még a csecsemők számára is arcképes igazolványok bevezetését javasolta. 1934-ben már a kóborcigányok koncentrációs táborba zárását, az „örökletes” bűnözők és betegek sterilizálását népszerűsítette. Egyik cikkében világosan kifejtette a cigányokkal kapcsolatos rasszista nézeteit: „Nekik köszönhetjük azt, hogy a külföld…bennünket…ma is cigánykeveréknek, az európai kultúrközösségbe nem tartozó alacsonyabbrendű népfajnak tart”. Felháborodása azért is furcsa volt, hiszen 1929-ben még éppen ő küldött Magyarország képviseletében cigányzenekart az angliai cserkészdzsemborira, akik Edward walesi herceg tetszését is elnyerték. Persze korántsem Endre volt az egyetlen romaellenes hivatalnok. Jelentéseikben számos kollégája „veszélyes fajként”, szifiliszes munkakerülőként jellemezte a magyarországi cigányokat. Egyik hivatalnoktársa 1936-ban már kényszermunkára fogta volna őket. Ennek során a férfiakra botbüntetés, a nőkre lekopaszítás és kaloda várt volna. Sőt: a javaslat szerzője szerint a hatévesnél idősebb cigányokat nemüktől függetlenül eltávolíthatatlan, vegyi tintával kellett volna megjelölni a karjukon. Ez a koncepció egyszerre ötvözte a középkort Auschwitzcal.

 

Cigányellenes intézkedések a háború alatt

1938-tól nemcsak a zsidók, de a hazai romák elleni fellépés is egyre radikálisabb formákat öltött. Egy új rendelet szerint már nem csupán a kóborcigányokat, de valamennyi romát „gyanús elemként” kellett kezelni. 1941-ben az országgyűlésben megszületett a zsidók és nem zsidók közötti nemi kapcsolatot tiltó harmadik zsidótörvény. A vita során a Magyar Orvosi Kamara későbbi elnöke, Orsós professzor azt javasolta, hogy tilalmat egyúttal a cigányokra is terjesszék ki. A kezdeményezés hátterében az állt, hogy Orsós Németországban meglátogatta és tanulmányozta a fajkutató Robert Ritter doktor által, állami megrendelésre létrehozott cigányadatbázist. Egy évvel később, a kálvinista püspök, Ravasz László a károsnak gondolt magyar-cigány keveredést kárhoztatta.

 

1941-ben, miután a magyar hadsereg bevonult a Délvidékre, a zsidók és szerbek mellett a cigányokat is ki akarták telepíteni. Nyáron, miután Hitler megtámadta a Szovjetuniót, a korábban visszacsatolt Kárpátalja kormányzói biztos, Kozma Miklós mintegy 18 ezer „hontalannak” minősített zsidó deportálását eredményező akciót kezdeményezett. A zsidókkal együtt cigányokat is a németek által megszállt Galíciába hurcoltak, ahol a legtöbb deportáltat kivégezte az SS. Ebben az időszakban néhány magyar városban a hatóságok már hozzáláttak a cigány lakosság gettószerű elkülönítéséhez. De a hasonlóságok mellett a zsidó- és a cigányügy kezelése során tapasztalható különbségek jelentősebbnek tűnnek. Mialatt a zsidókat fegyvertelen munkaszolgálatra kényszerítették, a cigány férfiakat besorozták és harcolhattak Hitlerért. Míg Berlin többször követelte Budapesttől a zsidókérdés megoldását, a cigánykérdés napirendre sem került.

 

A német megszállás után

1944 márciusában a német scapatok megszállták Magyarországot. Budapestre érkezett Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer különleges egysége (Sondereinsatzkommando Eichmann) és azonnal hozzákezdett a zsidótlanításhoz. A magyarok szervekkel együttműködve Eichmannék július elejéig 437 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba. A nácik azonban még ekkor sem törődtek a 200 ezres hazai cigánysággal. Sőt: a szelektív cigányellenesség még ekkor is élesen különbözött a zsidóüldözés totalitásától. Májusban, miközben buzgón szervezte a deportálásokat és szóba sem állt a Zsidó Tanáccsal, Endre László államtitkár fogadóóráján cigányzenészeket fogadott irodájában. 1944 nyarától néha már felmerült, hogy a cigányokkal a zsidókhoz hasonlóan bánjanak. A nácik kisebb csoportokat Auschwitzba küldenek. Augusztusban cigány munkaszolgálatos századokat állítottak fel, főleg kóborcigányokból. Tucatnyi helységben a cigányokat az üres zsidó gettókba vitték. 1944 októberében az SS puccsal a magyar nácikat, a nyilasokat juttatta hatalomra. A német munkaerőigényeket a nyilasok zsidókkal és cigányokkal akarták kielégíteni. Megkezdődött a cigányok összegyűjtése. Több ezret a komáromi erőd katakombáiba hurcoltak, ahol több százan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásba. Az akció mégsem irányult az egész cigányság megsemmisítésére. A munkaképeseket kiválogatták, a gyermekes anyákat, az öregeket és betegeket általában hazaengedték. Persze gyakran 13–14 éves lányokat is deportáltak a ravensbrücki női koncentrációs táborba, ahol sokukat sterilizálták. A többséget Komáromból Dachauba és Buchenwaldba vitték, ahol sokan meghaltak. A háború végén csendőrök és nyilasok Magyarországon több helyen (Várpalota, Lajoskomárom, Szolgaegyház, Lengyel) csoportokban mészárolták le a cigányokat. A több száz halott között nők és gyermekek is voltak. A magyar roma holokauszt legfeljebb 5000 életet követelt. A számos helyen publikált 20-50 ezres áldozatról szóló számok a források alapján teljesen alaptalannak tűnnek.

 

Фильчаков прокурор