Digitális Konfliktus Adatbázis
Az örmény népirtás 1915
Paradox módon a 20. századi Európa első, modernkori népirtása főleg Ázsia területén zajlott. A törökök ellen harcoló antanthatalmak 1915. május 24-i deklarációjukban így fogadkoztak: „Törökország emberiség és civilizáció ellenes új bűnére tekintettel a Szövetséges Hatalmak nyilvánosan értesítik a Török Portát, hogy a mészárlásokban résztvevő hivatalos személyeket személyileg fogják felelőssé tenni.” Ezek a szavak arra vonatkoztak, hogy 1915-1916 során, az első világháború alatt, a Török Birodalomban élő örmény közösség jelentős részét a kormány utasítására kiirtották. A halottak számát a különböző becslések 500 ezer és 1,5 millió fő közé teszik.
Amikor az első hírek megérkeztek a mészárlásról, a világsajtó és a nemzetközi közvélemény rengeteget foglalkozott az üggyel. Tiltakozott XV. Benedek pápa, a New York-i Stephen Wise főrabbi. A New York Times rövid idő alatt 145 cikket közölt a témával kapcsolatban. Winston Churchill, a későbbi brit miniszterelnök így fogalmazott: „Nincs kétség, hogy ezt a bűnt politikai okokból tervezték meg és hajtották végre.” Az USA török nagykövete, Henry Morgenthau a következőképpen foglalta össze véleményét: „Meg vagyok győződve, hogy az egész emberiség történelmében nincs még egy ilyen szörnyű epizód. A múlt hatalmas mészárlásai és üldöztetési az örmény faj 1915-ös szenvedéseihez képest jelentéktelennek tűnnek.”
Népirtás, etnikai tisztogatás Európában
Ahhoz, hogy megértsük, mi történt az örményekkel, érdemes körbenézni a század eleji Európában, ahol az etnikai tisztogatás gyakorlata évszázados hagyományra tekint vissza. Az igazi „aranykor” azonban a 20. században köszöntött be. Szinte valamennyi kormány a lakosság etnikai arányainak mesterséges, agresszív megváltoztatását, a nem kívánatos etnikumok elűzését, kitelepítését, erőszakos beolvasztását tervezgette. Etnikai tisztogatás éppúgy kísérhette az oszmán államhoz hasonló régi birodalmak vagy a Jugoszláviára hajazó multietnikus államok összeomlását, mint a balkáni, kelet-európai új nemzetállamok születését és rivalizálását.
Bár a jelenség gyökerei a 19. századba nyúlnak, az etnikai tisztogatás Európában először talán 1912 és 1918 között, a Balkánon vált általános gyakorlattá. Az 1912-es első balkáni háborúban a szerb-montenegrói csapatok Koszovóban és Macedóniában álltak bosszút az évszázados török elnyomásért. A tartományt a szerbek a rigómezei csata után vesztették el és most, 500 évvel később visszavágtak. A bevonuló szerb és montenegrói katonák felégették az albán településeket, tömegesen mészárolták a muzulmán civileket, akik tömegesen menekültek előlük. A muzulmánok, elsősorban az albánok elűzésére, és adott régiók etnikai karakterének teljes és tudatos átalakítására törekedtek. Az amerikai Carnegie Alapítvány jelentése szerint „házak, egész falvak váltak hamuvá, a fegyvertelen és ártatlan lakosságot tömegesen lemészárolták”. Az újságíróként a helyszínen tartózkodó bolsevik forradalmár, Trockij szerint a szerbek a számukra kedvezőtlen nemzetiségi arányokat a muzulmánok „szisztematikus kiirtása” révén akarták megváltoztatni. A velük szövetséges bolgárok Trákiában égették fel a muzulmán falvakat. Szalonikiből 24 ezer, Szerbiából 240 ezer török, albán és más muzulmán hitű lakos menekült az Oszmán Birodalomba. 1913-ban, a második balkáni háborúban a görög fegyveresek 150 ezer bolgárt űztek el Macedóniából, miközben a bosszúszomjas török erők Trákiából a bolgárokat, görögöket egyaránt elkergették. Az 1914-es bolgár-török lakosságcsere során mintegy 49 ezer török és 47 ezer bolgár települt át az új határon. Ez is jelezte, hogy az etnikai homogenitás a térségben evidens kormányzati törekvéssé vált. Két évvel később, az első világháborúban újra fordult a kocka. A központi hatalmakhoz tartozó bolgárok előrenyomulása elől Nis környékén most az antantpárti szerbek tömegei menekültek. Az albánok az alkalmat megragadva bosszút álltak korábbi sérelmeikért, és ezrével üldözték el a szerbeket Koszovóból. 1917-ben, amikor Görögország az antant oldalán belépett a háborúba, a bolgárok mintegy 40-100 ezer görög férfit hurcoltak kényszermunkára. A világháború végén Koszovóban ismét szerb megtorlás következett: 1919 elején 6040 albánt megöltek és 3873 házat elpusztítottak. Bezárták az albán iskolákat és megkezdték a szerbek szervezett betelepítését. A folytonos háborúkban valamennyi fél alkalmazta az etnikai tisztogatást politikai, hatalmi céljai érdekében. Ennek nyomán egyes régiókban a lakosság összetétele rövid idő alatt drámaian megváltozott. Kelet-Trákiában a muzulmánok aránya harmadával nőtt, Nyugat-Trákiában a görögöké négyötödével csökkent. Utóbbiak közül sokan Macedóniába menekültek, ahonnan a muzulmánok negyede és a bolgárok kilencede távozott.
A jelenség azonban korántsem korlátozódott a Balkánra. Az első világháborúban a harcoló felek az idegen etnikumokat már rutinszerűen tekintették biztonsági kockázatnak. A cári tisztek már 1914-ben, a háború elején elűzték a zsidókat a hadműveleti területekről. Szeptembertől a lengyel városokból is menniük kellett. A következő év elejére csak a Varsó környékéről elűzöttek száma meghaladta a 100 ezer főt. Amint az oroszok vereséget szenvedtek, 24-36 órán belül teljes régiókból kényszerítették távozásra a zsidó lakosságot. Az elűzöttek teljes száma fél- és egymillió közé tehető. A Monarchia tartományai közül a legtöbb zsidó Galíciában lakott. Amikor ez orosz kézre került, egymást érték az antiszemita pogromok. Brodiban például több száz zsidó házat felgyújtottak, Szokaljban pedig a vérszemet kapott helyi parasztok napokig fosztogatták a zsidókat. A földönfutóvá tett zsidó menekültekre és túlélőkre további szenvedések vártak a bolsevik forradalmat követő polgárháború újabb pogromhullámában. Az oroszországi németek sem jártak jobban: akárcsak a zsidókat, az orosz hatóságok biztonsági okokból őket is kitelepítették. A városokból 1915 januárjában kezdték őket keletre deportálni. Volhíniából 200 ezer német parasztot telepítettek át a Volgához vagy Szibériába. Mielőtt útnak indultak, javaikat, állataikat kénytelenek voltak olcsón eladni a helyieknek.
Az első világháború befejezése sem jelentette az etnikai konfliktusok végét. Éppen ellenkezőleg: egyes területeken a béke is csak újabb szenvedéseket hozott. Elég csak az 1919–1922-es török-görög háború elfajulására utalni. A harcok során ugyanis mindkét fél etnikai tisztogatásra törekedett. Ezért volt általános a civil lakosság tömeges elűzése, legyilkolása, a tömeges nemi erőszak. Mindez persze semmit sem von le a török tettesek felelősségéből. Legfeljebb magyarázatot nyújt arra, hogy milyen minták, párhuzamok alapján tekintették elfogadhatónak az örmények elleni tömeggyilkosságot. A törökök percepciója szerint, ami 1915-ben történt, az csak a több évtizedes török-örmény konfliktus (permanens polgárháború) újabb állomása, egyfajta folyttaása volt.
Örmények a Török Birodalomban
A 4. század elején az örmények alapították a világ első keresztény államát. A középkorban az örmények a történelem legősibb keresztény népeként kerültek a muzulmán törökök Ottomán Birodalmába, amely a 16. században három kontinensre - Magyarországtól Szaud-Arábiáig, Iraktól Algériáig – terjesztette ki uralmát. Akárcsak Oroszország, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia, a Török Birodalom is multietnikus, multinacionális államalakulat volt. Számtalan nemzeti, etnikai, vallási csoport élt együtt a szultánok uralma alatt. Az alattvalók rendelkeztek közös állampolgársággal, de más nyelveken beszéltek, különböző vallási felekezetekhez tartoztak, eltérő volt az identitásuk, kultúrájuk és a történelmi tradíciójuk. Nem létezett ottomán nyelv és a soknemzetiségű, vegyes vallású birodalom belső stabilitását nem valamely közös identitás, hanem az uralkodó személye, az államvallásnak számító iszlám, valamint a dinasztiához hű hadsereg és bürokrácia tartotta egyben.
A különböző vallási, etnikai, vagy nemzeti kisebbséghez tartozók a kulturális asszimiláció révén viszonylag könnyen bekerülhettek a hatalmi elitbe. Ennek legelterjedtebb formája az iszlám vallás felvétele volt. Bár az Ottomán Birodalom a véres vallásháborúkba bonyolódó Európánál jóval toleránsabb volt a vallási kisebbségekkel szemben, a nem muzulmán alattvalókat a mindennapi élet során diszkriminatív intézkedések egész sora sújtotta. Egy átlagos örmény keresztény gyermekadót (devshirme) fizetett, a katonai szolgálatot pénzen váltotta meg, mivel a hadseregből többnyire kizárták, fegyvert nem viselhetett, sok helyen (pl. Nyugat-Anatólia) csak vallási szertartás során használhatta anyanyelvét, bíróság előtt nem tanúskodhatott muzulmán ellen és gyakran kellett hozzájárulnia a közösségére kivetett speciális büntetőadók kifizetéséhez. Az örmények – akárcsak a többi keresztény kisebbség – az állam kénye-kedvének az átlagosnál jobban kiszolgáltatott, tulajdonképpen másodosztályú állampolgárként éltek.
Mégis: a kölcsönös előítéletesség ellenére az örmények és a törökök évszázadokig képesek voltak lényegében békésen együttélni. A közigazgatási alapegységekre, millet-ekre feloszott rendszerben az örmények bizonyos belső autonómiával is rendelkeztek. A 19. századig az örményeket a soknemzetiségű Török Birodalomban „hű nemzetként” (milleti sadika) emlegették. Létszámuk ekkor mintegy 2 millió fő volt. Bizonyos szempontból ők voltak az Ottomán Birodalom „zsidói”: a kereskedelem, a pénzügyek és hitelélet területén szerzett tapasztalataiknak és pozícióiknak köszönhetően ők voltak a legbefolyásosabb és leggazdagabb kisebbség. A tengerparti városokban és Konstantinápolyban (ma Isztambul) élő kereskedő réteg mellett az örmények másik, meghatározó része, erős és viszonylag független paraszti közösségekben élt.
Ez a relatív harmónia a 19. században az Ottomán Birodalom fokozatos széthullásával párhuzamosan megszűnt. Az 1915-ös népirtás egy ekkor már több évtizedre visszanyúló konfliktusfolyamat végső, radikális betetőzése volt. Ennek során az egymást követő török kormányok az örménykérdésre több választ próbáltak adni. Hol erőszakos pogromokkal, máskor engedményekkel és kompromisszumos megoldásokkal kísérleteztek. Mivel ezek nem hoztak átütő sikert, a birodalom gyorsuló szétesése és az első világháborús élet-halálharc közepette úgy érezték, hogy az örmények már a török nép túlélésére jelentenek veszélyt. Általános tapasztalat ugyanis, hogy amikor a külső körülmények – mondjuk egy vesztes háború – megroppantották a kohéziós kapcsokat, a soknemzetiségű birodalmakban felszínre törtek az időközben megerősödött, egymással és a központtal egyszerre rivalizáló nacionalizmusok, függetlenségi törekvések, forradalmi mozgalmak. Ezek együttesen adták meg a kegyelemdöfést a tradicionális impériumoknak. Agóniájukkal és összeomlásukkal egy minőségét tekintve új típusú, minden korábbinál pusztítóbb erőszak jelent meg a térségben.
Külső és belső válságok
Márpedig a 19. században a Török Birodalom volt Európa „beteg embere”. Bár a 17 és a 18. században több hullámban területeket vesztettek az oroszokkal és a Habsburgokkal folytatott háborúkban, az Ottomán Birodalom hagyományos befolyási övezete ekkor még nem sérült jelentősen. A 19. században azonban sorozatos vereségek következtek. A birodalom valószínűleg összeomlott volna, de a keleti Mediterránum és a Közel-Kelet stabilitásáért aggódó briteknek érdekében állt az Ottomán Birodalom egyben tartása. A területi veszteségek azonban elkerülhetetlenek voltak: 1829-ben Görögország, az 1877-1878-as orosz-török háború és az ezt követő berlini nemzetközi kongresszus eredményeként pedig Szerbia, Románia és Montenegro vált függetlenné. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszállta Boszniát, Ciprusra a britek tették rá kezüket, és az évszázados török elnyomás ellen lázadó Bulgária is autonómiát vívott ki magának.
Gazdasági konfliktusok
A gazdasági nyitás következtében az 1873-as világgazdasági válság következtében elapadtak a külföldi források és az Ottomán Birodalom csődbe ment. Az államadósságot finanszírozó külföldi bankok nyomására 1881-től a nyugati államok átvették a pénzügyi ellenőrzést, tehát a török kormány lényegében elvesztette gazdasági szuverenitását.
Márpedig az örmény-török ellentéteket fokozó másik faktor gazdasági természetű volt. A birodalom gazdasági modernizációja annyit jelentett, hogy egy alapvetően feudális rendszerben megjelentek a szabad versenyre épülő kapitalizmus csírái. A növekvő kereskedelmi forgalom, illetve a vállalkozásokhoz és a nagy állami beruházásokhoz (út- és vasútépítés) nyújtott hitelek révén a gazdasági átalakulás elsőszámú nyertesei az ezen ágazatokban tradicionálisan vezető szerepet játszó, vállalkozó szellemű, tőkeerős örmények lettek. Kialakult tehát egy paradoxon, amely leginkább egy válságban lévő többség és egy sikeres kisebbség közötti ellentétként írható le. Miközben a török állam csődbe ment és elvesztette gazdasági önállóságát, addig az immár megbízhatatlanná váló örmény közösségek prosperáltak.
A török reformkor: a tanzimat
A külső válságot súlyos belső problémák mélyítették: általános volt a korrupció, a középkori módszerekkel dolgozó és elavult közigazgatás alig működött, a helyi feudális nagyurak központellenes törekvései és önkényeskedései megerősödtek. 1839 és 1876 között az európai nagyhatalmak támogatásával tétova modernizációs reformok kezdődtek: a zsoldosokat felváltotta a sorozott hadsereg, megreformálták a bankrendszert, megkönnyítették a vállalkozások alapítását. Ez volt a tanzimat (arabul újjászervezés) időszaka. A gazdasági reformok azonban nem tudták kierőszakolni a szükséges politikai változásokat. Az abszolút monarchia felszíne megrepedt, de a konzervatív szultáni udvar ellenállása miatt az alkotmányos kormányzásra való áttérés nem sikerült.
A tanzimat reformjait kidolgozó Ifjútörök mozgalom (ismertebb török nevén az Ittihad) külföldi egyetemeken tanuló, nyugatias modernizációt favorizáló, felvilágosult nacionalisták voltak. 1876-ra a reformok folytatásaként elkészítettek egy átfogó alkotmánytervezetet, amely a törvény előtti egyenlőség és a vallásszabadság alapelveire épült. A szultán nem akarta bevezetni a hatalmát megkurtító alkotmányt, az ifjútörökök egy puccsal lemondásra kényszerítették. Mivel utódja gyengeelméjű volt, az ifjútörökök trónra emelték II. Abdul Hamidot (1876-1909), aki hajlandó volt az alkotmányos monarchia bevezetésére. Nemsokára kitört azonban a háború az oroszokkal. A vereséget követően az új szultán hamarosan feloszlatta a parlamentet, majd példát statuált az örményekkel: felfegyverzett kurd törzseket szabadított rájuk.
Az 1876-os alkotmány a keresztény örményeknek is egyenjogúságot biztosított. Baj volt azonban a végrehajtással: az alapelvek, a törvények betűje gyakran írott malaszt maradt. Az örménykérdés az 1877-1878-as orosz-török háborúval vált igazán fontossá. A balkáni szláv testvérnépek (bolgárok, szerbek) megsegítésére hivatkozva betörő cári seregek egészen Isztambul közeléig nyomultak. Ez a sokk a török elitben halálfélelmet keltett. A háborút lezáró béke nyomán az oroszok távozásáért cserében a törörkök a balkáni népeknek függetlenséget, vagy autonómiát adtak. Ezzel párhuzamosan Isztambul kénytelen volt garanciákat adni a birodalomban maradt keresztény kisebbségeknek, köztük az örményeknek. Az örmények így a halálos ellenség, a cár kezéből jutottak olyan előnyökhöz, amelyek felkeltették ellenük a gyűlöletet a törökökben. Utóbbiak egyre inkább az ellenséggel paktáló, halálos fenyegetést, belbiztonsági kockázatot jelentő ötödik hadoszlopként tekintettek rájuk.
Versengő nacionalizmusok, örmény-török ellentétek
Bár az örmény többség a háború alatt lojális maradt az Ottomán Birodalomhoz, sokan szervezkedésbe kezdtek. Voltak, akik nagyobb autonómiát követeltek, mások egyenesen a teljes függetlenségért szálltak síkra. Így a fokozódó török válsággal párhuzamosan erősödött az örmény kisebbség nacionalizmusa. A balkáni keresztény államok elszakadását az örmények mintának tekintették. Az 1877-1878-as háborúban Örményországot megszálló orosz csapatok érkezésével több száz éves alávetett, kisebbségi lét után egyre többen vélték úgy, hogy eljött az idő a függetlenség visszaszerzésére. Ezt a folyamatot két tényező is erősítette.
Egyrészt az oroszok nagyhatalmi érdekeiket a törökök által elnyomott keresztények védelmezőjének szerepébe bújva igyekeztek palástolni. Területi igényeik hangoztatása helyett arról beszéltek, hogy a cár keresztény hitsorsosainak érdekében ragadott fegyvert. E propaganda szellemében a háborút lezáró berlini kongresszuson az oroszok felvállalták az örmény érdekek képviseletét. Orosz és nyugati támogatást a hátuk mögött érezve már 1878-as berlini béketárgyalások során egy örmény delegáció radikális és speciálisan az örmény közösségek esetében alkalmazandó reformcsomag életbeléptetését kérte. Ez a tervezet számtalan téren megváltoztatta volna az évszázados szokásokat (az adórendszer megújítása a bevételek egy részének helyben hagyásával kombinálva, a fegyverviselési tilalom eltörlés és közös, örmény-török rendőri erők megszervezése, helyi autonómia, keresztény kormányzó, szavazati jog a keresztény férfiaknak, jogegyenlőségen alapuló polgári bíróságok bevezetése stb.). Hiába tett hűségesküt a szultánnak az örmények vallási vezetője, a pátriárka. Az Ottomán Birodalom létét fenyegető krízis idején az ellenséges oroszok által támogatott, autonómiát, egyenlőséget, fegyverviselési jogot követelő örmények a török kormányzat szemében a legsúlyosabb hazaárulást követték el: megbízhatatlan, ellenséges kisebbséggé váltak.
A berlini kongresszus hangzatos ígéretei ellenére sem az oroszok, sem a nyugat-európai hatalmak nem segítettek. Bár a következő másfél évtized nyugalomban telt, az örmények elárulva érezték magukat ez pedig felerősítette körükben a nacionalizmus és a függetlenség iránt igényt. A megjelenő új örmény pártok taglétszáma gyorsan emelkedett: Dasnak Pártnak 1907-re már 165 ezer tagja volt (azaz egyedül ebbe a mozgalomba minden 12. örmény belépett).
1894-ben Bitlisz tartományban örmény parasztjai megtagadták, hogy védelmi adót fizessenek a kurdoknak. A kibontakozó fegyveres lázadást reguláris török csapatok és kurd törzsek együtt verték le. A magukat megadó örményeket lemészárolták, Szasszunt feldúlták. A harcok több ezer áldozatot követeltek. Az erős európai és amerikai tiltakozást az örmények árulásának újabb bizonyítékaként könyvelték el. Bizalmatlanságuk tovább nőtt, amikor 1895-ben nemzetközi javaslat egységes örmény tartomány létrehozását, amnesztia meghirdetését és a reformok folytatását tanácsolta a szultánnak. II. Abdul Hamid először úgy tett, mintha elfogadná a tervezetet, de kiderült, hogy csak az időt húzta és hamarosan katonaságot küldött a trebizonti örmények ellen. A szultánról elnevezett újabb pogromsorozatban több tízezer örményt öltek meg. A török-örmény viszony drasztikus romlását jelezte a tény, hogy a mészárlásokba ez alkalommal már a muzulmán lakosság is részt vett.
A török terrorra válaszul radikális örmény mozgalmak alakultak, amelyek immár nem tárgyalóasztal mellett, hanem fegyverrel készültek kivívni szabadságukat. A konfliktus tovább mélyült. 1896-ban a közelben folyó mészárlásokon feldühödött 6 ezer örmény a szociáldemokrata Huncsakian Párt aktivistáinak vezetésével elfoglalták a zeituni török erődöt. Az örmények 600 török katonát ejtettek foglyul, majd legyőzték az ellenük küldött, sokszoros túlerővel támadó török sereget. A harcokban a törökök szégyenszemre 20 ezres veszteséget szenvedtek. Nyugati közvetítők segítségével a felek fegyverszünetet kötöttek és a győztes örmények 1915-ig békében éltek a térségben.
A Balkánról kiszoruló törökök az örmény nacionalizmust egyre nagyobb kockázati tényezőként értékelték. Ráadásul Anatóliában, ahol az örmény függetlenségi törekvések különösen erősek voltak, a lakosság nagyobb része muzulmán volt. Egy örmény állam születése számukra a kisebbségi lét rémképét vetítette elő. II. Abdul Hamid azzal fenyegetőzött, hogy inkább fejezzék le, minthogy hozzájáruljon egy örmény állam léterhozásához. A szultán a korábbi reformokat kudarcként értékelte: úgy vélte, hogy az engedmények előnyök helyett hátrányt jelentettek a törökök számára. Mint mondta, az örménykérdést „reformok helyett vérrel” kell megoldani. Az 1894-1896-os pogromok során örmények tízezreit mészárolták le. Az orosz-török békét garantáló nyugati hatalmak, ellentétben a balkáni szláv népek esetével, most nem avatkoztak be. A törökök ettől vérszemet kaptak, az örmények viszont elárulva érezték magukat. Ez mindkét oldalon a radikálisok megerősödéséhez vezetett.
Örmény terrorizmus
Ugyanebben az évben lépett színre az örmény ellenállás legradikálisabb formája: a terrorizmus. 1896-ban egy 24 fős örmény kommandó fényes nappal elfoglalta az Konstantinápolyi Ottomán Bankot. Az őröket lelőtték, pénzt nem vittek el, az alkalmazottakkal jól bántak. A török főváros közepén elkövetett provokatív akció célja az volt, hogy felhívja a világ figyelmét az örmény ügyre. Az örmények érdekében ismét beavatkozó nyugatiak kérésére az örmények szabadon Párizsba távozhattak. Az újabb fiaskón felbőszült törökök bosszúból pogromot rendeztek Konstantinápolyban és pár nap alatt 3-4 ezer ártatlan örményt öltek meg.
1905-ben, amikor vidéken ismét örményellenes pogromok kezdődtek, az örmény terroristák még nagyobb akciót hajtottak végre: az Konstantinápolyi Yildiz mecsetnél fel akarták robbantani az imádkozni érkező szultánt. A bomba azonban túl korán robbant és Abdul Hamid sértetlen maradt. A kudarc ellenére úgy tűnt, hogy a szultán megértette az üzenetet, a pogromok ugyanis megszűntek.
Az ifjútörök forradalom és a török Trianon
Az alkotmány 1877-es felfüggesztése óta defenzívába szorult ifjútörökök emigrációban élő vezetősége 1902-ben és 1907-ben külföldön tartott kongresszusain elhatározták, hogy megbuktatják a szultánt. A szintén a gyűlölt uralkodó megdöntését tervező örmény forradalmárok megértve, hogy érdekeik közösek szövetséget kötöttek az ifjútörökökkel. 1908-ban a Macedóniában állomásozó csapatok fellázadtak és Konstantinápoly ellen indultak. A szultán kénytelen volt meghajolni az ifjútörökök, az örmények és a hadsereg közös akarata ellen: újra életbe léptette a felfüggesztett 1876-os alkotmányt, és összehívta a parlamentet. Trónját még így sem menthette meg: a következő évben bátyját ültették a helyére.
Az Ittihad 1908-ban került kormányra. A különböző irányzatok laza hálózatából álló ifjútörök mozgalom hatalmi központjává az Egység és Haladás Bizottsága vált. Céljuk az Ottomán Birodalom egyben tartása és török vezetéssel lebonyolított modernizációja volt. Elutasították a szultán despotikus uralmát. Az 1876-os alkotmányt, amelyet az orosz-török háború miatt függesztettek fel, az alattvalók számára vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül nagyobb autonómiát, egyenlőséget biztosító alkotmányhoz való visszatéréstől azt várták, hogy megállítja a birodalom széthullását. És valóban: kezdetben az ifjútörök kormányt az örmények jelentős része szimpátiával figyelte. A nacionalista-technokrata ifjútörököket sokáig örmény szövetségeseik pénzzel támogatták, hiszen az általuk liberális reformernek gondolt új kormánytól várták az örmények jogainak biztosítását. A török-örmény együttműködés egy ideig valóban gyümölcsözőnek bizonyult: amikor a szultánpárti mozgalmak egy sikertelen ellenpuccs keretében 20 ezer örményt gyilkoltak le, az ifjútörökök a „szultáni reakció áldozatainak” tiszteletére közös, keresztény-muzulmán megemlékezéseket szerveztek. Helyi szinten azonban az etnikai konfliktusok felerősödtek: sok településen a muzulmánok az örményekre támadtak (például 1909-ben Adana tartományban), és a központi hatalom hiába küldött katonaságot a védelmükre. Az örmények úgy érezték, hogy az Ittihad nem tudja, vagy nem akarja őket megvédeni. Sokan így az új szabadságjogokat a nagyobb autonómia, a nagyobb szabadság érdekében aknázták ki.
Az Ittihad elképzelései naivnak bizonyultak. Nemcsak a belső béke megteremtése bizonyult illúziónak, de a birodalom széthullása sem állt meg. 1908-ban Bulgária kikiáltotta függetlenségét. Az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalosan is bekebelezte a 30 éve megszállt Bosznia-Hercegovinát. Albániában felkelés tört ki. 1911-ben az olaszok megszállták a birodalom egyik tartományát, Líbiát. A végső megaláztatás pedig csak most következett: 1912-ben kitört az első balkáni háború. A balkáni szláv államok koalíciója orosz segítséggel lényegében kisöpörte a törököket. Elveszett Albánia, Macedónia és Trákia. Ezzel a katonai és politikai katasztrófasorozattal az Ottomán Birodalom gyakorlatilag kiszorult Európából. A megszállt arab tartományokat nem számolva a törökök területük 37%-át (424 ezer négyzetkilométer) és, lakosságuk 21%-át (5 millió ember) veszítették el. A drámai veszteségek további negatív hozadékkal jártak. A Birodalom multietnikus és plurális vallási jellege megszűnt, hiszen a keresztény közösségek az örmények kivételével eltűntek. Ismét bebizonyosodott, hogy a keresztényekben nem lehet megbízni. A legsúlyosabb következménnyel az ideológiai változások jártak. Az Ittihad „tanzimat” periódusból eredeztethető liberális, ottomán pluralizmusra épülő filozófiája megbukott, hiszen nem volt többé szükség a vallási és származási különbségeket felszámoló ottománizmusra. Az ifjútörökök két lehetőség közül választhattak: a megmaradt arab tartományok számára esetleg vonzó pániszlamizmus, vagy a homogén nemzetállam megteremtésére törekvő török nacionalizmus államszervező eszméje.
Puccs és az új ideológia
Az örmények által is támogatott Ittihadon belül a megalázó vereségek hatására gyors, radikális fordulat következett be. 1913 januárjában az Ittihadon belül szélsőségesek ragadták magukhoz a kezdeményezést puccsal. A hatalom lényegében az ún. triumvirátus, a három pasa kezébe került: Izmail Enver pasa hadügyminiszter, Mehmet Talaat pasa belügyminiszter, Ahmed Dzsemál pasa Konstantinápolyi kormányzó és tengerészeti miniszter. Katonai diktatúrát vezettek be.
Úgy vélték, hogy a birodalom szétesése annak multinacionális jellegéből következett. Azt gondolták, hogy hazájukat azzal menthetik meg, ha homogenizálják. A multietnikus Ottomán Birodalom helyett török nemzetállamot akartak. Az ottománizmust felváltotta a turkizmus. Az új vezetés céljait Ziya Gökalp főideológus – a későbbi német és magyar nácik nézeteire félelmetesen emlékeztető – tézisei mentén fogalmazta meg. Gökalp az iszlám előtti „pogány” időket tekintette a török aranykornak. Példaképként tekintett a történelem rettegett tömeggyilkos hódítóira, Dzsingisz kánra, Attila hun királyra és Timur Lenk fejedelemre. A törököket a szkítáktól, hettitáktól és suméroktól származó, morális minőség alapján álló, kivételes állam és kultúrateremtő képességekkel rendelkező etnikumként definiálta, akiknek küldetése a „barbár” kínaiak, perzsák és arabok elleni harc volt. Gökalp idealizált nemzetállami víziója szerint a nemzet „„… azonos nyelvet beszélő emberek társadalma, akik azonos nevelésben részesülnek, egységesek vallásukat, moráljukat és esztétikai ideáljainkat tekintve – röviden szólva közös a kultúrájuk és vallásuk.” Egyik versében a következőképpen ábrázolta az idealizált török harcos világképét: ” Katona vagyok, a nemzet a parancsnokom, minden parancsának kérdés nélkül engedelmeskedem, csukott szemmel is végrehajtom kötelességemet.” Egy nép és egy nemzet.
Az új vezetés első emberének számító Enver pasa Gökalp tanításai alapján az ázsiai török népek birodalmát akarta megteremteni. Enverék hittek abban, hogy a birodalom iszlám népeit, az arabokat és a kurdokat integrálhatják új államukba. Az örmények azonban keresztények voltak, ráadásul legtöbbjük a birodalmi főváros szívében és belső a területeken éltek, ahonnan nem lehetett úgy kivonulni, mint Szerbiából, vagy Bulgáriából. A paranoiát fokozta, hogy az oroszok többször is követelték az örmény autonómiát és elmaradása esetén háborúval fenyegetőztek. Ezzel párhuzamosan az örmények védelmében sokadszor fellépő nyugati hatalmak javasolták, hogy az örmény tartományokat szervezzék át két, helyi autonómiával rendelkező, nemzetközi felügyelet alatt álló közigazgatási régióvá. A balkáni háborúk vérvesztesége miatt 1914 februárjában Enverék kénytelenek voltak engedményt tenni: európai hatalmak gyámkodásával létrejött egy örmény autonóm terület. Ez a lépés a végletekig fokozta az Ittihad kormány frusztrációját és a nemzethalál rémképét vetítette elő. Enverék meg voltak győződve, hogy az általuk óhajtott új török államra a legnagyobb fenyegetést éppen az örmények jelentik. Az örményekben az egységes nemzetállamot bomlasztó, idegen vallású, az ellenséges keresztény államok javára kémkedő, megbízhatatlan és veszélyes árulókat látta, akik ráadásul gazdagok is voltak.
Az első világháború
Ilyen körülmények között tört ki az első világháború. A Török Birodalom ősszel a németek és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségeseként lépett hadba. Megtámadták a fekete-tengeri orosz flottát, majd 1914-1915 telén Enver vezetésével hadjáratot indítottak a Kaukázusban. Az oroszok azonban a sarikamisi csatában megverték Envert, és a visszavonulás során a rosszul felszerelt 90 ezres török sereg maradványai megfagytak a hegyekben. A török propaganda természetesen azzal próbálta magyarázni a nyilvánvaló kudarcot, hogy az örmény lakosság az oroszokat segítette. Újságcikkek jelentek meg arról, hogy az örmény pékek mérgezett kenyeret sütöttek a török katonáknak.
Bár sok örmény jelentkezett a török hadseregbe, másokat pedig besoroztak, az örmények egy kis része úgy látta, eljött az idő a teljes függetlenségre. Ezrek szöktek át a határon és léptek be az orosz seregbe. Az európai örmény diaszpóra egy húszezer fős törökellenes örmény hadtest felállítására gyűjtötte a pénzt. Helyi szinten már a török hadba lépést követően sok helyen megindultak az örményellenes pogromok. A központi hatalom akcióját azonban a katonai helyzet romlása indította be. A sarikamisi vereséget követő orosz ellentámadás hamarosan elérte Anatóliát. A hadsereg visszavonuló roncsait több helyen örmény gerillák támadták meg. Bár ezek a fenyegetések, támadások inkább voltak kellemetlenek, mint jelentősek, a kormány hisztérikusan reagált. Azt hitték, hogy általános örmény felkeés tört ki.
1915 februárjában ráadásul az antant csapatok támadást indítottak a Dardanellák szorosnál. A Brit Nemzetközösség ausztrál, új-zélandi és angol csapatokat tett partra Gallipolinál. Ezzel az ellenséges csapatok Isztambul közelébe értek. Az antant egy gyors huszárvágással ki akarta ütni a törököket a háborúból. A német segítséggel megszervezett török védelem azonban kitartott és a tervezett gyors előrenyomulás elhúzódó lövészárokharcokba torkollott. 1915 decemberéig a két fél összesen mintegy 400 ezer katonát veszített. Mindenesetre hónapokig úgy tűnt, hogy a Török Birodalom végveszélybe került: az oroszok a Kaukázusban nyomultak előre, a britek Gallipolinál voltak. A már addig is erősen örményellenes ifjútörök vezetés úgy gondolta, hogy a kétfrontos harc időszakában életveszélyes lenne, ha az ellenséggel paktáló 2 milliós örmény közösség a hátországban maradna.
„Hogy elkerüljük a hadseregünk két tűz közé kerülését, teljességgel szükségszerű volt, hogy az örményeket eltávolítsuk valamennyi hadszíntér és a vasúti vonalak közeléből” – érvelt Talaatpasa, a török belügyminiszter később az Ittihad tagjai előtt. A szövetséges Osztrák-Magyar Monarchia követe előtt az Ittihad vezetői ekkoriban már nyíltan kijelentették: a szultánoknak vagy erőszakkal iszlamizálni kellett volna az örményeket, vagy ki kellett volna őket irtani. Ráadásul Abdul Hamid szultán 1894-1896-os mészárlásai sem oldották meg a problémát. Bár több tízezer örményt megöltek, az örménykérdés nem oldódott meg. „Ha megelégszünk a helyi mészárlásokkal..ha ez a tisztogatás nem mindenre kiterjedő és végleges, akkor az elkerülhetetlenül újabb problémákhoz vezet majd. Ezért teljességgel szükséges, hogy egészében megsemmisítsük az örmény népet..” – magyarázta motivációikat az Ittihad egyik magas rangú képviselője.
Az örmény népirtás
1914 második felében a birodalom különböző területein megsokasodtak az örmények elleni támadások. A háborús paranoia légkörében a hatóságok „biztonsági” okokból számos helyen örményeket tartóztattak le, egyre több pogromra került sor. Az orosz fronton elszenvedett súlyos vereséget követően Enver parancsára már február végén megkezdődött a hadseregben szolgáló örmény katonák leszerelése. Az örményeket kivonták a fronton harcoló alakulatokból, megfosztották őket fegyvereiktől és egyenruhájuktól, majd munkaszolgálatos zászlóaljakat szerveztek belőlük.
1915 elején Enver, Talaat és Dzsemál titokban komplex, az egész birodalomra kiterjedő tervet dolgoztak ki, amelynek célja az örmény közösségek kitelepítése és megsemmisítése volt. Az örmények által lakott területeken a török hatóságok fegyverek után kutattak és megkezdték a helyi vezetők letartóztatását. A teljes keresztény lakosság deportálását az 1896-os felkelés színhelyén, Zeitunban kezdték meg. Április elején valamennyi örményt kizavarták otthonából és gyalogmenetekben keletre hajtották őket. Csak Zeitunból 25 ezer örményt deportáltak. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az örmény munkaszolgálatos zászlóaljakban szolgálok kivégzése. Az örmény férfiakat elhagyott területeken tömegsírokba géppuskázták. Mivel a Kaukázusban folytatódott az orosz előrenyomulás, a Van tó környékén (a
Enverék meg akarták akadályozni, hogy az örmények megszervezhessék az ellenállást. Ezért 1915. április 24-ére virradóan Konstantinápolyban letartóztatták az örmény elit 250 legbefolyásosabb tagját. Ezzel a közösséget lényegileg „lefejezték”. Az elhurcolt vezetőket Anatóliába deportálták és többségüket megölték. (Április 24. az örmény népirtás emléknapja.) Májusban megkezdődött a
Jogi háttér, kifosztás, bürokrácia
Bár az örmény népirtás már áprilisban megkezdődött, a jogszabályi hátteret csak a május 27-én kiadott ideiglenes áttelepítési rendelet (Tecsír) biztosította. A Tecsír-rendelet értelmében biztonsági okokból katonai intézkedések foganatosíthatók azon személyek vagy csoportok ellen, akik ellenszegülnek a kormány rendeleteinek, akadályozzák a belső béke fenntartását, fegyveres támadásokat és ellenállást terveznek. A jogszabály értelmében lehetővé vált a kémkedéssel és hazaárulással vádolt, falvakban és városokban élők egyedi vagy tömeges áttelepítése. A szöveget megfogalmazó Talaat pasa a kivételezettek közé sorolta a nem ortodox vallású keresztényeket (katolikusok, protestánsok). Így akarta elkerülni, hogy az ilyen vallású örmény csoportok kitelepítése felhívja az érdekükben gyakran eljáró külföldi diplomaták figyelmét az akcióra.
A nácikhoz hasonlóan a törökök is prioritásnak tekintették áldozataik szervezett kirablását. 1915-ben egy törvény elrendelte az örmények elhagyott javainak állami elkobzását. Egy török szenátor, Ahmed Riza így tiltakozott a parlamentben: „Törvénytelen az örmények javait „elhagyott javaknak” minősíteni, mivel az örmény tulajdonosok nem önként hagyták el javaikat. Kötelezték, kényszerítették őket arra, hogy elhagyják otthonaikat és száműzték őket. Mostani erőfeszítésével a kormány eladja javaikat. Senkinek sincs joga eladni a tulajdonomat, ha én nem vagyok rá hajlandó. Ha alkotmányos rezsim vagyunk, amely az alkotmány alapján cselekszik, akkor ezt nem tehetjük. Ez szörnyűség. Ragadd meg a karomat, emelj ki a falumból, add el holmijaimat és javaimat, ez egyszerűen elfogadhatatlan. Ezt sem az ottománok lelkiismerete, sem a törvény nem engedheti.”
Az amerikai követ, Henry Morgenthau diplomáciai pályafutása legmegdöbbentőbb eseteként számolt be Talaat pasa hozzá intézett kéréséről. A török belügyminiszter a New York Life Insurance Company és az Equitable Life of New York örmény ügyfeleivel kapcsolatban a következőket mondta: „Szeretném, ha elérné, hogy az amerikai biztosítók küldjenek egy teljes listát az örmény ügyfeleikről. Ők a valójában már mind halottak és nem hagytak hátra örökösöket, hogy beszedjék a pénzt. Ez természetesen mind az állam tulajdonába kerül. Most a kormány a kedvezményezett. Megtenné?”
Míg a török kormány az önfinanszírozó népirtás kereteinek kidolgozásával volt elfoglalva, addig a hatóságok és a muzulmán lakossága a kitelepítések során tömegesen rabolták el az örmények javait. A haszonszerzés lehetősége ezúttal is fokozta a tömeggyilkosság társadalmi támogatottságát.
Az örményellenes akciókat hierarchizált bürokrácia szervezte: a regionális irányításért a Felelős Titkárságok (Katibi Mesul), a kapcsolattartásért a Küldöttek (Murrahas), a helyi végrehajtásért a Főfelügyelők (Umumi Müfettish) feleltek. Börtönből szabadon engedett köztörvényes bűnözőkből hozták létre a Különleges Szervezet (Teskilati Mahsusa) elnevezésű alakulatot, amely a gyalogmenetek kísérte. Ők még a 3. török hadsereg parancsnoka szerint is úgy viselkedtek, mint a mészárosok.
Halálmenetek, táborok: módszerek, jellemzők
A törökök az egész birodalom területén nagyjából azonos módszereket alkalmaztak. Először házkutatásokat tartva megpróbálták begyűjteni a fegyvereket, ezt követően letartóztatták a helyi közösség vezetőit, illetve azokat, akikről feltételezhető volt, hogy képesek lennének az ellenállás megszervezésére. Amint megérkezett a megfelelő számú török fegyveres erő, közhírré tették, hogy az örmény lakosság egy adott nap reggelén a kijelölt helyen áttelepítés céljából gyűljön össze. Ezután a török hatóságok, sokszor a helyi muzulmán lakosság segítségével átkutatták a házakat és megölték a bújkálókat, majd elindult a gyalogmenet. A kitelepítések során általában a csendőrség járt el. A veszélyesnek tartott – Van tó körüli - körzetekben (Bitlisz, Szasszun, Mush) a török hadsereg helyben lemészárolta az örményeket. A meneteket török csendőrök és felfegyverzett kurd törzsek katonái kísérték.
A törökök és kurdok mind a kiürítés, mind pedig a menetek időszakában hihetetlen brutálissal jártak el. Tömegesen erőszakolták meg az örmény nőket, az örmények ütlegelése és a gyermekek legyilkolása általánosnak volt mondható. A menetelés közben sok örményt lelőttek, lekaszaboltak vagy egyszerűen agyonvertek. Július 24-én ezért Talaat pasának külön táviratban kellett felhívnia a török hatóságok figyelmét, hogy a hullákat temessék el, és ne hagyják ott az utak mentén, illetve ne hajítsák tavakba, folyókba. A kitelepítettek nagy csoportjait gyakran már az út során tömegesen legyilkolták. Június 10. és 13. között például Kemak közelében négy nap alatt 24 ezer, Erzerumból elhurcolt örményt ölt meg a török hadsereg.
A külföldi diplomaták mellett a bagdadi vasutat építő, térségben tartózkodó német szakemberek is tanúi voltak az eseményeknek. Armin Wegner, német katonaorvos a tiltás ellenére több száz fotót készített Észak-Szíriában és ezeket később hazacsempészte. A beruházást finanszírozó Deutsche Bank képviselője, Franz Günther látta, hogy 90 örményt zsúfoltak egy vagonba. Ez volt az első alkalom, hogy a vasút a modern népirtás eszközévé vált.
A népirtási szándékot jól jellemzi az a tény, hogy a török hatóságok nem szervezték meg a menetoszlopok ellátását. A hetekig tartó út során sem élelemről, sem vízről, sem szállásról nem gondoskodtak. Útközben örmények öregek, asszonyok és gyermekek tízezrei haltak éhen vagy szomjan, illetve pusztultak el a kimerültségtől.
A halálmenetek a zömmel a szíriai-iraki határ környékén a sivatagban felállított mintegy 25 tábor felé tartottak. A legnagyobb tábor Deir-el Zorban volt. A legtöbb esetben azonban táborról sem igen beszélhetünk: épületek nem voltak, a minimális higiéniai alapkövetelményeket nem biztosították, az ellátást nem szervezték meg. A halálmeneteket egyszerűen egy kijelölt helyen megállították az izzó pusztaság közepén és ezután a törökök és kurdok már csak az örmények őrzésével törődtek. A szerencsétlenek sátrakban húzták meg magukat, maradék holmijaikat a környező lakossággal élelemre cserélték. Az örmények tömegesen haltak éhen, a vízhiány (sivatagban voltak) miatt lehetetlen volt a tisztálkodás, így a hamarosan járványok törtek ki. Aratott a halál.
A szenvedéseket tetézte a török és kurd őrök brutalitása, akik szórakozásból gyilkolták az örményeket. A gyakori agyonlövéses kivégzések mellett előfordul a tömeges vízbefullasztás, elégetés, megmérgezés. Egy angol fogságba esett török katona így emlékezett a Ras al-Ain-i táborra: „Mintegy 12 ezer örményt gyűjtöttek össze néhány száz kurd őrizete alatt… Ezeket a kurdokat csendőrnek nevezték, de a valóságban egyszerűen mészárosok voltak…Az egyik csendőr bevallotta, hogy saját kezűleg 100 örmény férfit ölt meg…az üres sivatagi csatornák és barlangok holttestekkel voltak tele. ..Ras al-Ain után egy férfi sem gondolhat többé vonzalommal egy női testre, csak a szörnyűség tárgyaként.”
Ellenállás
Az örmény lakosság sok helyen ellenállt. Zeitunban 700 fegyver került török kézre. Július 21. és szeptember 12. között, a Musza Dagon (Mózes hegy) 6 örmény falu népe (mintegy 5000 ember) 53 napig harcolt a török csapatokkal sikeresen. Végül francia és angol hajók mentették ki őket. Shabin Karahisarban, amikor a törökök 200 kereskedőt kivégeztek és több száz embert elfogtak, az örmények felgyújtották otthonaikat és egy közeli kastélyba behúzódva hetekig harcoltak az ostromlókkal. Amikor az örmények lőszere elfogyott, a felkelők puszta kézzel rontottak a törökökre. Valamennyiüket lemészárolták. A Van városában 1500 örmény hetekig harcolt a törökökkel és egészen az orosz csapatok május közepi érkezéséig kitartottak. Amikor az oroszok augusztusban kiürítették a térséget, az örmények velük tartottak.
Az áldozatok száma, a felelősök és sorsuk
Az örmény népirtás áldozatainak létszámát az eseményeket polgárháborúként aposztrofáló törökök 300 ezer, az örmények 1,5 millió főben határozzák meg. Tovább nehezíti az áldozatok létszámának pontos meghatározását, hogy nincsenek megbízható adatok a gyalogmenetek során és táborokban elpusztultakról. Ráadásul 1923-ig a török területeken még több, örményellenes pogromsorozatra került sor. Az ügyet a brit Külügyminisztérium megbízásából kivizsgáló híres angol történész, Toynbee 600-800 ezer főben állapította meg az örmény veszteségeket, az 1919-es párizsi békekonferencián legfeljebb 800 ezer halottat említettek. Összességében azonban elmondható, hogy az Ottomán Birodalomban élő 2 milliós örmény közösség legalább 40%-a áldozatul esett a népirtásnak.
Az események idején az ifjútörök vezetők nem titkolták szándékaikat. Amikor az amerikai követ, Morgenthau kérte Talaat pasát, hogy legalább az ártatlanokat kíméljék meg, a török belügyminiszter így felelt: „Azok akik ma ártatlanok, holnap bűnössé válhatnak.” Szintén Talaat jelentette ki a következőket: „Nincs kegyelem asszonyoknak, öregeknek, gyerekeknek. Ha egy örmény is életben marad, később bosszút állna.” Enver pasa sem titkolta, hogy az akcióra a kormány adott parancsot: „Az ország teljesen az ellenőrzésünk alatt áll. Nem kívánom a beosztottaimat okolni, teljes mértékben hajlandó vagyok vállalni a felelősséget mindenért, amire sor került. Maga a kormány rendelte el a deportálásokat. Meg vagyok róla győződve, hogy teljesen megbizonyosodtunk, hogy tartozunk ezzel az örmények ottomán kormánnyal szembeni ellenséges magatartása miatt, de mi vagyunk Törökország igazi urai és nem lenne olyan beosztott, aki egy ilyen természetű ügyet a parancsaink nélkül le merne bonyolítani.”
Felelősségre vonás, következmények
Az antanthatalmak 1915-ös fogadkozása ellenére az érdemi felelősségre vonás elmaradt. A modern Törökország egészen a mai napig tagadja, hogy népirtás történt és az eseményeket polgárháborúként definiálja. Úgy tűnik, az első felháborodáshoz képest Európa és a világ hamar megfeledkezett az örményekről és nem vonta le a megfelelő konzekvenciát: ami egyszer megtörtént, máskor, máshol és másokkal újra megtörténhet.
Az első világháborús vereséget követően az új török kormány betiltotta a mészárlásért felelős Ittihadot. Az 1919-es sevres-i béke még előírta a felelősök kiadását, a nápirtás kitervelői és végrehatjói nem kerültek bíróság elé. Enver egy ideig a német és orosz kommunistákkal működött együtt. 1920-ban Moszkvában még Leninnel is találkozott. Később antibolsevik, pántörök erők sereg élén harcolt korábbi szövetségesei ellen. 1922 augusztusában a
Adolf Hitler azon kevesek közé tartozott, akik nem felejtettek, sőt tanultak az örmények tragédiájából. Egy beszélgetés során 1931-ben – tehát két évvel hatalomra jutása előtt – így fogalmazott hívei előtt: „…az emberek mindenhol egy új világrendre vágynak. Szándékunkban áll hatalmas kitelepítési politika bevezetése…emlékezzenek az örmények kiirtására.” 1939 augusztusában, a második világháború kirobbantása előtti napokban, Hitler egy konferencián beszélt tábornokaihoz Lengyelország közelgő megtámadásáról: „A mi erőnk a gyorsaságban és a brutalitásban rejlik. Dzsingisz kán nők és gyermekek millióit mészároltatta le. A történelem mégis csak az állam alapítójaként emlékszik rá. Számomra érdektelen, hogy a gyenge nyugati civilizáció mit fog rólam mondani…Ennek megfelelően készültségbe helyeztem halálfejes alakulataimat – egyelőre csak keleten – azzal a paranccsal, hogy könyörtelenül és szánalom nélkül küldjenek halálba lengyel származású és nyelvű férfiakat, nőket, és gyerekeket. Csak így tehetünk szert a szükséges Lebensraumra. Egyébként is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?” A következő években Hitler bebizonyította, hogy nem a levegőbe beszélt.
Értékelés, összehasonlítás
Az örmények a mai napig szisztematikus népirtásként emlékeznek a történtekre. A hivatalos török álláspont szerint polgárháború zajlott, amelyben mindkét fél, így a törökök is számos halottat veszítettek. A szakértők egy része népirtásként, mások tömeggyilkosságként tekintik az Ittihad akcióját. Az amerikai szerző, Bejamin J. Valentino a náci holokauszthoz és Ruandához hasonlóan etnikai tömeggyilkosságként (ethnic mass killing) defíniálja a történteket. Nem csupán azért, mert az áldozatok egy etnikai csoporthoz tartoztak. Szerinte a török tettesek homogén nemzetállam megteremtésére irányuló nacionalista, illetve az örményekkel szembeni rasszista elemekben bővelkedő ideológiai céljai is erre utalnak. Az Ittihad ugyanis a társadalom politikai, gazdasági újjászervezését bizonyos csoportok kiiktatásával látták elvégezhetőnek. A nem kívánatos csoportokat pedig egyértelműen etnikai alapon határozták meg. Úgy vélték, hogy az új, a korábbinál stabilabb török állam csak etnikai tisztogatás révén hozható létre, és ennek a célnak az eléréséhez nem riadtak vissza a tömeges erőszaktól.
Márpedig, érvel Valentino, az ilyen esetekben szinte „szükségszerű”, hogy az etnikai tisztogatás tömeggyilkosságba torkolljon. Hiszen az áldozatok tömeges elűzése otthonaikból nem lebonyolítható hatósági erőszak nélkül. Ráadásul nagy létszámú csoportok erőszakos áttelepítése bizonyosan magas emberi veszteségekhez vezet, hiszen sok örge, beteg, nő és gyermek nem képes túlélni az áttelepítés, kiűzés során jellemző mostoha körülményeket (éhség, betegségek, nem megfelelő elszállásolás. A gyilkolási szándékot tovább erősíti az a hit, hogy az ellenséges etnikum a jövőben is komoly belbiztonsági kockázatot jelenthet a „megtisztított” állam és társadalom számára.
Ha az örmény népirtást összehasonlítjuk a náci holokauszttal, több érdekes hasonlóságot és különbséget is megfigyelhetünk. Mindkét esetben igaz volt, hogy a népirtás előtt az áldozati csoportot a többség ugyan elviselte, de nem tekintette egyenlőnek. Mindkét esetben elmondható, hogy a leendő áldozatok a társadalom modernizálásában élen jártak, gazdaságilag az átlag populációnál sikeresebbek közé. Ez pedig könnyen generál etnikai feszültséget. Akárcsak az örményeket, a nácik a zsidókat is az állam és a nép ellenségeként azonosítják. Így létrejött a kapocs a a külső és a belső fenyegetettség között. Akárcsak a holokausztnál, az első világháborús vereség esetében, a többségi török társadalom és a kormány az örmény népirtás előtt frusztrált volt a máshol (pl. Balkán) elszenvedett kudarcok miatt. népirtás előtt a többségi társadalom és állam kudarcok és katasztrófák sora miatt frusztrált. És végül: az állami bürokrácia mindkét tömeggyilkosság kivitelezésében és az áldozatok kirablásában tevékenyen részt vett.
Ugyanakkor a kép népirtás közötti jelentős különbséget jelzi, hogy a törökök célja nem az örménymentes világ, hanem az örményektől megtisztított homogén nemzetállam volt. Ezért a más országokban élő örményeket nem akarták kiirtani. A török akció szelektivtására utal, hogy egyes területeken nem is került sor deportálásra (pl. főváros közvetlen közelében), kisebb örmény kolóniák megúszhatták a gyilkolást és az elszállítást (pl. Nyugat-Törökországban). Bizonyos jelek szerint a török vezetés az örmények kiűzésével, tehát egy etnikai tisztogatással is beérte volna. 1917-1918-ban, amikor az oroszokat kiverték, az örményeket is próbálták a határon túlra űzni. Ugyanakkor orosz területre érve a török csapatok az örmény menekültek lemészárlásához is hozzá kezdtek.
A legrelevánsabb különbség azonban az áldozatok túlélési esélye kapcsán fellelhető. A nácik minden zsidót meg akartak ölni. Akár ortodox rabbi, akár kikeresztelkedett orvos, vagy ateista kereskedő volt, élhetett Hollandiában, vagy Belorussziában, Norvégiában, vagy Észak-Afrikában, lehetett 90 éves öreg, vagy háromhetes csecsemő, ha zsidónak számított, mindenképpen halálra szánták. Ezzel szemben a törökök fő célja az örmény közösség szétzúzása volt. Egyének tehát bizonyos esetekben megmenekülhette. Végső elkeseredésükben ezrek tértek át iszlám hitre és ezzel megmenekültek. Az árva örmény gyerekeket török szülők örökbe fogadhatták, örmény nőket török férfiak feleségül vehettek, és ezzel megmenthettek. A zsidóknak nem volt kegyelem. Egyes örmények viszont túlélhették.
Fontosabb szakirodalom
Ben Kiernan: Blood and Soil. A World History of Genocide and Extermination from Sparta to Darfur. Yale University Press, New Haven – London, 2007.
Benjamin Lieberman: Terrible Fate. Ethnic Cleansing in the Making of Modern Europe. Ivan R Dee, Chicago, 2006.
Norman M. Naimark: Fires of Hatred. Ethnic Cleansing in Twentieth-Century Europe. Harvard University Press, Cambridge-London, 2002.
Roger D. Petersen: Understanding Ethnic Violence. Fear, Hatred, and Resentment in Twentieth-Century Eastern Europe. Cambridge University Press, 2006.
Benjamin A. Valentino: Final Solutions. Mass Killing and Genocide in the 20th Century. Cornell University Press, Ithaca-London, 2005.
James Waller: Becoming Evil. How Ordinary People Commit Genocide and Mass Killling. Oxford University Press, 2007.