Digitális Konfliktus Adatbázis

A fajelmélet alapító atyái

---

Vér, faj, civilizáció

A 18. század még a monogenizmust, az emberi nem egységes származását hirdette a bibliai világkép alapján: minden ember az ősszülőktől, Ádámtól és Évától származik. A fajfogalom a 19. század első évtizedeitől kezdve azonban rohamosan tért hódított magának.

Georges Cuvier 1817-es, „Állatvilág” című művében azt állítja, hogy a kultúra fejlődése az azt létrehozó „faj” milyenségének függvénye. Szerinte a legnagyobb civilizációkat a „kaukázusinak” nevezett, fehér faj hozta létre. Christian Lasse a század közepén egyértelmű különbséget tett az alsóbbrendűnek tekintett (szemita) és felsőbbrendűnek vélt (árja) fajok között. 1850-ben Robert Knox angol orvos „Az emberi fajok” című munkájában így fogalmazott: „A faj minden: az irodalom, a tudomány, a művészet - egyszóval tőle függ a civilizáció.” Johann Gottlieb Fichte két évtizeddel később már a germánokat tekinti a fehér faj „elitjének”. Ernst Moritz Arndt is a németeket dicsőíti, mint a „választott népet”.

 

A fehér faj felsőbbrendűségének eszméje kényelmes igazolást nyújtott az európai hatalmak gyarmati törekvéseinek a 19-20. század fordulóján. Az Afrika, Ázsia és Ausztrália egyes területeit leigázó államok politikai és szellemi elitje, közvéleménye szívesen hangoztatta és hallgatta, hogy a hódítások a magasabb rendű kultúra terjesztését jelentik, és mint ilyenek, teljesen jogosak. Az őslakos indiánokat tömegesen elpusztító, angolszász gyökerű Egyesült Államokban is népszerűek voltak a hasonló elképzelések.

 

Az európai államok tehát gyakran folytattak rasszista politikát. Hitler és a nácizmus azonban egyenesen politikájának középpontjába állította a fajelméletet. Az „alapító atyák” azonban nem németek: Joseph Arthur de Gobineau francia volt, Houston Stewart Chamberlain pedig angol. Mint annyi nagy hatású teoretikus, ők is sokszor csupán összefoglalták, újraértelmezték, amit elődeik és kortársaik mondtak, írtak. Mégis elsősorban az ő gondolatiak (különösen Chamberlainéi) inspirálták Hitlert és a nácikat.

 

A kelet megszállottja

Joseph Arthur „de” Gobineau 1816-ban született a franciaországi Ville d'Avray-ban. Apja kormányhivatalnok volt és elkötelezett rojalista. A család nem arisztokrata származású - Gobineau később biggyesztette neve elé a nemességet jelző „de” szócskát. Tovább is ment: egyenesen Odintól, a germán főistentől eredeztette családfáját.

Gobineau az Ezeregyéjszaka meséinek hatására kezdett el ellenállhatatlan vonzalmat érezni Ázsia, a kelet világa iránt. Tudományos pályára készült, elmélyült a szanszkrit és a perzsa nyelvekben, ám végül diplomata lett belőle. A királyi gárdában töltött katonatiszti szolgálatát követően karrierjét 1849-ben kezdte a berni francia követség titkáraként, ahol Alexis de Tocqueville, a klasszikus liberalizmus egyik legfontosabb gondolkodójának beosztottja lett. Innen előbb Németországba, majd gyermekkora álmainak helyszínére, Teheránba került. A keleti metropolisz után Athén, majd Brazília következett. Pályáját Stockholmban fejezte be, élete utolsó éveit pedig Rómában töltötte. 1882-ben halt meg.

 

Bár diplomáciai karrierje más tájakra vezette, amint lehetősége nyílt rá, keletre utazott. Két ízben is hosszabb időt tölt Perzsiában, számos művének témája Ázsia és a kelet világa. Két kötetet is szentelt a perzsák történelmének („Histoire de Perses”). Ezekben már kiforrott filozófiája, a fajelmélet szempontjából interpretálja a perzsa történelmet.

 

Faji hierarchia

A fajelmélet rendszerét főművében, az „Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről” című négy vaskos kötetben megjelent írásában dolgozta ki. A mű alaptétele szerint „a faji kérdés uralkodik a történelem összes többi problémája felett, [...] a népek sorsa minden összefüggésének megmagyarázására elegendő a fajok egyenlőtlensége.” A „faj” fogalmát közelebbről nem definiálva, bőrszín alapján tesz különbséget az embercsoportok között. Három fajt különböztet meg: a fehéret, a feketét és sárgát.

„A fekete bőrű faj a legegyszerűbb, a létra legalján hever. Az az állatias jelleg, amely medencéjének formájában jut kifejezésre - a fogantatás pillanatától meghatározza sorsát. Sohasem léphet ki a legszűkebb intellektuális körből. Ez a szűk és erősen hátranyúló homlokú néger ennek ellenére sem pusztán egyszerűen vadállat, mert koponyájának középső részében fellelhetőek a durván erőteljes energiák jelei. Bár gondolkodóképessége közepes, vagy egyenesen semmi, a vágyban s ennélfogva az akarásban gyakran iszonyatos intenzitás jellemzi. Egyes érzékszervei - elsősorban az ízlelés és a szaglás - a másik két fajnál ismeretlen mértékben fejlődtek ki. [...] Neki minden táplálék megfelel, semmitől sem undorodik, semmi sem taszítja vissza. Csak enni akar, enni, zabálni, méghozzá szenvedéllyel; nincs olyan undorító dög, amelyet ne méltatna arra, hogy a hasába temesse.” Gobineau tehát a „feketéket” tehát a kor uralkodó európai sztereotípiáinak megfelelően az állatvilágból alig kiemelkedett, durva ösztönlényként jellemzi.

 

Egy polccal magasabban helyezi el a „sárgáknak” titulált népeket. „A sárga faj az első típus ellentéteként jelentkezik [...] Minden vonatkozásban a középszerűség jellemzi; eléggé könnyen megérti azt, ami nem túlságosan magas, sem pedig túlságosan mély; szereti a hasznosat, tiszteli a szabályt, felismeri a szabadság bizonyos mértékének előnyeit. [...] Vágyaik arra korlátozódnak, hogy a lehető legkellemesebben és legkényelmesebben éljenek. Mindebből látni, hogy a négereknél felsőbbrendűek. Olyan népség és olyan kispolgárság, amelyet minden civilizátor szívesen választana a maga társadalmának alapjául; ugyanakkor mégsem alkalmas arra, hogy ilyen társadalmat teremjenek belőle, lendülettel, szépséggel és tevékenységgel hassák át.”

 

Mint az európai gyökerű fajelméleteknél mindig, a rangsor élén Gobineau-nál is természetesen a fehérek állnak. „És végül jönnek a fehér népek. A megfontolt energia vagy még pontosabban az energikus intelligencia jellemzi őket: a hasznosság iránti érzék, de a hasznosság fogalmának sokkalta nagyobb, magasztosabb, bátrabb, ideálisabb értelmezésében, mint ahogyan azt a sárga nemzeteknél tapasztaljuk; az az állhatatosság, amely figyelembe veszi az akadályokat, és hosszú távon megtalálja elhárításuk eszközeit; a nagyobb fizikai erő, a rend iránti rendkívüli érzék, [...] ugyanakkor a kifejezett, sőt szélsőséges szabadságvágy.”

 

A szerző szerint a három „alapfajon” kívül van egy határozottan elkülönülő negyedik is: a „már vegyült fehér fajú” szemiták. A négy csoport viszonyát a következőképpen fogalmazza meg: „a feketék és a sárgák szolgáltatták a gyapotot és a lent, amelyből a nagy vászon készült. A szemiták selyemszálakat kevertek belé, hogy az anyag puhábbá váljék, de a nagyszerű arany és ezüsthímzés rajta mind az árjától származott.”

 

Osztályrasszizmus

Gobineau az emberiség egész történetét fajelméletének interpretációs keretébe helyezte. Tíz nagy emberi civilizációt különböztetett meg: az indiait, az egyiptomit, az asszírt, a görögöt, a kínait, az itáliai félsziget kultúráit, a germán törzsi civilizációt, az észak-amerikai őslakosok, valamint az inkák, illetve az aztékok kultúráját. Gobineau érvelése szerint „e civilizációk mind a fehér fajból eredtek.”

 

A fehéreken belül a vezető szerep minden kétséget kizáróan az „árja” fajé, amelynek eredetét Gobineau Közép-Ázsiáig vezette vissza. Véleménye szerint az árja faj tisztán már csak a Szajna mentén, egy Svájctól keletre húzódó vonal felett maradt meg, bár némi „sajnálatos” keveredésre itt is sor került. Amennyiben ezt nem történt volna meg „úgy az elsőség mindenkor a fehér törzsek legszebbjeit illette volna meg, s a sárga és a fekete fajok mindörökre a fehér faj legkisebb nemzeteinek lábainál csúsztak-másztak volna.”

 

Így jutunk el Gobineau második alaptételéhez: a keveredés problémájához. A szerző úgy vélte, hogy az alapfajok jóvátehetetlenül összevegyültek. Ez a „felsőbbrendű faj” degenerációját hozta el, a civilizáció hanyatlását, az árja jelleg háttérbe szorulását. A folyamatot feltartóztathatatlannak látta, és mélyen pesszimista volt „e fajok sokasága olyan tarkán kereszteződik, hogy ezentúl az egész emberiség ezen ijesztő keverékből fog állni”. Gobieneau meg volt győződve, hogy mindez nemcsak Európa, hanem az egész emberiség hanyatlását fogja okozni.

 

Bár Gobineau sokban támaszkodott elődeire és kortársaira, gondolatainak van egy eredeti vonása. Szerinte a fehér faj elitjét, az árjákat legtisztábban az arisztokrácia, mégpedig a francia arisztokrácia képviseli. Nem véletlen, hogy ő is igyekezett ide tartozónak tűnni, ezért is illesztette nevébe a „de” szócskát. Úgy látta, hogy a francia arisztokráciára kettős veszély leselkedik: egyrészt, mint fehér árja elit, ki van téve a fajkeveredésnek rémének, másrészt elkerülhetetlenül degenerálódik, mert rokoni kapcsolatba kerül a társadalom alacsonyabb státuszú rétegeivel.

 

Ez az sajátos „osztályrasszizmus” számos későbbi szövegében is tetten érhető. Például az 1877-ben megjelent „Reneszánsz” („La Renaissance”) című drámájában a következő szavakat adja Michelangelo szájába: „a csőcselék, amelynél nincs szennyesebb állat a Földtekén; [...] Hidd el, ha nem a Canossa grófok vére csörgedeznék az ereimben, nem volnék az, aki vagyok. Valamennyi pórivadéknak halálbüntetés terhe mellett tiltanám meg, hogy ujjai közé valaha is vésőt vagy ecsetet vegyen.”

 

Az elvakultan királyhű Gobineau mélyen megvetette az 1848-as forradalmakat és a demokráciát. Franciaországot alapvetően egy visszataszító faji és társadalmi mixturának látta, ellentétben Németországgal. A németek későbbi megnyilatkozásaiban is az árja faj fontos csoportjaként jelentek meg. Nem csoda, hogy téziseinek hatására Németország szerte Gobineau-társaságok alakultak. Az egyik ilyen klub lelkes tagja volt egy különös angol, akinek tanai francia elődjénél is erősebben hatottak Németországra.

 

Egy egzaltált polihisztor

Houston Stewart Chamberlain 1855-ben született Portsmouth-hoz közeli Southsea-ben. Családjában számos magas rangú katona volt - egy tengernagy, egy táborszernagy és két brit tábornok. Így rá is a hadsereg várt volna, de törékeny egészsége miatt a katonai pálya lezárult előtte. Franciaországban és Svájcban járt iskolába, 1870-től egy porosz magántanár keze alatt folytatta tanulmányait.

 

Tanára, Otto Kuntze rendkívüli hatást tett rá, és rajongássá fokozta a fogékony, neurotikus ifjú addig is meglévő német-szimpátiáját. Később erről így írt: „Egy teljesen új világ tárult fel előttem. A német gondolkodás, amely minden ismert civilizációt felölel. [...] A német költészet, zene, művészet, amely elképzelhetetlenül gazdag és tele van zsenikkel. A német tudomány, amely alapos és megbízható.”

 

1882-ben Bayreuthba utazott, ahol filozófiai, természetrajzi, fizikai, kémiai és orvosi tanulmányokat folytatott. Élénk, csapongó intellektusa később is egyik tudományterületről a másikra űzte: foglalkozott még képzőművészettel és zenével, filozófiával és történettudománnyal.

 

Bayreuthban ismerkedett meg későbbi apósával, Richard Wagnerrel, aki - saját bevallása szerint – „élete napfényévé vált”. 1885-ben Drezdába költözött, 1889-ben tíz évre Bécsben telepedett le, majd 1927-től Bayreuth-ot választotta hazájául. Itt élt 1927-ben bekövetkezett haláláig. 1905-ben elvált porosz feleségétől és három évre rá elvette Eva Wagnert, a zeneszerző nevelt lányát (Liszt Ferenc unokáját), így tagja lehetett az rajongásig tisztelt Wagner családnak.

 

Az egzaltációra erősen hajlamos Chamberlain saját elmondása szerint gyakran vizionált, és transzállapotban írta tanulmányait és könyveit. Egy alkalommal éppen Olaszországból tartott hazafelé, amikor Gardonéban ismét „megszállták démonai”. Nyolc napra bezárkózott szállodai szobájába, és dolgozni kezdett egy tézisen, ami későbbi faj- és történelem-elméletének alapját képezte. Ekkor született meg főművének, a „Grundlagen des Neunzehten Jahrhunderts” -nek („A 19. század alapjai”) első néhány tétele, amelyeket 1897. április 1. és 1898. október 31. között formált kötetté a szerző.

 

A Grundlagen

A Grundlagen végül 1899-ben jelent meg. A szöveg hatása felmérhetetlen volt. A következő négy évtizedben 24 kiadást ért meg a munka és eladtak belőle negyedmillió példányt. Több nyelvre (például angol, orosz) lefordították. II. Vilmos német császár a mű legnagyobb rajongói közé tartozott. A könyv telitalálat volt: egyrészt tökéletesen illeszkedett a 19. század fehér faji felsőbbrendűséget hirdető szellemi áramlataiba, másrészt ideológiai töltetet biztosított a német birodalmi törekvéseknek - a századfordulón éppúgy mint később, a náci Németország felemelkedése idején. Mit is tartalmazott tehát a mű, amelyet II. Vilmos szerint „Isten küldött a német népnek”?

A körülbelül 1200 oldalas munka eredetileg hosszabb lett volna. Chamberlain vázlataiból az derül ki, hogy három nagy rész megírását tervezte. Az első egy áttekintő-előkészítő egység lett volna, amelyben a szerző az emberiség történetét akarta felvázolni a kezdetektől 1800-ig. A második részben magát a 19. századot kívánta elemezni, annak gazdasági, politikai, társadalmi, tudományos és művészeti vetületeivel együtt. A befejező egység pedig a század viszonyainak teljesen új értelmezését adta volna. Végül csak az első rész készült el. Chamberlain eszmerendszere ebből is rekonstruálható, bár a több mint ezer oldalas mű tele van ellentmondásokkal.

 

A Grundlagen szerint az emberiség egyértelműen megkülönböztethető fajokból áll, és ezek a fajok állandó kapcsolatban, leginkább harcban állnak egymással. A kulturális, gazdasági és politikai fejlődést - azaz a történelmet magát - a fajok közötti kölcsönhatás mozgatja. Tehát Chamberlain - akárcsak Gobineau - a „fajban” találta meg az egész emberi civilizáció kulcsát.

 

A 19. századra a könyv szerint hat nagy kulturális tényező hatott: a görög filozófia, a római jog és államszervezet, a krisztusi kinyilatkoztatás, a római birodalom bukását eredményező faji káosz, a zsidók „destruktív hatalma” és a teuton - máshol árjának nevezett - faj kreatív és regeneratív küldetése. Az első három elem az antik világ öröksége az utókor számára. Jézus eljövetelétől az egész történelmet a két „tiszta faj”, a zsidók és teutonok küzdelem határozta meg.

 

Chamberlain definíciói a fajról igen ködösek. Helyenként „teutonnak” kezeli a keltákat és a szlávokat is, sőt egy helyen kijelenti, hogy „bárki, aki teutonként viselkedik, az faji eredetétől függetlenül teuton.” Máshol ugyanakkor hosszan értekezik a teutonokra egyértelműen jellemző haj- és bőrszínről, koponyaformáról, tipikus „erkölcsi és szellemi” jellegzetességekről. A zűrzavart fokozza, hogy gyakran mindenféle magyarázat nélkül a teuton szinonimájaként használja az „árja”, az „indo-germán” és az „indo-európai” fogalmakat. Nyilván nem lehetett könnyű genetikai meghatározottság szerint kezelni a „teuton” kifejezést valakinek, aki maga nem is volt német.

 

Akármi is a teuton, egy biztos: ő a civilizáció maga, a kultúra lelke, a világ reménysége. Idealista, misztikus, szabad és készen áll, hogy legyűrje a zsidó materializmust és racionalizmust. A zsidóról is csak annyi egyértelmű, hogy a teuton antitézise. Chamberlainnél a „zsidó vér” három összetevőből áll: a sivatag arab-beduinjai az anyagiasságot és szellemtelenséget hozták a zsidóságba, a szír hettiták fizikai erőt, de erkölcsi romlottságot adtak nekik, jó tulajdonságaikat egyedül egy amorita-kánaánita behatásnak köszönhették. Ez az északi összetevő tette csupán lehetővé, hogy a zsidók Dávid és Salamon uralkodása alatt államalapító népként léphettek a történelem színpadára. Más helyen viszont a zsidó úgy szerepel a szövegben, mint a teutonon kívüli egyetlen tiszta faj.

 

Nem ez a kötet egyetlen ellentmondása a zsidósággal kapcsolatban. A szerző hangsúlyozza, hogy ő személy szerint nem antiszemita, és elítéli az „ostoba és undorító antiszemitizmust”. Csodálja a zsidók kitartását, és elismerően szól arról, hogy megértették az életben maradást ősi törvényét: az „öröklött” vért tisztán kell tartani. Innen jut el a fejezet végére a legalpáribb rasszista antiszemitizmusig. „A zsidó egyetlen célja, és vallásának sarokköve az, hogy lábát az összes nemzet nyakára tegye, és ura és birtoklója legyen az egész világnak.” Ha a népek nem vigyáznak, „egyetlen tiszta faj marad, a zsidók, mindenki más csak pszeudo-héber meszticek hordája lesz, egy nép, amely minden kétséget kizáróan fizikailag, szellemileg és erkölcsileg degenerált.”

 

Természetesen ilyen körülmények között Krisztus sem maradhatott zsidó. Valaki, aki „a túláradó élettel teli fiatal indo-európai népek istenévé vált”, nem tartozhatott ahhoz a néphez amely „alapvetően negatív”. Chamberlain számára egyértelmű Jézus faji hovatartozása: csak árja lehetett.

 

Az árja Krisztus eljövetele után tehát csak a két tiszta faj, a zsidók és teutonok maradtak érintetlenek a faji káosztól, amely a római birodalom bukását is okozta. Chamberlain szerint Itália ezt azóta sem heverte ki. (Mussolini állítólag ennél a résznél vágta a földhöz a Grundlagent). Ettől fogva az egész emberi történelem nem más, mint harc a két tiszta faj között. A zsidók pusztítani, az árják építeni akarnak, a zsidók beszennyeznek mindent, a teutonok megtisztítják az emberi civilizációt. Minden kulturális nagyság a teuton vér megnyilvánulása volt, a lutheri reform éppúgy, mint az itáliai reneszánsz. (Itt a szerző láthatóan elfeledkezett arról, hogy Itália ekkor a kevert fajok káoszában vergődött.) Ezért aztán nyilvánvaló, hogy „Isten egyedül a germánokra épít”, akik arra hivatottak, hogy a világ urai legyenek.

 

A tengernyi ellentmondás a legkevésbé sem zavarta Chamberlaint. A racionalitást tulajdonképpen éppen a zsidók egyik legvisszataszítóbb tulajdonságának tartotta.

 

Németté vált angol

A Grundlagen után Chamberlain nem tekintette munkásságát befejezettnek. Kantról és Goethéről írott tanulmányaiban éppúgy tovább fejtegette elméleteit, mint késői szövegeiben. Nem maradt azonban kizárólag a „történetfilozófia” területén.

 

Nyelvében, identitásában és jogilag is németté lett – a császártól megkapta a német állampolgárságot. Választott hazáját politikai pamflettekkel támogatva politikai szerepet is vállalt. Ha Németország szülőföldjével, Angliával került szembe, akkor Chamberlain pillanatig sem habozott elítélni a szigetországot, és kiállni Németország és a németek, „a Földkerekség legbékésebb, legcivilizáltabb, legtehetségesebb népe” mellett. Az első világháborúban megjelent esszéinek előszavában leszögezi: „A szerző tisztán brit család tagja: angol, skót és gél vér csörgedezik ereiben - semmi más. Ismeri szülőföldjét, szereti és hozzá tartozik szívben és lélekben.” A bevezető után általában dühödten angol-ellenes írások következtek.

 

Németország teljes nemzeti egységével szembeállítva gyakran emlegette Anglia „nem nemzeti közmegegyezésen alapuló” politikai rendszerét. „Angliában a teljes államberendezkedést egy szűk osztály a széles rétegek közreműködése nélkül alakította ki.” Ezzel szemben Németországban „Őcsászári felségétől kezdve a legutolsó parasztig az egész nemzet egyetlen családot alkot, amelyet az engedelmesség, a kötelesség, és a haza szeretete tart össze.” Chamberlain szerint a britekkel többek között a következő problémák vannak. A társadalom nem érti, hogy egyetlen mindenekfelett álló érdek van: a nemzet érdeke. Az angolok nem katona-nemzet, csak a fiskalitás, a profit érdekli őket. Az angol katonát három dolog tudja lázba hozni: az étel, az ital és a szex.

 

Chamberlain akkor is hű maradt meggyőződéséhez, amikor feltette magának a kérdést: ki a felelős az első világháborúért? Németország természetesen nem. „Ha van békeszerető nép a Földön, akkor az a német.” A fő agresszor Franciaország, amely elkeseredetten liheg bosszúért az 1871-es vereség miatt. Oroszország tulajdonképpen nem Németországot tekinti ellenségének, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiát, ami viszont a Német Birodalom elszakíthatatlan szövetségese. Nagy-Britannia sem gyűlöli a németeket, arról van mindössze szó, hogy az angolok pénzéhes szemléletéből fakadóan mindenkit megpróbálnak elsöpörni, aki üzleti érvényesülésük útjában áll. Így jött létre a szövetség, amelynek egyetlen célja Németország legyűrése. „Mindent megterveztek, előkészítettek és elindítottak az összeesküvők” - vonja le a végső következtetést Chamberlain.

 

Hitler és Gobineau

Chamberlain és Gobineau eszméinek egyik legsúlyosabb következménye a Hitlerre és ezen keresztül a nácizmusra gyakorolt hatás volt. Hitler Mein Kampfjában nem nehéz rábukkanni a filozófusok gondolataira. Hitler nem említette Gobineaut, de nyilvánvaló, hogy ismerte a munkáit és számos gondolatot átvett tőle és a szerzőktől, akik Gobineaura is hatottak.

 

A francia eszméi leginkább a náci teoretikusok (Rosenberg, Goebbels) által oly sokszor idézett „Nép és faj” című fejezetben köszönnek vissza. Hitler itt így ír: „Minden faji kereszteződés eredménye röviden összefoglalva tehát a következő: a) a magasabbrendű faj színvonalának csökkenése, b) testi és szellemi visszafejlődés és az ezt kísérő, talán lassú, de biztos pusztulás.” Itt elég egyértelműen visszaköszön Gobineau fóbiás félelme a faji keveredéstől. Hitler éppúgy a történelemre alkalmazza faji világlátását, mint francia elődje. Hasonlóképpen Gobineau-hoz, Hitler is a faji elvegyülésben látja minden civilizáció hanyatlásának okát. „A régi kultúrák pusztulásának egyedüli oka a vérkeveredés és a faj színvonalának ezzel járó süllyedése; mert nem a vesztett háborúk teszik tönkre az embereket, hanem önmaguk okai pusztulásuknak, ha elvesztik a vér tisztaságában rejlő ellenállóképességüket.”

 

Az árja fajjal kapcsolatos alaptételük is azonos. Ahogy Gobineau, úgy Hitler is úgy vélte: „Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk - a tudomány, a művészet, a technika és vívmányai - csak egy népnek, sőt talán csak egy fajnak az alkotásai.” Ez pedig mindkét szerzőnél természetesen az árja.

Hitler az egyes fajok tulajdonságainak elemzésénél is gobineaui gondolatokat hangoztat. A Führer a következőket írja például a japánokról, akik a „sárga fajhoz” tartoznak és akik Gobineau szerint alkalmasak a felsőbbrendű fehér kultúra által megteremtett civilizáció befogadására és alkalmazására: „Nem igaz, hogy Japán kultúrájával Európa technikáját párosítja, hanem a valóság az, hogy az európai tudomány és technika nála japán jelleget ölt. [...] Ha Európa és Amerika elpusztulna és így hirtelen megszűnnék az árja fajnak Japánra gyakorolt hatása, akkor ennek az volna a következménye, hogy Japán technikai és tudományos haladása rövid időn belül megakadna.”

 

Ugyanakkor a francia filozófus gondolatvilágának számos eleme messze állt Hitlertől. A német vezér természetesen nem a francia arisztokráciában kívánta megtalálni az árja faj elitjét, mint ahogy azt a rojalista Gobineau tette, aki ráadásul nem antiszemita a szó náci értelmében. A zsidókat ugyan - magától értetődően - az árjáknál alacsonyabb rendű fajok közé sorolta, de nem fukarkodott az elismerő szavakkal: a zsidók „sikeresek voltak mindenben, amihez hozzákezdtek; szabad, erős, intelligens nép, amely […] legalább annyi tanult embert adott a világnak, mint ahány kereskedőt”. Ezek a mondatok minden bizonnyal nem arattak osztatlan sikert Gobineau náci olvasóinak körében.

 

Chamberlain és a nácik

Amíg Gobineau Hitlerre gyakorolt hatása csupán erősen valószínűsíthető, Chamberlain és a nácik kapcsolata tisztán dokumentálható. A prominens szennylap, a Völkischer Beobachter a Grundlagent a „náci mozgalom evangéliumaként” aposztrofálta.

 

A szellemi közösség Chamberlain művei és a Mein Kampf között teljesen egyértelmű. Az angol-német szerző munkáiban a náci fajeszme számtalan eleme megvan: árja felsőbbrendűség, antiszemitizmus, a faj misztikus és messianisztikus küldetésének kényszerképzete, a korabeli áltudományok, az eugenika és az antroposzociológia doktrínái. Se szeri se száma a Mein Kampf azon sorainak, amelyek Chamberlain gondolatait ismételik meg.

 

Csak néhány példa: „[A zsidó] meggyalázza a történelmet, a múltat és minden igazi nagyságot a sárga földig ránt le.” Chamberlain szerint is minden kultúra elpusztítója a zsidóság. „Az árjának merő ellentéte a zsidó.” Hitler angol mestere szerint e két faj küzdelméből áll az emberi történelem. „[Az árja] az emberiség Prométheusza” - írja Hitler. „Isten egyedül a germánokra épít" - vallja Chamberlain. Ha az ember a faj kérdését bármi máshoz hasonlítja, „akkor megérti, hogy mily nevetségesen csekély ehhez képest minden más kérdés" - így Hitler. A történelem és a természet azt mutatja, hogy „minden teljesítmény alapja és eredete a faj" - állítja Chamberlain.

 

A Chamberlain és Hitler közötti kapcsolat azonban nem csak szellemi volt. Az angol az első pillanattól fogva hitte, hogy Hitler lesz az, aki az első világháborús német vereség és a Hohenzollern-birodalom bukása után elvezeti Németországot a megérdemelt világuralomhoz. 1923 szeptemberében találkoztak Bayreuthban, és Hitler, akit ekkor még nem sokat vettek komolyan, igen mély benyomást tett Chamberlainre. A találkozást követően így ír Hitlernek: "A germánizmusba vetett hitem egy pillanatra sem rendült meg, bár bevallom, hogy reményem alacsony lánggal égett. Ön egyszeriben megfordította lelkiállapotomat. Németország vitalitását bizonyítja az, hogy a legnagyobb szükség órájában egy Hitlert hoz a világra, s az is, hogy milyen hatás árad ebbõl az emberbõl, mert e két dolog, a személyiség és a hatás egybetartozik. Micsoda csodálatos kombináció: a nagyszerű Ludendorff nyíltan támogatja Önt, és felkarolja mozgalmát. [...] Isten óvja Önt!"

 

Hitler ezután puccsot kísérelt meg 1923 novemberében Münchenben, és ezért börtönbe került. Chamberlain ekkor szenvedélyes cikkben állt ki Hitler mellett, és Németország megmentőjeként üdvözölte. Nem csoda, hogy a náci mozgalom kapcsolata az angollal a későbbiekben is kitűnő maradt. A nácik közvetlenül Chamberlain halála előtt is meglátogatták támogatójukat. Erről Goebbels így ír naplójában: „Üdvözlet neked, szellemi atyánk. Előharcos, úttörő. Mélyen el vagyok keseredve. [...] Sírni szeretnék.” A Völkischer Beobachter így búcsúzott Chamberlaintől: „[A német nép elvesztette egyik] nagy fegyverkovácsát, kinek fegyvereit ma még nem tudjuk teljes mértékben kihasználni.” A Chamberlain kovácsolta fegyvereket azonban hamarosan bevetették, mégpedig maximális hatásfokkal és félelmetes következményekkel.

 

FELHASZNÁLT FORRÁSOK

Houston Stewart Chamberlain: Foundations of the Nineteenth Century. John Lane, London, 1910.

Houston Stewart Chamberlain: War Essays, Bayreuth, 1914.

Geoffrey G. Field: Evangelist of Race. Columbia University Press, New York, 1981.

H. Gann and Peter Duigna (eds.): Colonialism in Africa 1870-1960. Cambridge University Press, Cambridge,1970.

Joseph Arthur de Gobineau: Essai sur l'inegalité des races humaines. Librairie de Firmin Didot Fréres, Paris, 1853.

Joseph Arthur de Gobineau: A Reneszánsz, Genius, Budapest.

Adolf Hitler: Harcom. Centrum, Budapest, 1942.

Emil Ludwig: Talks with Mussolini. Little, Boston, 1933.

Makai György: Fajelmélet – fajüldözés. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977.

William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása. Teleteacher, Budapest, 1995.

 

Фильчаков прокурор отзывы