Digitális Konfliktus Adatbázis

Nemzetiségek Magyarországon 1949-1956

---

Az 1948 és 1953 közti periódus a pártállam kiépülésének időszaka, amelyet 1949-50-től a totális terror jellemez. A nemzetiségek sem várhattak mást, mint az ország egész lakossága: kiszolgáltatottságot és jogfosztottságot. A kommunista diktatúrára jellemző módon, papíron minden rendben volt: az Alkotmány 49. paragrafusának 3. bekezdése kimondta: „A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét.” Az állampárt programnyilatkozata szintén leszögezte: „[a párt] az országban élő nemzetiségek (délszlávok, románok, szlovákok, stb ...) számára a - teljes polgári egyenjogúság biztosítása mellett - haladó nemzetiségi kultúrájuk szabad fejlesztéséért és politikai szervezkedésük teljes szabadságáért száll síkra.”

 

A diktatúra és a nemzetiségek viszonyát természetesen nem a hangzatos jogelvek határozták meg, hanem három, egymással összefüggő politikai tényező. Egyrészt a totalitárius hatalomgyakorlási technika, amely semmiféle autonóm szerveződést nem tűrt meg, legyen az nemzetiségi vagy bármilyen más egyesület, szövetség, érdekvédelmi fórum. A nemzetiségi szervezetek a Vallási és Közoktatási Minisztérium Általános Iskolai Főosztályának Nemzetiségi Ügyosztályához tartoztak, emellett a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége (MDP KV) Párt és Tömegszervezetek Osztályának elvi-politikai irányítása alatt is álltak. Ezek az „érdekképviseleti fórumok” tehát valójában az állampárti ellenőrzés csatornái voltak. A második tényező az „automatizmus” kommunista doktrínája volt, amely szerint a társadalom oszályrétegződésének felszámolásával automatikusan megszűnik maga a nemzeti kisebbségi kérdés, tehát a probléma nem igényel külön figyelmet. Végül egy kevésbé elvi jellegű megfontolás is alaposan rányomta a bélyegét a diktatúra nemzetiségi politikájára: a Szovjetunió céljainak szervilis, kérdés nélküli és teljes kiszolgálása. Ezt legjobban a délszláv nemzetiség szenvedte meg miután Sztálin és Jugoszlávia viszonya megromlott.

 

A határsáv megtisztítása: a délszlávok

A délszláv nemzeti kisebbség anyaországával, Jugoszláviával a háború után kedvezően alakultak Magyarország kapcsolatai. 1947 októberében kétoldalú kulturális szerződést, majd december 8-án húsz éves barátsági, együttműködési és kölcsönös gazdasági segítségi szerződést kötött a két állam. A megállapodást magyar oldalon a koalíciós pártok teljes egyetértésével ratifikálták.

 

1948 elején azonban Sztálin összekülönbözött Titoval, mivel a jugoszláv vezető a maga útját kívánta járni a „szocializmus építésében”, és nem volt hajlandó engedelmeskedni a Kreml direktíváinak. Jugoszlávia kiátkozását a „béketáborból” a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (KOMINFORM) nyilatkozata mondta ki, amely élesen elítélte a „kispolgári – nacionalista” útra tévedt országot. A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége június 30-i nyilatkozatában még messzebbre ment Jugoszlávia megbélyegzésében. A jugoszláv-magyar viszony rohamosan romlott: a diplomáciai párbeszéd megszűnt a két ország között, a határon pedig felduzzasztott fegyveres erők néztek egymással farkasszemet. Az 1947-es szerződést felmondó magyar nyilatkozat tulajdonképpen csak rögzítette a kapcsolatok megszűnésének tényét.

 

Mindez rendkívül negatív hatással volt délszláv nemzeti kisebbség helyzetére. A Magyar - Jugoszláv Társaságot és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségét Jugoszláviát elítélő nyilatkozatok kiadására kényszerítették, vezetőit üldözték és meghurcolták.Az MDDSZ a vádakkal szemben természetesen nem volt Tito kémhálózata – a szövetséget addig is éppúgy a párt irányította, mint a többi nemzeti kisebbségi szervezetet.

 

Rákosi és szovjet gazdája meg voltak győződve, hogy küszöbön áll a fegyveres konfliktus Jugoszláviával. A Kreml ennél sokkal nagyobb szabású összecsapást is vizionált, a NATO és a kommunista blokk közötti háborút sem tartotta elképzelhetetlennek. Az egyik valószínűnek vélt forgatókönyv szerint a NATO csapatok Jugoszlávián keresztül megtámadják Magyarországot, hogy az Ausztriában állomásozó szovjet csapatokat elvágják. Ezért az ország déli határának a moszkvai és így a magyar vezetés is világpolitikai jelenőséget tulajdonított. 1949 - 1950-ben ezért egy erődítményekből és aknazárakból létrehozott, védett határsávot építettek ki. A erődvonal közeléből minden „gyanús elemet” el kívántak távolítani: az „osztályellenségnek” kikiáltott kulákokat éppúgy, mint a megbízhatatlannak tekintett délszláv (szerb, horvát, szlovén) kisebbségieket. Több száz családot hurcoltak meg: miután javaikat elkobozták, a Hortobágyon és másutt lévő kényszerlakhelyekre, munkatáborokba zárták őket.

 

Részleges rehabilitáció: a németek

1946-48-ban a kollektív bűnösség elve alapján a magyar hatóságok mintegy 200 ezer magyarországi németet telepítettek ki Németországba. Az otthon maradtakat számos korlátozás sújtotta: lakóhelyüket nem választhatták meg szabadon és egyes munkakörökből gyakorlatilag ki voltak zárva. Javaik egy része még mindig állami zár alatt volt. Paradox módon a német közösség az egész társadalomra kiterjedő jogvesztés időszakában kezdett kikerülni elszigetelt helyzetéből. A Magyar Dolgozók Pártjának 1948. júniusi programnyilatkozata ugyan még a német kisebbség létéről sem volt hajlandó tudomást venni, ezt követően viszont fokozatosan javult a helyzet. 1948. november 27-én az MDP KV ülésén Rákosi Mátyás felvetette, hogy „itt az ideje, hogy az itt maradt német anyanyelvűek viszonyait rendezzük, s lehetővé tegyük számukra, hogy beilleszkedjenek a demokráciába.” 1949 októberében - röviddel a Német Demokratikus Köztársaság kikiáltása után - a Minisztertanács kijelentette, hogy a magyarországi németek a lakóhely megválasztása és a munkavállalás szempontjából „a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek.” Egy 1950 márciusában kibocsátott kormányrendelet leszögezte, hogy a hazai németek a Magyar Népköztársaság egyenlő jogú állampolgárai és a jogfosztó intézkedések hatályukat vesztik.

Az 1951/1952-es tanévben sor került a német nemzeti kisebbségi oktatás bevezetésére is. A következő évben már 59 német nyelvoktató általános iskola működött. Ez a szám 1954/1955-ben 75-re emelkedett. Az ilyen intézményekben a tanítás magyarul zajlott, de a diákokat az adott nemzeti kisebbség nyelvére is oktatták. Ezeken kívül két német tannyelvű intézmény is működöt, ahol a tanítás egésze németül folyt.

 

Az 1953-as „választásokra” készülő törvény végre nyolc év után biztosította a németek aktív és passzív választójogát. Ez azonban merőben formális volt, hiszen ténylegesen nemcsak a németek, hanem az ország egyetlen polgára sem gyakorolhatta ezt a jogot.

 

Akik mozdultak és akik nem: szlovákok és románok

A második világháború után a csehszlovák kormányzat meg kívánt szabadulni azoktól az etnikai csoportoktól, amelyeket az ország 1938-39-es feldarabolásáért felelősnek tartott. A kollektív bűnösség elve alapján csaknem 3 millió németet űztek el és telepítettek ki. Hasonló sors várt volna a magyarokra is, de ehhez nem sikerült megszerezni a nagyhatalmak támogatását. Ezért végül egy kisebb léptékű akcióra került sor a magyar kormány kénytelen-kelletlen beleegyezésével. A „lakosságcserének” nevezett megállapodás keretében a magyarországi szlovákok számára lehetőség nyílott, hogy áttelepüljenek Csehszlovákiába. Az egyezmény értelmében a csehszlovák kormány annyi magyart küldhetett át Magyarországra, ahány szlovákot sikerült rábírni a költözésre. Amíg tehát a szlovákok önkéntesen hagyták el addigi hazájukat, a magyaroknak nem volt választási lehetősége. Végül mintegy 70 ezer szlovák indult útnak.

 

Az országban maradtakat a Szlovákok Demokratikus Szövetsége volt hivatva összefogni és képviselni, ám ez a kisebbségi szervezet is teljes mértékben a kommunista kormányzat irányítása alatt állt. Mind a szlovák, mind a román szövetséget propagandisztikus célokra használták fel: augusztus 20-án és április 4-én pártutasításra folklórcsoportok járták az országot, hogy népszerűsítsék a „néphatalmat” Ennek némi pozitív hozadéka is volt, hiszen a pártállami ünnep apropójától függetlenül a népművészeti motívumok megjelenítése a nemzeti kisebbségi identitás fenntartását segítette.

 

Magyarország és Románia 1947. november 25-én a két ország barátsági, együttműködési és gazdasági egyezményéhez kapcsolódóan kulturális szerződést is kötött. Ennek megfelelően 1948. március 21-én megalakult a Magyarországi Románok Kulturszövetsége. Bár természetesen ez a szervezet sem működött valódi érdekképviseletként, mégis a románok mondhatták magukat a legszerencsésebbnek. Míg a német közösséget a kitelepítés, a szlovákot a lakosságcsere tizedelte, a délszlávok ezreit pedig internálták, a román kisebbséget semmilyen népmozgás nem érintette 1945 és 1950 között.

 

Az eltűnt 150 ezer

Az 1941-es népszámlálás szerint a trianoni Magyarország területén 616.157 olyan állampolgár élt, aki a vizsgált négy kisebbség (német, délszláv, román, szlovák) nyelvét vallotta anyanyelvének. Ez a szám 1949-ben már csak 128.758 volt, tehát 487.399-el csökkent. A második világháborúban meghalt, illetve a háború után Magyarországról elhurcolt, elmenekült és kitelepített németek, valamint a csehszlovák-magyar lakosságcsere során kitelepült szlovákok együttes száma megközelítőleg 340 ezer. A nemzeti kisebbségi anyanyelvet beszélők körében tehát nagyjából 150 ezer főnyi hiány mutatkozott, ami nyilván nem tudható be az asszimilációnak: nyolc év ehhez túl rövid idő. Több mint másfélszázezer ember tehát nem akarta vagy nem merte bevallani, hogy anyanyelve nem a magyar, és ez sok mindent elárul a kor hangulatáról.

Bizonyos pozitívumai ennek az időszaknak is voltak. Fejlődött például a nemzeti kisebbségi nyelvű oktatás: a Minisztertanács 1951 márciusában rendeletet bocsátott ki a szlovák, délszláv és román nyelv- és irodalom szakos tanítóképzésről, 1952 áprilisában pedig megindították a kisebbségi ún. szakosító tanfolyamokat.

 

Enyhülés és visszarendeződés

A Sztálin halálát követő moszkvai változások kedvező fordulatot hoztak Magyarországon is. Nagy Imre első kormánya idején (1953. július - 1955. április) a kisebbségi politikában is részleges, fokozatos javulás következett be. Az internált délszlávokat szabadon engedték. Az 1954 októberében megalakult Hazafias Népfront keretein belül a kisebbségi szervezetek nagyobb autonómiához jutottak. Tovább javult a németek helyzete. 1954 novemberében Darvas József népművelési miniszter javasolta, hogy alakuljon meg a német nemzeti kisebbségi szervezet. Így 1955 júliusában létrejött a Magyarországi Német Dolgozók Kulturális Szövetsége. Emellett megjelenhetett az első német nyelvű lap, a Freies Leben is. Fejlődött a kisebbségi nyelvi oktatás. Az 1955/56-os tanévben összesen 38 nemzetiségi tannyelvű intézmény működött 275 oktatóval és mintegy 20 ezer diákkal.

 

gárdaól. A gyeplő ismét a régi,ű lvének a szlovákokat a lakosságcsere tizedelte, ára, hogy áttelepüljenek Csehszlovákiába. Ahán1955 nyarán a Kremlben zajló hatalmi harc pillanatnyi állásnak megfelelően Magyarországon is visszarendeződés következett be. Nagy Imrét eltávolították a vezetéséből, önkritika gyakorlására kényszerítették, majd kizárták a pártból. A gyeplő ismét a régi sztálinista gárda kezébe került. Ennek ellenére a nemzetiségi politikában megkezdődött pozitív változások folytatódtak.

1956 májusában megszületett akisebbségi kérdéssel foglakozó első pártdokumentum. A határozat önkritikus hangot ütött meg: „A felszabadulás után az SS-ben, Volksbundban, vagy más hasonló szervezetekben részt vett németek részleges vagy teljes vagyonelkobzást szenvedtek, nagy részük kitelepítésre került. Ezen intézkedések - a végrehajtás során - egyes esetekben olyanokat is érintettek, akik erre nem szolgáltak rá […] A nemzeti kisebbségekkel való foglakozás a pártmunka elhanyagolt területe.” Ugyanakkor a dokumentum leszögezi: „A KV megállapítja, hogy a nemzeti kisebbségek közt folytatott munka helyes irányban folyik, megfelel a marxizmus-leninizmus tanításainak. […] A nemzetiségi kisebbségek között folytatott munka célja: a kisebbségek fokozottabb bevonása a szocializmus építésébe, az anyanyelven történő művelődés, népi kultúrájuk ápolása, általában kulturális ellátottságuk biztosítása, a nemzeti kisebbségiek közötti kölcsönös bizalom megteremtése és barátságuk erősítése.”

 

Bár a dokumentumot nem hozták nyilvánosságra, létrejöttének puszta ténye bizonyítja, hogy az állampárt vezetését ekkor komolyan foglalkoztatta az addig elhanyagolt, jó esetben is pusztán közoktatási kérdésként felfogott nemzeti kisebbségi probléma. Ezt jelezték a gyakorlati lépések is. Német gimnázium nyílt Baján, Pécsett pedig megindult a német tanítóképzés. 1956 szeptemberében a Kreml új külpolitikai irányvonalának megfelelően megkezdődött a magyar-jugoszláv közeledés. A 29/1956. M. T. sz. minisztertanácsi rendelet a volt internáltakat igazi bürokratikus cinizmussal a „volt déli határsáv létesítése folytán a lakóhelyükről eltávozni kényszerült személyekként” aposztrofálta. A rendelet 5000 forintnyi kártérítést és visszatelepülési lehetőséget biztosított az egykori internáltaknak, ám a gyakorlatban ezeket nem igen lehetett érvényesíteni.

 

Forradalom

Az 1956-os forradalom és szabadságharc során a nemzeti kisebbségek más és más stratégiát követtek. Ezek az állásfoglalások és magatartások egyenesen következtek az adott közösség múltjából és pillanatnyi helyzetéből.

 

A délszláv közösség aktív volt. Október 26-án Lászity Szvetozár görögkeleti pópa „Mit kíván a magyarországi délszláv nemzetiség” címmel nyilatkozatot bocsátott ki. A Jugoszláviát anyaországának tekintő szerző független és alulról építkező nemzeti kisebbségi szervezetet létrejöttét sürgette. A dokumentum szükségesnek tartotta a nemzetiségi oktatás kötelezővé tételét – akár a szülők akarata ellenére is. Később ismeretlen szerzők tollából ugyanilyen címmel született egy másik nyilatkozat is. Ez is demokratikus reformokat sürgetett a délszláv szövetségen belül, nemzetiségi képviseletet az állami szervekben, az internáltak teljes rehabilitációját, valamint iskolareformot.

 

A németek a kollektív visszahúzódást választották, és várakozó álláspontra helyezkedtek. Valószínűleg még túl közeliek voltak a második világháború utáni kollektív felelősségre vonás, a kitelepítés és jogfosztás emlékei.

 

A szlovák közösség egy számára igen fontos kérdésben lépett fel határozottan. Számos település egymástól függetlenül ugyanaz a követelést fogalmazta meg: töröljék el a szlovák nyelvű oktatást. Ennek két oka lehetett: egyrészt a csehszlovák-magyar lakosságcsere során valószínűleg Csehszlovákiába távozott a magyarországi szlovákság azon része, amely nemzeti identitásának megőrzését elsődleges fontosságúnak tartotta. Másrészt a nemzetiségi oktatás alacsonyabb színvonalú volt, mint a magyar, és a szülők minden bizonnyal a nagy változást olyan helyzet kialakítására próbálták felhasználni, amelyben gyermekeik csak a magasabb színvonalat nyújtó magyar iskolákba járhattak.

 

A román közösség 1956-os tevékenységének egyetlen dokumentuma az egy számot megért, egyetlen oldal terjedelmű kiadvány, a Gazeta Romîna (Román Újság), amely december 9-én jelent meg Gyulán. Szerzői ismeretlenek. Az újságban meghirdetett program fő követelései a következőek voltak: a helyi kérdések előtérbe állítása, az addig háttérbe szorított román rétegek (papok, értelmiségiek) szerephez juttatása, a „tiszta” (hungarizmusokat és a hazai románság számára érthetetlen irodalmi romanizmusokat elkerülő) román nyelv használata.

 

Az ún. „ötvenes évek” kisebbségi politikája éppúgy erőltetett, nem a valós problémákra koncentráló és terrorisztikus volt, mint a kor belpolitikájának minden aspektusa. A csak néhány pozitív lépést megtevő nemzetiségi politika olyan helyzetet teremtett, hogy az azt követő Kádár-korszakban könnyedén érvényesülhettek az újfajta asszimilációs tendenciák.

 

FORRÁSOK

Föglein Gizella: A magyarországi nemzeti kisebbségek helyzetének jogi szabályozása 1945-1993. Regio, 1997/1.

Föglein Gizella: Látszatjogok deklarálása. Magyar Nemzet, 1990. márc. 26.

Föglein Gizella: A nemzetiségi oktatás jogi szabályozása Magyarországon 1945-1956. Levéltári Szemle, 1990/4.

Izsák Lajos (szerk.): A Magyar Dolgozók Pártjának határozatai 1948-1956. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998.

Juhász József: Egy lépésre a háborútól. Magyar Nemzet, 1989. jún. 3.

Saád József: Határsávból a Hortobágyra. Magyar Nemzet, 1989. okt. 14.

Szesztay Ádám: Nemzetiségi törekvések az 1956-os forradalomban. Regio, 1994/2.

Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai, Budapest, 1998.

 

 

Фильчаков Александр Васильевич