Digitális Konfliktus Adatbázis

Nemzeti emlékezet, nemzeti tragédiák, nemzeti felejtés

---

Az idő az ember műve. Minden más lény időtlenségben él. Az állat a mindenkori itt-ben és a most foglya, nincs élete, melyre a születés és a halál tudata teszi a pecsétet. Az időt a nyelv teremti meg. A lét ige, mely a „volt”, a „van” és a „lesz” egymásba ki-és belépő (eksztatikus) állapotait teszi hozzáférhetővé annak, aki érti a szót.

 

Többféle idő van. A vulgáris idő a képregények ideje. Ez az idő könyörtelen, rohan, vissza nem tér, antikvárius történészek, slágerszerzők, s velük valamennyiünk örömére és bánatára.

 

Az idő, melyről most szó van, a sors ideje, melynek időiségében nem egy már előzőleg létező tűnik fel, amely csak kilép valahonnan, hogy öncélúan tetszelegjen vagy szorongasson, hanem egységet mutat azzal ami volt, ami van és ami lesz. A sors idő jelene egyszerre származik a múltból és a jövőből.

 

Az idő, melyről Nietzsche és Heidegger nyomán beszélek, a „volt” foglya. Ami van, az volt, s újra meg újra lesz. A visszatért idő lázadás a vulgáris idő által programozott felejtés ellen, mely az önhitt felejtőt elzárja önmagától, legsajátabb múltjától, s ezáltal attól is, amire egyébként vágyna, saját jövőjétől is.

 

Emlékezés csak a vulgáris idő megtagadása, a visszatérés felidézése révén lehetséges.

 

Az ember a nyelv révén válik az idő részesévé, kilépve önnön életének szűkre szabott idejéből és teréből, kapcsolatba kerülve azokkal, akik nincsenek jelen fizikai valójukban „itt és most”, de analóg és digitális jelek útján bármikor megidézhetők, felidézhetők, hívhatók és elküldhetők.

 

A történelmi idő látszólag halott, változtathatatlan, visszafordíthatatlan tömb, melynek megbontása, rejtett üregeinek megnyítása a történészek feladata. A történelem azonban nem szakad meg a jelennel. Az egyéni életen túlnyúló emlékezetben semmi sincs, ami ne lenne változtatható, alakítható, újra szőhető. A történelem egyszerre emlékezés és felejtés. Minden nemzedék újra írja és újra éli a múltat, meghallgatva a múlt jelennek szóló üzenetét, mely újra meg újra fogalmazódik a mindenkori jelen

érzelmi és kognitív szükségletei szerint.

 

A történelem a kollektív identitás tudománya. A múlt megismerése és megismertetése minden közösség számára kulcsfontosságú, mely tudatni akarja, hogy tagjai kik, s mit akarnak. Sokféle történelem van, még egy közösségen belül is. A modern élet a választó akaratok dirib-darabjaira töri a közösségek hajdanvolt lényegi akaratát, mely a múltat éppen úgy hatalmában tartotta, mint a jövőt.

 

A modern társadalomban mindenki választhat történelmet magának, mindenkinek joga van a sajátnak tekintett múlt elbeszélésére. A történetek és történelmek versenyben vannak, s amelyik győz, sosem lehet biztos győzelmében, mert mindig akad kihívó. Az internet nyilvánossága ellehetetleníti a történelem elbeszélésére felkent monopol közlőket, akik kevesen voltak, de sokakhoz szóltak. Az új nyilvánosságban sokak szólnak kevesekhez. A kérdés, hogy van-e, lesz-e erő a történészekben az integrációra, mely a dirib-darabra szakadt múltat összerakja, egésszé teremti.

 

Az integráció természetes kerete a nemzeti kategória, mely nem több, mint egy szó. Főnév és melléknév. Főnévként a nemzeti azonosítás és a nemzeti azonosulás nyelvi eszköze, melléknévként a létezés nemzeti minőségének jelzője.

 

A nemzetet és a nemzetit jelentő főnév és a melléknév együttesen hozza létre a drámai teret, melyben a múlt történései zajlottak és zajlanak ma is.

A „nemzet” metafizikai tere a „haza”, ideje a „történelem”. A kettő egymástól elválaszthatatlan, hiszen ami történt, annak mindig volt helye, s volt ideje. A kérdés csak az, hogy mi , s miért történt?

 

A nemzeti történelem folyamatosan újra meg újra irott narratívák versenye, melyek látszólag ugyanarról és ugyanazokról szólnak, de összehasonlítva azokat, elképesztőek a különbségek közöttük. A narratívák a társadalmilag létrehozott valóság megismerésében nélkülözhetetlen megismerési sémák szerint jelenítik meg a múlt eseményeit, melyek ezáltal válnak érthetővé a jelenben élők számára. A a történelem akkor válik a jelen részévé, ha a történész a sikerek és a kudarcok nyelvén szól a közönséghez, mely tudni akarja, hogy mikor, ki mit tett vagy nem tett azért, vagy annak ellenében, amit bekövetkezett.

 

A befogadó hősökre és árulókra kiváncsi, akik láttán eloszlik a kétely és a homály, felszáll a köd és a füst, a káosz őrjítő bizonytalanságát rend és biztonság váltja fel. A nemzeti emlékezet funkcionális és szelektív, csakúgy mint az egyéni emlékezet. Ami kellemetlen, nincs összhangban a lélek által áhított békével, az elmondatlan marad.

A történésznek választania kell, terapeuta lesz, aki szembesíti a közönséget a kellemetlen tényekkel, a lelki nyugalmat zavaró értelmezésekkel, vagy szolgáltató, aki termékeivel kielégíti a pozitiv identitás, a nemzeti büszkeség által támasztott, soha nem szűnő keresletet.

 

A mai magyar társadalom nemzeti emlékezetét két trauma tartja fogva. Az egyik trauma a trianoni békeszerződés, melynek megkötésére 93 évvel ezelőtt, 1920 június 4 én került sor. Az idő múlása ebben az esetben mintha fordítva történne. Amikor 2010-ben egy országos reprezentatív minta tagjainak azt a kérdést tettük föl, hogy egy listán jelöljék meg a magyar történelem három legnagyobb trsgédiáját, a válaszadók 66 %-a választotta a trianoni békeszerződést, mely ezáltal messze megelőzte a listán felkínált többi esemény választásának gyakoriságát. Két évvel később a válaszadók 68 %-a választotta a trianoni békszerződést (1. táblázat).

 

1. táblázat A három legnagyobb magyar történelmi tragédia választása 2010-ben és 2012-ben (választók %-a)

2010 2012

a trianon-i békeszerződés 66 68

az 1956-os forradalom és a megtorlások 46 48

zsidóüldözés, deportálás, holokauszt 36 38

a mohácsi csata 32 27

a nyilasok hatalomra kerülése 26 23

a 2.magyar hadsereg pusztulása a Don kanyarban 24 31

a világosi fegyverletétel és a megtorlások 23 25

malenkij robot, deportálások a Gulagra 1945-ben 18 13

Tanácsköztársaság 12 9

Muhi csata 7 6

 

2010-ben a válaszadók 18 %-a nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy hány magyar került határon túlra a trianon-i békeszerződés miatt. A becslésre vállalkozók körében abszolút többséget alkottak azok, akik túlbecsülték az új magyar államhatárokon kívül rekedt magyarok számát. A relatív többség (26 % ) több mint 5 millós számot említett. Alig valamivek voltak kevesebben, akik 4-5 millió közé tették ezt a számot (21 %). A reális becslők aránya 17 % volt (3 millió), s az alulbecslők 18 %-ot tettek ki, pontosan ugyanannyi, amennyi a „nem tudom” választ adók aránya volt. A kérdőívben volt egy állítás, mely a következőképpen hangzott. „Trianon igazságtalanságát csak az elcsatolt területek visszacsatolásával lehet jóvá tenni.”. A megkérdezettek feladata az volt, hogy egy ötfokú skálán fejezzék ki egyet nem értésüket vagy egyetértéséüket az állítással kapcsolatosan. A feladatra a megkérdezettek 86 %-a vállalkozott. Az állítással egyet értett a megkérdezettek 36 %-a, nem értett egyet 27 %. Megkerülte a választ (3-ast adván) 22 %.

 

2012-ben a trianon-i békszerződés okán a magyar határokon kívülre került magyarok létszémának pontos becslői 21 %-os arányt étek el. A határokon túlra került magyarok létszámát 4 és 5 millió közé helyezők aránya 18 %, az 5 millió feletti becslést adók aránya 21 % volt. A válaszadók 16 %-a alulbecselőnek bizonyult. A kérdésre „nem tudom” választ adott 18 %.

 

Arra az álításra, miszerint a mai Magyarországot jelképezi a Nagy-Magyarország térkép, 2010-ben és 2013-ben egyaránt az egyetértés irányába mutató osztályzatokat adtak a válaszadók (2010-ben 3.7, 2013-ban 3.7)

 

2. táblázat „ Ön szerint mire kellene törekedni a nemzeti megmaradás érdekében?” (egyetértők %-a)

2013

Nagy Magyarország határainak visszaállítása 29

Magyarország területeinek bővítése azokkal a

határon túli területekkel, ahol jelenleg

magyarok élnek 35

A magyarok összefogása az EU-n belül határok

módosítása nélkül 72

Mindenki, aki magyarnak vallja magát a világon,

kapjon magyar állampolgárságot

 

A mai magyar társadalomban közváleménykutási eszközökkel megragadható törtéénelmi tudatban a fentiek szerint Trianon traumája elevenen él.

 

Az 1920-ban kényszerűen megkötött békeszereződés az akkori magyar társadalmat felkészületlenül és meglepetésszerűen érte. Mintha Ady sosem kérdezte volna meg, hogy mi lesz, ha Erdélyt elveszik? (1912). A trauma gyökerét Bibó István ragadta meg, kidolgozva és leírva a magyar politikai jellem deformálódását, mely hiszterikus lelkiállapotot tartósít. Mint Bibó írja, a hiszterikus lelkiállapotban „nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndukmentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltünő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban csüggedten tudja magára alkalmazni a ’kis nemzet’ megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztizsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak inagatag és elégtelen voltára rámutatni, még kevésbé engedik be nem teljesült vágyaiktól megfosztani magukat.” (Bibó, 1986.II. 224.o).

 

A hiszterikus lelkiállapot mindenkire átterjed, aki része a közösségnek. A hisztérikus lekiállapot ablakából nézve a valószínű lehetetlennek, a lehetetlen pedig valószínűnek tűnik. Schievelbusch (2003) írja le a közösségeket érő nagy vereségek folyamatmodelljét. Eszerint ha bekövtkezik a korábban lehetetlennek tűnt vereség, a közösséget sokkhatás éri, mely a történteket elmagyarázhatatlanná teszi. A következő szakasz a magyarázat keresése, melynek során a közösség azokat az okokat keresi, amelyek felmentik a közösségi ágenseket a felelősség alól, s a vereség okait külső, idegen, a közösségbe befurakodott „idegenszívű” ágensek szándékaiban és tetteiben keresik.

A németek első világháborús vereségének magyarázatára igy született meg a „hátbaszúrás elmélet” (Dolchstosslegende), mely szerint a háborút a német hadsereg megnyerte volna, ha a forradalmi német kormány nem írja alá 1918. november 11-én a fegyverszünetet. Utóbb az aláírók „novemberi bűnözők” (Novemberverbrecher) néven lettek főszereplői az első világháború a német radikális jobboldali narratívájának. A magyar esetben teljesen hasonló megoldás született. A vereség sokkjának elmúltával a magyar politikai közvélemény trianon-i békéért az 1918-as polgári forradalom, és az 1919-es szocialista forradalom vezetőit hibáztatta, mindenekelőtt az arisztokrata Károlyi Mihályt. Károlyi azonban mint főalak kevés volt a magyarázathoz, kellettek hozzá a mellékalakok, akiket gondos kezek az 1918-as polgári forradalom, és az 1919-es szocialista forradalom vezérkaraiban zsidóként listáztak.

 

A magát kereszténynek és nemzetinek nevező „csonka-magyarországi” ellenforradalmi rendszer kezdettől fogva antiszemita alapokon legitimálta saját létét, a zsidókat hibáztatva Nagy-Magyarország elvesztéséért. Klebelsberg Kunó nem kertelt, amikor 1924-ben drámaian kifakadva arra kérte a zsidókat, hogy „adják vissza nekünk a régi Nagy-Magyaroszágot” s cserébe azt igérte, hogy „ akkor majd hatályon kívül fogjuk helyezni a numerus clausust.” (Idézi Kovács M. Mária, 2012. 50.o.)

Trianon traumája látszólag enyhült, amikor 1938 és 1941 között Csonka-Magyarország több lépésben visszanyerte az Osztrák-Magyar Monarchia részeként létezett Nagy-Magyarország magyarlakta területeit. Az öröm azonban nem tartott sokáig, hiszen Magyarország elveszítette a második világháborút, s az 1947 február 10-én aláírt párizsi békszerződés lényegében visszaállította az 1920-ban rögzített határokat.

 

A magyar közvélemény azonban, mint láttuk, mind a mai napig képtelen megbékélni az ország 1920-ban megállapított és 1947-ben megerősített határaival. Miként az eleven test elveszített végtagjai fájnak, az elveszített területek is képesek fantom-fájdalmakat kiváltani a magukat a magyar nemzettel azonosságot érző emberek soraiban. Ezek a fájdalmak nem indokolatlanok, hiszen a békeszerződések területi rendelkezései következtében nem egyszerűen területek kerültek el az országtól, hanem a területekkel együtt elkerült a nemzeti múlt és a nemzeti kultúra egy jelentős része is. A magyarok nem tehetik úgy, mintha történelmük 1920 után kezdődött volna. A Monarchia más utódállamainak történészei megkisérelhetik a győztesek igényeinek megfelelő narratívák megfogalmazását, mely újra formálja a múltat, s megteremti a győztesek nemzeti történelmeit, de a magyarok soha sem lesznek képesek úgy tenni, mintha Rákóczi nem lenne eltemetve a kassai dómban, Mátyás szülóháza nem lenne Kolozsvárott, Világos sikján nem történt volna meg a fegyverletétel, melynek folytatása lett a 13 honvédtábornok kivégzése. Mikes Kelemen ugyan a törökországi Rodostóban halt meg, de az erdélyi Zágonban született, mely nem lehetett Romániában, mert Románia akkor még nem volt. Trianon a magyar nemzeti identitás sebe, melynek gyógyítására nincs recept.

 

Nem gyógyítja ezt a sebet a Magyar Országgyűlés által 2010-ben megalkotott június 4-i emléknap törvény, mely veretesnek szánt szövege szerint, Istennek rója fel a történteket, azt állítván, hogy Ő a történelem ura. A törvény végrehajtási utasítása az egykori Mackó Úr utazásaihoz igazítva, kötelezővé teszi a Csonka-Magyarországi iskolások számára a Nagy-Magyarországi utakat, melyek eredménye aligha lesz a nemzeti összetartozás érzésének erősítése, inkább a nemzeti truma átörökítése a következő nemzedékekre (Gerő, 2013).

 

A másik trauma a holokauszt, mely a zsidók és a trianon-i béke között láttatott illuzurikus korreláció okán mélyen összefügg Trianon traumájával. Nagy-Magyarország számára a zsidók életfontosságúak voltak, mivel az ő asszimilációjuk révén jött létre az országon belül a magyar többség. A zsidók a vezető magyar politikusok szemében barátok voltak. Csonka-Magyarország esetében ez a szempont már nem merült fel. A trianoni békszerződés eláírásának évében, 1920-ban aláírt numerus clausus törvény megalkotásával felbomlott a soha le nem írt asszimilációs szerződés. Az új helyzetben, mint az a politikában gyakran megtörténik, a barátból ellenség lett.

Teleki Pál miniszterelnök 1928 március 28-án a Felsőházban tartott beszédében „faji harcról” beszélt. Mint mondotta, „az utolsó évtizedekben Oroszországból, Romániából, Galiciából a bevándorlás sokszorosára nőtt. Az asszimilálatlan, nemzetietlen, sőt nemzetellenes zsidóság túlyúlyba került először számszerüleg, majd egyes foglalkozásokban is, mint sajtó, irodalom. Simulékonyan militáns cosmopolitismusa aláásta az intellektuelek gondolkodásmódját és kikezdte az állam pilléreit.” (idézi Molnár, 2011. 87.o).

 

Az 1920-ban megkezdett antiszemita politika útja egyenesen vezetett 1944-hez, a „végső megoldáshoz”, melynek során a deportálások, az eseti csoportos gyllkosságok és a munkaszolgálat kegyetlenkedései révén 600 000 zsidónak minősített magyar állampolgár halt erőszakos halált.

 

Mire a „végső megoldás” –ra került sor, addigra Csonka-Magyarország területe jelentősen megnagyobbodott. A Mussolini és Hitler támogatását igénybe vevő revíziós politika sikerre vezetett, aminek eredményeképpen 1938 és 1941 között Nagy-Magyarország magyarlakta területei a Magyar Királyság részeivé váltak. A visszacsatolások szkaszosan mentek végbe. Minden egyes visszacsatolást óriási tömegproganda kísért, mely az amúgy is meglévő kollektív eufóriát tovább fokozta. Az egykori filmhíradók képein ma is látható, hogy a Kassára, Nagyváradra, Kolozsvárra fehér lován bevonuló Korményzót hatalmas, lelkes tömeg fogadja.

 

A Kormányzóval azonban nemcsak a magyar hadsereg és a magyar közigazgatás vonult be a visszaszerzett területekre. Megjelentek és alkalmazásra kerültek a zsidótörvények is, melyek jelentős számú lakosságot érintettek. A faji harc, melyről Teleki Pál annak idején beszélt, a zsidótörvények által sujtott emberekellen is elindult, jóllehet ők a kisebbségi sorsban is hűek maradtak a magyarsághoz, s azt hitték, a magyar politika még mindig barátként tekint rájuk.

 

Mindennek 1944-ben lett jelentősége, amikor Adolf Eichmann és Endre László hozzá fogtak a „végső megoldás” kivitelezéséhez. A trianon-i traumától sikeresen megszabadult ország zsidónak minősített lakossága elhagyni kényszerült szülőhelyét, s pár hét leforgása alatt 430 000 ember az auschwitzi megsemmisítő táborba került. A maradt lakosság azonban nem sokáig örülhetett a revíziós politika sikerének, mert 1945-ben véget ért a háború, s Magyarországnak le kellett mondania a területekről, melyek visszaszerzése annak idekén akkora örömet okozott számára.

 

A trianon-i trauma megkettőzödött, s rávetült az új trauma, a holokauszt. Nem lehetett ugyanis megkerülni a tényt, hogy jogfosztottak, kisemmizettek, kitaszítottak nagy része éppen azokról a területeken élt, amelyek visszaszerzésére nagy örömrivalgások közepette sor került. Ami annak idején a magyarok örömforrása volt, az egyidejűleő a zsidók felülmúlhatatlan szomorúságának lett kiindulópontja. A két trauma egymással ütköző érzelmek terében találkozott egymással.

 

1945 után, a szovjet megszállás árnyékában, a hamar berendezkedő kommunista terror légkörében nem kerülhetett sor a két, egymást erősítő trauma kibeszélésére. Az 1945 és 1948 között tartó rövid demokratikus időszakban mindössze Bibó István próbált egyenesen és őszintén szembenézni azzal, ami 1920 és 1944 között a zsidókkal történt. Mindszenty bíboros, aki 1945 után a kommunistkkal szembeni szellemi és politikai ellenállás vezetője volt, az 1944-ben történtek után 4 évvel később a következő, teljes érzéketlenségről tanúskodó nyilatkozatot tette: „„A keresztény magyar írók és művészek már az első zsidó törvényjavaslat ellen 1938 márciusában- nagyon helyesen – erőteljesen felléptek. Kár, hogy ugyanazok ugyanúgy 1948 június 16 előtt az őket felnevelő keresztény iskolák elvétele ellen Moszkvában és Budapesten ország-világ közvéleménye előtt nem léptek fel. Ez annál inkább várható volt, mivel az aláíró urak egyike magánkörben meggyőződésből helytelenítette az államosítást. Azóta is újabb sérelmek érték az Egyház legáldozatosabb szolgáit, a szerzeteseket és az apácákat, amire elsősorban hivatottak, hittant sem taníthatnak, és ezt csak két hónapos fizetés nélküli hitoktatás után adták tudomásukra. Méltatlan sajtótámadások kísérik őket. Úgy izgatnak ellenük, mint amikor annak idején a zsidók ellen a nyilas sajtó” (Szakolczai-Szabó, 339.o).

 

A holokauszt traumája ma is él a magyar társadalomban. A közvéleménykutatási eszközökkel időről-időre végzett felmérések eredményei azt mutatják, hogy amint távolodunk az időben 1944-től, úgy nő a holokauszt és a magar ágensek között látott távolság, s az önfelmentés részeként erősödik fel a zsidók hibáztatása. A 3. és a 4. táblázatban mutatjuk be a 2010-ben és a 2013-ban végzett empirikus szociológiai vizsgálat adatait, amelyek a magyar ágenseknek tulajdonított felelősség lebecsülését, s az idegen ágenseknek tulajdonított felelősség túlbecsülését mutatják.

 

3. táblázat. A magyarországi holokausztért viselt felelősség megítélése 2010-ben(a „felelősség terheli” választ adók százalékos aránya)

 

 

4. táblázat. A magyarországi holokausztért viselt felelősség megítélése 2013-ben(a „felelősség terheli” választ adók százalékos aránya)

 

A Trianon-trauma és a Holokauszt-trauma egymásba fordulása mind az elkövetők, mind az áldozatok utódai szempontjából feloldhatatlan komplexusok forrása. Az elkövetői szerep vállalása lélektanilag óhatatlanul nehéz, még akkor is, ha az elkövetők generációja már nem él. Az egykor elkövetett bűn okozta kognitív disszonancia oldására szolgál az áldozatok hibáztatása, az önsajnálat, a múlt letagadása, a kényszerfelejtés és az ál-és pótcselekvések sora, mellyel a később generációk azt színlelhetik, hogy elégtételt szolgáltattak az áldozatoknak, visszaállították a kizökkent idő normális menetét. Az áldozatok számára mindez óhatatlanul kevés, s egyáltalán nem megnyugtató. A trauma tudatosulását meggátolja a hallgatás, az traumatizátáló élmény emlékének elfojtása. A családban lappangó titok felszínre kerülése a következő nemzedék tagjai számára kínos, fenyegető, értelmezésre szoruló élmény (Erős, Kovács, Lévai, 1985, Bárdos, Kardos, 2001).

 

A két trauma egymásba fordulása lehetetlenné teszi a párbeszédet, zsákutcába tereli a vitát. Már maguk a szavak is mérgezettek, melyek révén egyáltalán el lehetne kezdeni a beszédet. Kommunikációs csapda keletkezik, melyből egyik fél sem kerülhet ki jól. A megoldást az hozná, ha a múlt mindenki előtt megnyílna a maga sokféleségében és teljességében. A bűntudat nem múlik el a bűn elhallgatásával. A bűntudat akkor hal meg, ha a bűn emléke él. Van erre példa. Ezt az utat járta végig Németország, s ezen az úton indult el Észak-Irország, Spanyolország, Dél-Afrika, Argentína.

 

Jegyzet

A 2013-ben született empírikus adatok az „ELTE TÁMOP-4.1.2.A/1-11/1-2011-0056” Társadalominformatikai pályázat keretében végzett társadalmi konfliktus-kutatás részeként végzett szociológiai kutatásból származnak

( konfliktuskutató.hu).

 

Irodalom

Ady Endre 1912. S ha Erdélyt elveszik? In Jóslások Magyarországról. Budapest: Athenaeum. 1936. (szerk. Féja Géza). 305-308).

Bárdos Katalin, Kardos Péter 2001. Diszkrimináció és üldöztetés. KUT konferencia. Budpest: Animula

Bibó István 1986. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In Bibó I. Válogatott tanulmányok. Budapest: Magvető. II.köt.

Csepeli, György, Murányi István. Prazsák Gergő. 2011. Új tekintélyelvűség Magyarországon. Társadalmi csoportok hierarchiájának látásviszonyai. Budapest:Apeiron

Erős Ferenc, Kovács András, Lévai Katalin, 1985. Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok? Medvetánc. 2-3.

Gerő András 2013. Nemzeti történelemkönyv. Budapest: Habsburg Történeti Intézet

Heidegger, Martin 1989. Lét és idő. Budapest: Gondolat (fordította Vajda M., Angyalosi G., Bacsó B., Kardos A., Orosz I.)

Kovács M. Mária. 2012. Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920-1945. Budapest: Napvilág

Molnár Judit. (szerk.) 2011. Számokba zárt sorsok. Budapest: Holokauszt Emlékközpont. 87.o

Schievelbusch, Wolfgang. 2003. The Culture of Defeat ( trans. By) Jefferson Chase. Granta.

Szakolczai, György., Szabó Róbert. 2011, Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Budapest: Gondola.

Zeidler Miklós. 2009. A revíziós gondolat. Bratislava. Kalligram. 2. Bővitett kiadás.

Фильчаков прокурор отзывы