Kópháza, 1944 november – 1945 március


600 zsidó halála
Mártíremlékmű

Az első zsidó kényszermunkások 1944. november 20-án érkeztek Kópházára. Többségük Budapestről elhurcolt és gyalogmenetekben a nyugati határszélre hajtott nő volt. A végkimerültség határán álló embereket azonnal munkára fogták: gyenge ellátás mellett, gyakran térdig érő jeges vízben kellett egész nap sáncot ásniuk. A legyengült, eltetvesedett, beteg zsidók egy idő után már képtelenek voltak az őreik által elvárt teljesítményre. Ezért decemberben a németek több mint ezer, még életben lévő nőt Lichtenwörthbe deportáltak. Hamarosan körülbelül ugyanennyi zsidó férfit hoztak Kópházára. 1945 januárjában a kényszermunkások száma elérte az 1800 főt. Harkához hasonlóan itt is pajtákban, ólakban szállásolták el őket, amelyek néha nyitottak voltak. „Egy deszkapajtában helyeztek el, aminek nem volt oldala. Borzalmas hidegek voltak itt és nagyon sokat fáztunk. Ez volt az első tél, hogy egy percre sem voltam fedett helyiségben, meleg szobában. […] A ruhánk hónapokon át nem jött le rólunk.” – idézte fel a harkai hónapokat Riesz István. A foglyok őrizetét az SA, az Organisation Todt, a német náci párt ún. „politikai megbízottai”, magyar nyilasok és a helyi (főleg német és horvát) lakosságból verbuvált „zsidóőrség” látta el.

Kópházán, ahogy a nyugati határszél más táboraiban is, a zsidók tömegesen pusztultak. A kivégzések mindennaposak voltak. A túlélők visszaemlékezései szerint főleg azok retteghettek, akik jó minőségű lábbelivel vagy ruhával rendelkeztek. „Egyik 15 éves kapuvári nyilas gyerekeknek megtetszett egy bakancs, amelyet Sternberg pesti hangszergyáros öccse viselt, erre a hátába lőtt, jajgatott a szerencsétlen, erre fejbe lőtte, lehúzta róla a bakancsot azzal, hogy ’lőttem egy bakancsot’ ”  - emlékezett Rein Lajos. Az éhező munkaszolgálatosok gyakran loptak két-három szem krumplit. Őket megbotozták, majd a rettegett „jégpincébe”, egy mély, talajvízzel félig elöntött üregbe lökték. Innen nagyon kevesen kerültek ki élve. A munkaszolgálatosokat a tífusz is megtizedelte. „A szó legszorosabb értelmében megettek minket a tetvek. Egy Farkas nevű bajtársam megőrült a sok tetűtől, kényszerképzetei voltak, éjszaka a tetűket mint századot irányította. Sajnos elpusztult, a tetvek ölték meg szegényt.”

A Kópházán uralkodó körülmények még a Sopronban ülésező nyilas parlamentben is szóba kerültek. Maróthy Károly képviselő még finoman fogalmazott, amikor felhívta a figyelmet, hogy a zsidók elhelyezése „kívánnivalót hagy maga után”. Tasnádi Nagy András házelnök már nyersebben írta le a helyzetet: „Tömegesen pusztít közöttük a vérhasjárvány, s ezek a betegek azon az úton mennek, amelyen a magyar lakosság jár […] A haldoklókat a németek meszes gödörbe rakják, ahol néha két-három napon keresztül agonizálnak.” A nyilas képviselőket természetesen nem a zsidók sorsa aggasztotta: „nem szabad engedni, hogy a magyar lakosság lássa a tömeges elhalálozást”.  A helyiek azonban nagyon is tisztában voltak a helyzettel, mivel a zsidókat az ő pajtáikban szállásolták el és sokan a munkaszolgálatosok őrzésében is részt vettek.  Kohn Endre szerint „a lakosság nagyon csúnyán és kegyetlenül viselkedett velünk szemben. Mi a 318- as számú házban voltunk beszállásolva. Ha csak félre léptünk házigazdánk már hívta a nyilasokat. Ha valakin egy jobb bakancs vagy ruha volt, 16-18 éves falubeli nyilas kölykök félrehúzták és agyonverték, a ruhákon pedig testvériesen megosztoztak.”

A falut az SS 1945. március 28-29-én ürítette ki. Az életben maradt zsidókat Mauthausenbe hajtották. Kópházán összesen 620 kényszermunkás halt meg.

 

Források: Magyar Zsidó Levéltár, DEGOB-jegyzőkönyvek: 357, 398, 434, 501, 1334, 1476, 1618, 2033, 2240, 2473, 2490, 2503, 2543, 2610, 2662, 2681, 2694, 3110, 3161; Szita 1989, 152-156. o.

Hasonló eseteket itt találsz

A témáról és forrásairól bővebben itt olvashatsz

Típus

antiszemita