Digitális Konfliktus Adatbázis

1944 tele és 1945 tavasza között mintegy 1100 magyar zsidó végzett kényszermunkát Siegendorfban. Körülbelül egyharmaduk a határszélre vezényelt munkaszolgálatosok közül került ki, a többieket Budapestről hurcolták el a nyilas hatalomátvétel után. A község környékén nem csak magyar zsidók, hanem „keleti munkások” és francia és szovjet hadifoglyok is robotoltak.

A rabokat a helyi cukorgyár különféle helyiségeiben szállásolták el. Ahogy a Délkeleti Fal más szakaszain, a körülmények Siegendorfban is igen rosszak voltak: gyenge élelmezés, rengeteg és nehéz munka, farkasordító hideg, betegségek.  „Enni alig kaptunk. Gyógyszer nem volt semmi. Kiütött a flekk, és tömegével hullottak az emberek. Sokan haltak meg végelgyengülésben is.” – emlékezett Schwarz Sándor, soproni túlélő. Hasonló tapasztalatai voltak Szénási Tibor, fővárosi szabósegédnek („A munkánál nagyon sokat szenvedtünk a hidegtől, soknak lába vagy keze megfagyott.”) és Politzer Miksa kereskedőnek is („Naponta 9-10 órát dolgoztunk a legnagyobb hidegben, a legtöbb ember teljesen lerongyolódva, rettenetes kínokat álltunk ki a hidegtől”). Egyetlen jelentős különbség volt Siegendorf és a térség táborainak nagy része között: a foglyokat őrző SA- és Volkssturm-legénység általában emberségesebben viselkedett a zsidókkal itt, mint máshol. A túlélők visszaemlékezései szerint a bánásmód „nagyon tisztességes” (Eisen Ede), „aránylag jó” (Schwarz Sándor) és „tűrhető” (Szénási Tibor) volt. A budapesti Wallerstein László még messzebb ment az őrség dicséretében: „Az SA vezetők emberségesen bántak velünk. Verés nem volt. Még kórházat is nyitottak a fertőző betegek részére. Az ellátásunk tűrhető volt, sokszor még 15-20 dkg húst is kaptunk.” A férfi azt is hozzátette, hogy a helyi lakosság – szintén éles ellentétben sok más térségbeli falu népével – mindent elkövetett, hogy könnyítsen a rabszolgamunkások sorsán. Az alapvetően pozitív összképet csak árnyalja, de nem módosítja egy budapesti nyomdász tanúvallomása, amely szerint a Siegendorfba érkezés után az Organisation Todt emberei elvették a munkaszolgálatosok még megmaradt értékeit.

Hiába tapasztaltak azonban a foglyok viszonylag emberséges bánásmódot, ha az általános körülmények miatt 1945 tavaszára a zsidók mintegy kétharmada már rettenetesen legyengült és/vagy megbetegedett. Egy túlélő szerint körülbelül 400-an haltak bele a megpróbáltatásokba, a háború után azonban „mindössze” néhány tucat holttestet exhumáltak a falu temetőiből. A tábort március 27-28-án ürítették ki, ekkor 3-400 menetképes foglyot indítottak Mauthausen felé. A többieket a Vörös Hadsereg szabadította fel.

Források: Magyar Zsidó Levéltár, DEGOB-jegyzőkönyvek: 422, 767, 788, 2095, 2177, 2000, 2084; Szita 1989, 158-162. o.; Lappin-Eppel 2010, 270-272. o.

Hasonló eseteket itt találsz

A témáról és forrásairól bővebben itt olvashatsz