Háttér


Antiszemita atrocitások az 1848-1849-as forradalom és szabadságharc időszakában

A magyarországi zsidóság 1848 előtt lényegében jog nélküli állapotban volt. Az 1840. évi 29. törvénycikk engedélyezte a Magyarországon született (így honosnak számító), valamint a bevándorolt és itt tartózkodásra törvényes engedélyt nyert zsidók számára, hogy a bányavárosokat és a Határőrvidéket leszámítva bárhol letelepedjenek. Az engedély vonatkozott a korábban a zsidókat kizáró szabad királyi városokra is. Az 1840. évi 27. és 28. törvénycikkek megengedték számukra gyárak, kereskedelmi társaságok alapítását, mesterségek űzését. Ezek a jogszabályok kötelezővé tették a magyar nyelvű ügyvitelt, és lehetővé tették a birtokszerzést a városokban. 1846-ban egy uralkodói rendelet eltörölte a zsidóságot addig sújtó türelmi adót is. »

Etnikai polgárháború Erdélyben 1848-1849-ben

Az 1848-as forradalmat követően Erdélyben hamarosan valóságos etnikai polgárháború kezdődött magyarok és románok között, amely mindkét oldalon életek ezreit követelte. Az egykori fejedelemségben a társadalmi szerkezet részben lefedte az etnikai struktúrát. Az óriási paraszti tömegek nagy része román nemzetiségű volt, a nemesség többsége pedig magyar. Az erdélyi román nemzetiség 1848. május 15-17-i balázsfalvi gyűlésén elfogadott határozatát egyfajta anakronisztikus kettősség jellemezte. A dokumentum ugyanis a bécsi és pesti forradalmat követően született áprilisi törvényeknél jóval radikálisabb jobbágyfelszabadítást követelt, ugyanakkor kifejezte az igényt, hogy a románokat – a magyarok, székelyek és szászok mellett – ismerjék el negyedik nemzetnek. A gyűlés vezérszónoka, Simion Barnutiu is kifejtette, hogy nincs értelme a magyarokkal történő összefogásnak, mert a magyar szabadság asztalán "minden falat mérgezett".   »

Etnikai konfliktusok és a magyar-szerb háború 1848-1849-ben

Az 1848-as forradalom győzelmét követően az egyes nemzetiségek is elérkezettnek látták az időt, hogy változtassanak sorsukon. A szerb nemzeti mozgalomnak 1848 tavaszán még több központja volt. A budapesti szerbek képviselői petíciójukban kijelentették, hogy „elismerik a magyar nemzetiséget és a magyar nyelv diplomáciai méltóságát Magyarországon; de óhajtják, hogy az ő nemzetiségük is elismertessék, valamint nyelvük szabad használata összes ügyeikben és tanácskozásaikban törvényileg biztosíttassék.” Szintén kérték, hogy évenként nemzetgyűlést (kongresszust) tarthassanak, s onnan kívánságaikat egyenesen az uralkodóhoz terjeszthessék fel. A petíció egyes kitételei joggal aggasztották a magyar közvéleményt. Ezért a budapesti szerbek közleményben jelentették ki, hogy nem szándékuk elszakadni Magyarországtól, a nemzetgyűlés alatt pedig egyházi kongresszusukat értik.   »

Antiszemita pogromok, zsidóellenes zavargások: vidék 1881-1884

A politikai antiszemitizmus nulla órája 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök a jelenlévők „élénk helyeslése” mellett benyújtotta a képviselőháznak a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatot.[1] A parlament alsóháza vita nélkül, a felsőház 94 százalékos többséggel fogadta el a jogszabályt. A Pesti Izraelita Hitközség 1868. január 5-i, ünnepi körlevelében külön kiemelte annak jelentőségét, hogy a politikai elit egységesen az emancipáció mellé állt: „Örömünk annál belsőbb, lelkesedésünk annál nagyobb lehet, minthogy mindkét törvényhozó testület méltósággal, szívélyességgel, még eddig semmi más országban nem mutatkozott egyetértéssel fogadta el egyenjogúsítatásunk […] törvényét, minden sértő ellenszenv és előítélet kifejezése nélkül”.[2]   »

Zsidóellenes vérvádak, gyermekrablási, gyilkossági és kannibalizmusvádak: a vidéki Magyarország 1882-1948

A kereszténység történetét vizsgálva számtalan korai zsidóellenes mítoszra, sztereotípiára bukkanhatunk. A legismertebb ezek közül az a vád, amely a zsidókat Jézus kereszthalála miatt istengyilkosságért (deicidium) kárhoztatja. A középkorban visszatérő hiedelem volt, hogy a zsidók mérgezik a kutakat, ők felelősek a pestisjárványokért. A keresztesháborúk idején sokszor azzal gyanúsították őket, hogy az ellenségnek kémkednek. Az erőszak hatására megkeresztelt spanyol zsidókat (marránusok) az Inkvizíció előszeretettel üldözte boszorkánykodásért. IX. Gergely pápa már 1239-ben elrendelte, hogy az Ördög Bibliáját, a Talmud és a héber iratokat el kell égetni. A könyvnyomtatás feltalálása után, az 1550-es években az Inkvizíció legalább 20 ezer Talmudot gyűjtött össze és égetett el. Általános hiedelem volt, hogy furcsa, titokzatos vallási szertartásaik során a zsidók kifigurázzák és meggyalázzák a keresztények rítusait. Pápai dogma volt az ostyagyalázás. Számos rémtörténet keringett arról, hogy az ördögi szertartás alatt a szent ostya (Krisztus teste) hogyan menekült a gyalázattól. A legismertebb és legszívósabbnak bizonyuló rágalom azonban a vérvád volt. Eszerint a zsidóknak ártatlan keresztény csecsemők vagy szüzek vérére volt szükségük ahhoz, hogy a peszachra készülve pászkát készítsenek, illetve hogy Nagypénteken újrajátsszák a megfeszítést. Ennek érdekében a gyermek- és leányrablástól, sőt, a gyilkosságtól sem riadtak vissza.   »

Etnikai konfliktusok: Erdély 1918-1919

1918 őszén a háborús vereség és a forradalmak nyomán az Osztrák-Magyar Monarchia más vidékeihez hasonlóan Erdély számos településén is felbomlott a rend. A hazatérő katonák és a paraszti lakosság megtámadták a közigazgatási hivatalokat és a csendőrőrsöket, feldúlták a kastélyokat, boltokat és raktárakat fosztottak ki. Az atrocitásoknak számos halálos áldozata volt.[1] A hatóságok és a károsult birtokosok igyekeztek fenntartani a rendet, és a megtorló intézkedések is helyenként súlyos vérontással jártak.[2] A konfliktusokat kezdetben elsősorban az általános szociális elégedetlenség fűtötte, az etnikai oppozíciók szerepe másodlagos volt. A vegyes lakosságú vidékeken a megmozdulásokban magyar és román falusiak egyaránt részt vettek, és a román birtokosok uradalmait sem kímélték meg.[3] 1918. november 8-án Urmánczy Nándor különítménye Jósikafalván a kastélyt kifosztó románok közül 20-30 embert kivégeztetett. Itt is „osztályalapú” konfliktusról volt szó, és a történteket román-magyar vegyes bizottság vizsgálta ki és ítélte el. Ennek ellenére az esemény (eltúlzott áldozati létszámmal) a későbbiekben etnikai sérelemként jelent meg. »

A vörösterror vidéken

Kommunisták és zsidók Az őszirózsás forradalom 1919 márciusában az első magyarországi kommunista diktatúrába, a Tanácsköztársaságba torkollott. Már a polgári forradalom elitjében is jelentős szerepet játszottak zsidó származású politikusok, de a bolsevik rendszer vezérkarában egyenesen meghatározó (60 százalék körüli) többségben voltak.[1] A Tanácsköztársaság de facto vezetője, Kun Béla külügyi népbiztos éppúgy zsidónak született, mint például Böhm Vilmos hadügyi, Landler Jenő belügyi, Lukács György közoktatásügyi, Hamburger Jenő földművelésügyi, Rákosi Mátyás szociális termelési, Pogány József hadügyi népbiztosok. Zsidó volt a vörös terror három vezetője közül kettő (Korvin Ottó és Szamuely Tibor). A legvéresebb kezű különítményesek soraiban is voltak, így például Kohn Kerekes Árpád, aki Kalocsán egymaga nyolc embert akasztott fel, vagy Stern Mózes, aki Szamuely rettegett páncélvonatán járta az országot és több embert is meggyilkolt Szolnokon.[2] Ez sokak szemében igazolni látszott a kommunizmus és a zsidóság közé egyenlőségjelet tevő antiszemita állításokat. »

Fehérterror és lakossági pogromhullám vidéken 1919-1921

A kommunista diktatúra 1919 augusztusára a társadalom ellenállása és a környező országoktól elszenvedett katonai vereség hatására összeomlott. Ezután három hatalmi központ jött létre Magyarországon: a Budapesten megalakult kormány, a fél országot felprédáló majd a fővárost is megszálló román haderő, és a Szegeden megalakított magyar ellenforradalmi kabinet.[1] Ennek hadügyminisztere a Monarchia flottájának utolsó parancsnoka, Horthy Miklós volt. Magát a kormánytól fokozatosan függetlenítve, Nemzeti Hadseregének élén késő őszre Horthy a legfontosabb hatalmi tényező lett. Az állomány majdnem fele a Monarchia fegyveres erejének egykori tisztjeiből állt.[2] Belőlük alakultak meg a 100-150 fős úgynevezett tiszti századok. »

Fehérterror Budapesten 1919-1922

„Egy napsugaras, zengő hajnalon odaérkezünk a Város alá, és megfújjuk aranyöblű, érchangú harsonánk. […]  És álltok-e ugyan mielibénk majd, kik most csahos szájjal mocskoltok be mindet: hitet, hazát, vallást? Keresztény magyarok […] új hadak nyergelnek turáni síkokon, kard van a kezükben, meg fehér lobogó!” – ezekkel a szavakkal nyitotta 1918. május 5-i számát az Élet című jobboldali lap.[1] A háborús nehézségektől, politikai és etnikai feszültségektől terhes, a „zsidókérdés” folyamatos sulykolásától hiszterizált közbeszédben egyre sokasodtak a leszámolást, „igazságtételt” követelő hangok.[2] Polgári forradalomnak, kommunista diktatúrának még nyoma sem volt, de sokan már „turáni síkokon” gyülekező, karddal és fehér lobogóval felszerelt, számon kérő haderőt vizionáltak. Másfél év múlva, 1919 novemberében ez meg is érkezett a Város alá: Horthy Miklós Nemzeti Hadserege bevonult a Budapestre. »

Erdély, 1940: magyar atrocitások románok és zsidók ellen

A második világháború előtti időszakban legtöbb közép- és kelet-európai állam felkészült az „ellenséges kisebbségek” eltávolítására. Az új Európa „etnikai mérnökei” több tízmillió embert megmozgató elképzeléseket dédelgettek. Horvátországban a szerbek, Bulgáriában a muzulmánok, Romániában a magyarok, ukránok, bolgárok és szerbek elűzése, a cseh kormányban a német és magyar nemzetiségek kitelepítése került napirendre. Magyarországon is sokan kacérkodtak ilyen tervekkel. »

A zsidók deportálása Kárpátaljáról - 1941

Az etnikailag homogén magyar birodalomról álmodozó budapesti politikai elit egy része számára az 1930-as évek végén vonzó célnak tűnt a teljes kárpát-medencei zsidóság eltávolítása. Az 1939:IV. tc. (második zsidótörvény) 22. paragrafusa kimondta: „Felhatalmaztatik a minisztérium, hogy a zsidók kivándorlásának előmozdítására és a zsidók vagyonának ezzel kapcsolatban kivitelére egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartozó intézkedéseket rendeletben tehessen meg.” »

A délvidéki bevonulás: magyar atrocitások a szerb és zsidó lakosság ellen - 1941

A második világháború alatt, számos más (pl. a német, román, horvát, szlovák, csehszlovák stb.) kormányhoz hasonlóan a politikai, katonai elit Budapesten is felkészült az uralma alatt álló területek etnikai viszonyainak drasztikus átrendezésére. A kormány az etnikailag homogén vagy legalábbis erős magyar dominanciájú területek kialakításával a revíziók során visszahódított országrészek mindegyikén megpróbálkozott. ez a törekvés először az 1941 tavaszán elfoglalt Délvidéken öltötte a legerőszakosabb formát. »

A délvidéki razzia: magyar atrocitások a szerb és zsidó lakosság ellen - 1942

1942 januárjában az agresszív magyar etnikai politika a frissen visszaszerzett Délvidéken tömeggyilkossághoz vezetett. Újvidéken és környékén magyar honvéd- és csendőralakulatok több mint 3000 szerbet és 700 zsidót mészároltak le. »

Erdély, 1944 ősze: román atrocitások a magyarok ellen

1944. október 25-re a szovjet és a román hadsereg Erdély egész területét megszállta. A front átvonulása után, 1944. szeptember végétől a román katonaság, csendőrség és az irreguláris fegyveres alakulatok, sok helyütt a helyi románság támogatásával sorozatos megtorló akciókat hajtottak végre a magyar polgári lakosok ellen.   »

Erdély, 1944 ősze: magyar atrocitások románok és zsidók ellen

A Vörös Hadsereg nagy nyári offenzívája, majd az 1944. augusztus 23-án történt román átállás következtében Erdély területe hadszíntérré vált. A még aznap éjjel kiadott királyi hadparancs értelmében a román hadsereg támadást indított az Észak-Erdélyben állomásozó magyar és német erők ellen.[1] Mindkét államban újrakezdődtek illetve felerősödtek a magyar illetve román kisebbség elleni akciók. Tömeges letartóztatásokra került sor, különösen Dél-Erdélyben, ahol az átállást követő napokban százszámra internálták a magyar kisebbség egyházi és világi vezetőit a nagyhalmágyi és más táborokba.[2] A front mögött mindkét oldalon súlyos incidensek történtek a polgári lakosság ellen. »

Tömeggyilkosságok a vidéki Magyarországon és a nyugati határszélen - 1944. október - 1945. március

A magyar holokauszt-áldozatok döntő többségét nem Magyarországon gyilkolták meg. Az 1944-es német megszállásig elpusztult mintegy 40-55 ezer ember közül mindössze 700 (2,8 – 1,2 százalék) halt meg magyar földön a honvédség és a csendőrség újvidéki razziájában (1942. január). Az 1944-es 450.000 áldozatból „csupán” körülbelül 20-30.000 (4,5-6,6 százalék) zsidót öltek meg az országban vagy a határ közvetlen közelében. Ebben az évben a gyilkos erőszaknak két nagy hazai hulláma volt. Az első a tavaszi-nyári gettósítás és deportálás idején következett be. A gettókban, gyűjtőtáborokban, vasútállomásokon és vagonokban százakat vertek vagy lőttek agyon, kínoztak halálra a magyar csendőrök és rendőrök, illetve kisebb részben a német biztonsági erők emberei. Ha ehhez hozzávesszük az öngyilkosságba kergetett zsidókat is, akkor a szám akár ezres nagyságrendű is lehet. A második nagy hullám az 1944. októberi nyilas hatalomátvétel után érkezett. A nyilas fegyveres csoportok, csendőrök, honvédek és a különböző német szervezetek (SS, SA, Organisation Todt, Volkssturm, stb.), illetve a polgári lakosság által meggyilkoltak száma ekkor már tízezrekben mérhető. »

A bosszú: a jugoszláv kommunista partizánok magyarellenes atrocitásai a Délvidéken - 1944-1945

A Vörös Hadsereg és Tito partizáncsapatai 1944. október 7-én Zentánál a Délvidék területére léptek, ezzel megkezdődött az 1941-ben Magyarországhoz csatolt jugoszláv területek visszafoglalása. Október 11-ére megszállták a Bácska keleti sávját, majd a hónap végére a teljes régió a szovjetek illetve a velük szövetséges jugoszláv kommunista erők birtokába került.[1] Helyenként közvetlenül a magyar közigazgatás és rendvédelem evakuálását követően megkezdődött a megszállásért és az 1941-42-es atrocitásokért felelőssé tett magyarok és németek likvidálása. A tettesek ekkor elsősorban helyi szabadcsapatok vagy irreguláris partizán egységek voltak. »

Roma holokauszt: deportálások, tömeggyilkosságok 1944-1945

A különböző szakemberek (történészek, szociológusok, filozófusok, teológusok és pszichológusok) évtizedek óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a német nácik és egyéb országok szélsőségesei miért üldözték a zsidókat és a cigányokat. Mennyire látták őket hasonlónak, vagy éppen különbözőnek? Egy közös terv részeként akartak velük végezni? Vagy az eltérő koncepciók csak azért vezettek sok szempontból hasonló üldözéshez, mert azonos ideológiai közegben, történeti környezetben és technikai determinációk közepette került sor a kivitelezésre? Vajon a zsidók és cigányok egyaránt a holokauszt áldozatai? Vagy e két csoportot két - lényegét, evolúcióját, intencióját és döntési hátterét tekintve - különböző tömeggyilkos folyamat eredményeként akarták felszámolni?   »

Nyilas terror Budapesten 1944-1945

Október 15. „1944. október 15-e verőfényes, ragyogó vasárnap. Lihegve ront be valaki: Magyarország letette a fegyvert. Nem tudom leírni, mit éreztem. Kirohantunk a gangra, zeng az egész ház, néhányan összeölelkeznek és futnak a kapuhoz levenni a csillagot. De a boldogság mindössze fél órát tartott. Valami megnevezhetetlen bizonytalanság uszkál a levegőben. Indulókat játszik a rádió. Nem lehet kibírni. Este megtudjuk, hogy Szálasi lett a kormányfő. Bevégeztetett.” Löbl Hilda 1946-os sorai hűen tükrözik az eufória és elkeseredettség közti széles érzelmi skálát, amelyet a legtöbb budapesti zsidó 1944. október 15-én, a nyilas hatalomátvétel napján megtapasztalt. „Ez az októberi nap szörnyűbb volt, mint március 19-e” – írta naplójába Fenyő Miksa.   »

A gross-roseni koncentrációs tábor

A koncentrációs tábort 1940 nyarán állították fel, miután az SS az alsó-sziléziai falu, Gross-Rosen (ma: Rogoźnica, Lengyelország) mellett megvett egy kőfejtőt.  Az ide küldött zsidó és nem zsidó foglyok a kőbányában vagy a tábor építésénél dolgoztak. A legtöbb foglyot küldő rendőri apparátusokat tömörítő Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA - Reichssicherheitshauptamt) hivatalos besorolása szerint az ide küldött rabok fejlődésére és megjavulására halvány esély volt. Ezzel Gross-Rosen olyan táborokkal került azonos kategóriába, mint Auschwitz, Buchenwald, Natzweiler, Neuengamme és Stutthof. A becslések szerint 1940 és 1945 között mintegy 120 ezer ember érkezett a KL Gross-Rosenbe, valamint a folyamatosan kiépülő soktucatnyi altáborba.   »

A ravensbrücki női koncentrációs tábor

A Harmadik Birodalom történetének legnagyobb női koncentrációs táborát Berlintől mintegy 100 kilométerre, északra állították fel. A láger a Schwedtsee partján, a ma 6000 lakosú brandenburgi kisváros, Fürstenberg/Havel mellett terült el. Az első női foglyokat a lichtenburgi táborból küldték ide 1939 tavaszán. Kezdetben csak nőket hoztak ide, de 1941 tavaszán egy férfi tábort, a következő évben pedig egy ifjúsági tábort (Jugendschutzlager) is felállítottak. A legtöbb halálesetet az éhség, a betegségek és az SS-felügyelőnők brutalitása okozta. Fritz Suhren táborparancsnok legyengült foglyaitól a táborba telepített üzemekben (Siemens, DAW) napi 12 óra nehéz fizikai munkát követelt. A tábort a szovjet csapatok szabadították fel 1945. április 30-án. 1939 és 1945 között körülbelül 130 ezer nő és gyerek került ide, illetve a több mint 40 ravensbrücki altáborba hosszabb-rövidebb időre. Közülük legalább 28 ezren itt pusztultak. További ezrek innen induló halálmenetekben, vagy más táborokba átszállítva vesztették életüket. »

Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Budapesten és vidéken 1945-1949

Háborús sebek Az 1945-48 közötti antiszemita indulatkitörések kiindulópontját és táptalaját a „nulla év”, 1945 társadalmi és gazdasági krízise jelentette. Odaveszett egymillió ember és elpusztult a nemzeti vagyon, az infrastruktúra, az állatállomány java. Kevés olyan polgár akadt, aki nem szenvedett jelentős anyagi kárt vagy (gyakran helyrehozhatatlan) lelki és fizikai sérüléseket. A háborús trauma nem ért véget a szovjet megszállással. A Vörös Hadsereg önkényeskedése, a rekvirálás és a civilek tömeges deportálása hosszú ideig folytatódott és százezreket érintett közvetlenül.[1] A háborús pusztítás és az 1945-ös szárazság következtében súlyos élelmiszerhiány jelentkezett. A világtörténelem legnagyobb inflációja nyomán gyakorlatilag megszűnt a pénzgazdálkodás, bármilyen áruhoz csak csere útján lehetett hozzájutni. Virágzott a feketekereskedelem, a csempészés, a valuta és nemesfém üzletek. Ezekre a jelenségekre a bejáratott sztereotípiák mozgósításával az antiszemita magyarázatok leegyszerűsített választ kínáltak. »

1956: sortüzek és lincselések vidéken

A sortűz fogalma Ötvenhat vonatkozásában a „sortűz” fogalma az általánosan bevettől (és a katonai terminológiától is) eltérően használatos. Az ötvenhatos irodalomban sortűzön nem a tömeggel szemben kivezényelt fegyveres alakulat parancsra megkezdett tüzelését értik, a kifejezés ennél sokkal tágabb értelemben használatos. »

1956: sortüzek és lincselések Budapesten

A sortűz fogalma Ötvenhat vonatkozásában a „sortűz” fogalma az általánosan bevettől (és a katonai terminológiától is) eltérően használatos. Az ötvenhatos irodalomban sortűzön nem a tömeggel szemben kivezényelt fegyveres alakulat parancsra megkezdett tüzelését értik, a kifejezés ennél sokkal tágabb értelemben használatos. »